Krúdy Gyula: Összegyűjtött művei 8. – Regények és nagyobb elbeszélések 4.
A Kalligram Kiadó ajánlata
Krúdy Gyula
Összegyűjtött művei 8. – Regények és nagyobb elbeszélések 4
.
Kalligram Kiadó, 2007.
Kötve
456 old.
130 x 200 mm
978-80-7149-919-0
- 2007. március 16.
Négy esztendő terméséről ad számot ez a kötet. Öt regényt tartalmaz, köztük olyat is, melyet majdnem száz esztendő óta nem adtak az olvasók kezébe. A Kék láng a maga idejében ponyvaként került terjesztésre, benne Krúdy ifjúkori riporteri bravúrjának, a híres-hírhedt tuzséri hipnotizálási ügynek az élményanyagát dolgozta fel, az események után több mint egy évtizeddel, kisregény formájában. A további négy, hosszabb regény az író sokoldalú arcát mutatja: legalább háromféle szerepben jelenik meg előttünk. Sorrendben előbb a dzsentri szigorú kritikusaként (A bűvös erszény), majd ebből a pozícióból némileg visszalépve, andalító stílusú glóriát vonva fővárosi (Régi szélkakasok közt) és vidéki alakjainak (Régi és új emberek) feje köré. S köztük ott az első történelmi regénye (A magyar jakobinusok – A mécses kialszik), melyet a Martinovics-mozgalomról írt, a balul végződő politikai mozgalom szereplőinek tragikus alakját megrajzolva. A De Ronch kapitány minden bizonnyal Krúdy Gyula legmerészebb erotikájú műve. A maga korában bátornak számító módon mutat be bizonyos, megszokottól eltérő szexuális viselkedési formákat (kukkolás, leszbikus szerelem, női önkielégítés).
Részlet a kötetből:
A bűvös erszény
Az erszény eltűnik
Az én gyermekkoromban két gazdag ember volt a világon. Az egyik Rothschild, a másik Eduárd Viczky de Viczkó. Lehet, könnyen lehet, hogy még más gazdag emberek is voltak a világon e kettőn kívül, de mi, vidékünkön, nem ismertünk másokat. No hisz igaz, hogy Rothschildot se ismertük személyesen, mint Eduárd Viczkyt, de bizonyos, hogy Rothschild nem sokkal volt szegényebb Viczkynél. Közmondásos volt a Viczky gazdagsága, pedig ezt a gazdagságot valójában sohasem látta senki. Földjei, erdői, bányái nem voltak Viczkynek. A telekjegyzőkönyvben is csupán egy húszholdas kis ősiség emlegette Viczkyt, amely birtokocskát már az ősök megterheltek annyira, amennyire az éppen lehetséges volt. Ugyan mibe került volna Viczky Edének letörölni a terheket az ősi földről? A legkisebb mellényzsebéből is kifizethetett volna tízszer annyit, amennyi Viczkót nyomta. De Viczky nem nyúlt a mellényzsebébe, mert tiszteletben tartotta az őseit.
– Amit ők csináltak, jól csinálták! – mondogatta. – Talán pihenni sem tudnának többé a viczkói homokban, ha kamatokat nem kellene fizetni.
Így beszélt Viczky Ede, és körülbelül ez jellemezte őt legjobban. Minden úgy volt jól, ahogyan addig volt. Sohasem változtatott azon, amit egyszer elhatározott. Nem azért, mintha különösen szilárd karakter lett volna, aki megállott sarkain az élet változatai közepette. Nem, Viczky Ede korántsem volt szilárd karakter; lustasága és makacssága vezette őt minden lépésénél.
Nem engedte még csak a házát sem tataroztatni, mert ha a viharnak úgy tetszik, hogy egy szép napon leszakítsa a zsindelytetőt, ám tegye azt a vihar, Viczky Ede még a viharral sem törődik. Pedig építhetett volna magának kastélyt, amilyen talán még a világon se volt. De Viczky nem akarta.
Lehetett volna a legelső úr a vármegyében. Mindenki tudta, hogy könyörögve kérték, vállalná el a főispánságot, de Viczky nem ült a főispáni székbe.
Még csak kamarás sem akart lenni, pedig abban az időben a vidékünkbeli urak csupán ezt a méltóságot tartották olyannak, amit a királytól elfogadhatnak. Elfogadják, mert jár nekik. „Dukál nekünk a kamarásság!” – mondogatták, mert a féltucatnyi nemes ősön kívül mindegyik akár harminchárom őst is fel tudott volna sorolni.
Amikor már a legfiatalabb vármegyei aljegyző is beadta folyamodását a kamarásságért, Viczky szégyenkezve kiáltott fel:
– Nem érdemes, hogy az embernek ősei legyenek!
Ki és mi volt tehát ez a Viczky, aki már olyan büszke volt, hogy még arra sem volt büszke, hogy ősei vannak? – kérdezheti a nyájas olvasó.
Ki is volt hát Viczky?
Tulajdonképpen semmi és senki se volt; egyszerű köznemes ember volt, aki állítólag a nevét sem tudta helyesen leírni, de volt neki egy erszénye, amely kifogyhatatlan volt. S ezzel mindene megvolt.
Kifogyhatatlan erszény? Ilyen is volt a világon? Bizony volt.
Mintha az Ezeregyéjszaka tündérregéi elevenednének meg, amidőn a Viczky Ede erszényéről írok. Félig legenda volt az, félig való: az erszény mindig tele volt ezüsttel, arannyal. Nagy, zöld selyemerszény volt az, amilyent a lovagkorban hordoztak az urak a derekukra kötve. Hímzett bársonyszalagok erősítették az erszényt a Viczky derekára, és az erszénybe aranyfonállal volt belévarrva a Viczkyek címere, a koronás medve. Volt annak az erszénynek tán tíz rekesze is, bizonyára telve valamennyi kincsekkel, aranyakkal. A sok használatban megkopott, elrongyolódott az erszény – mert hisz a Viczky apja is azt hordta már a kabátja alatt –, de Viczky nem javíttatta meg az erszényt. Nem adta volna ki a kezéből semmiért. Éjjel-nappal a derekára erősítve viselte, és ha pénzre volt szüksége, gondtalanul, teli marokkal nyúlt az erszénybe. Néha egy-két arany-, ezüstpénz kicsúszott az ujjai között, és a földre pottyant.
– Oda se neki – mondta Viczky.
Ha társaságban, mulatságban, kártyázó-asztalnál nyúlt az erszényébe, mindig elgurított néhány aranyat. Vadonatúj körmöci csikók voltak azok, és pengve, csengve hullottak a földre a bálterem közepén. A táncoló párok félreugrottak, és minden szem a gördülő aranyra szegeződött. Viczky nevetve ment tovább.
– Hagyjuk, hagyjuk. A sepergető legénynek is jusson valami.
Mulatságokon, bálokon a rendezők külön tételbe foglalták a számadásaikban a Viczky Ede – vagy mint ő magát nevezte: Eduárd – elgurított aranyait. A világítás-, cigány- és kotillion-költségekre jó fedezet voltak az elhullajtott pénzdarabok.
És Viczky bárhol fordult meg, mindenütt elszórt néhányat az aranyaiból. Arra nem emlékezik senki, hogy valaha adott volna valakinek pénzt. Rettentő keményszívű ember volt, semmiféle szegénység, nyomorúság nem hatotta meg. Még a boltosait is úgy fizette, hogy véletlenül elment a boltjuk előtt, és a földre hullajtott az aranyakból. Több volt, kevesebb volt az aranyak száma, azzal nem törődött. Bizonyosan el hagyta volna árvereztetni a párnáját is, de akkor sem fizetett volna, ha kényszerítik.
A bűvös erszény a Viczky Eduárd derekán ilyenformán keveredett legendás hírbe. Senki sem tudta az eredetét az aranyaknak, de annyi bizonyos, hogy megvoltak. Nem emlékeztek reá, hogy Viczkynek vagy akár az apjának valaha pénzcsináló foglalkozása lett volna. A Viczkyek sohasem csináltak semmit. De hát mit is csináltak volna? Egy-két kíváncsi ember eleinte kutatott az aranyak eredete után. Eleinte azt rebesgették, hogy a Viczky apja, akinek a derekán először látták a zöld erszényt, valami rettenetes bűnt követett el. Az öreg Barcsáky bácsi, aki minden dolgoknak az eredetét a forradalomra vezette vissza, néha, rossz kedvében, esküdözött, hogy Viczky annak idején ellopta az állampénztárt. Elrejtette a tiszai füzesekbe, és innen erednek a kincsek. Mások, akik szerették a fantasztikumokat, azt beszélték, hogy az öreg Viczky abban az időben, amikor bujdosó honvéd volt, egy éjszakán Leányvár romjai között hajtotta fejét pihenőre. A hold bekandikált a leomlott bástyafalak között, és az öreg Viczky egyszerre csak arra ébredt, hogy kísértetek járnak körülötte. Az öreg Viczky ravasz ember volt, tovább tetteté az alvást, de fél szemével figyelte az éjjeli látogatókat. Ekkor leste volna ki az öreg, hogy hol vannak elrejtve a leányvári kincsek… Megjelölte a helyet, és évek múlva szépen rá kezdett járni a kincsre. Titkát örökségbe hagyta a fiának, és innen van a Viczkyek gazdagsága.
Akadtak olyanok, akik ezt a mesét éppen olyan könnyen elhitték, mint a Barcsáky szavait. Utóvégre tündérek, dzsinnek nincsenek, akik éjszakának idején arannyal töltsék meg a zöld erszényt, mégpedig valódi, újonnan vert körmöciekkel, amelyeknek tiszta ragyogása azt mutatja, hogy nem sok kézen mentek még keresztül… Nincsenek jó szellemek, és ha vannak, akkor is érdemesebb emberre pazarolnák jóságukat, mint a korhely, istentagadó Viczkyre!
Pedig hát kell, hogy a tündérek jártak volt közben e zöld erszénynél, mert a legtöbb, amit teljes bizonyossággal megállapítani tudtak a Viczky aranyai felől, annyi volt csupán, hogy Viczky minden második, harmadik hónapban Bécsbe vagy Pestre utazott, ahol törvényes pénzét az aranyakra beváltotta. Egy iszáknyi aranyat hozott ilyenkor magával, és hullajtotta őket az ujjai közül.
Ha még elgondoljuk azt, hogy Viczky Eduárd külsejére nézvést törpe, nagy fejű, rút arcú ember volt, akinek mindig valami gúnyos, kötekedő mosolygás lappangott vékonyra sodort bajusza alatt, míg a szemét állandóan lesütötte, és csupán kémlelő pillantásokat vetett maga köré, de azt is csak ritkán – akkor körülbelül tudni fogjuk, hogy miért nem szerette senki Viczky Eduárdot a zöld erszényével sem. A legtöbbször gonosz, gyűlölködő kifejezés ült az arcán, és csak akkor mosolygott szívesen, ha a tükörbe nézett. A sánta Birzsák, aki nálunk az urakat borotválta, gyakran pletykázta a városban, hogy Viczky Eduárd úgy mosolyog otthon a tükör előtt, mintha szerelmes volna önmagába. A kedvenc témája az volt borotválás közben, hogy ha ő borbély volna, minden ellenségének elnyisszantaná a nyakát. Olyan rémes színekkel tudta ecsetelni ezt a műveletet, hogy a különben jókedvű figaró hideglelősen jött el tőle délutánonként.
Egyébként néha hétszámra nem ment az emberek közé Viczky, mert volt neki otthon elég mulatsága.
Tágas, nagy ház volt az, ahol lakott. A ház kapuja, mintha ostromot várna, örökké zárva volt, és esténkint hallani lehetett a láncaikról elbocsátott nagy kutyák tompa ugatását. A kapu mellett puskás ember állott éjjelenkint, és a cigánybanda, amelyet néha éjszaka házához hívatott Viczky Eduárd, fogvacogva ment végig a visszhangos, üres udvaron.
Az udvar hátulsó részében állott egy nagy, fehér falú pajta, ahol Viczky mulatni szokott. A pajta ormára ékes betűkkel volt fölpingálva ez a szó: Académia. A falat pedig mindenféle verses fölírások ékesítették. A hagyomány szerint Csokonai vitéz mulatozott itt a század elején valamelyik Viczky társaságában, és a Lillák és trillák költője írta az első sorokat a fehér falra. Azóta minden sehonnai korhely Csokonainak képzelte magát, és ostoba rigmusait az Académia falára firkantotta. Így pártolták a Viczkyek az irodalmat.
Az Académiában szokott udvarával Viczky Eduárd mulatni. Mert udvart tartott, mint valami kiskirály. Barátja nem volt, tartott tehát magának bolondokat, akikkel jókedvében elmulathatott. Valamelyik régi Viczky építette még a hosszú, földszintes házat a szálló mellé, amely viszont ezt a felírást viselte: Asylum. Menedékhelye volt ez mindenféle léhűtőnek, csavargónak, aki a Viczkyek udvarába vetődött. A régi Viczkyek – a szegények – még ingyen kapták a komédiásokat, költőket és diákokat, akik az Asylumot lakták. A vándorköltők száma megfogyatkozott, és Viczky Eduárd már csupán fizetség fejében kaphatott egy Bimbó nevű fiatalembert, aki az alkalmi költeményeket szerkesztette. Hosszú hajú, sápadt arcú legény volt Bimbó, aki egy ép rigmust nem tudott leírni, de Viczkynek az mindegy volt.
Állandóan mellette volt Blásik János, akit a borosasztal mellett jószágkormányzónak nevezett. Blásik János – nagy mahomet ember volt, aki már a Viczky apjánál inaskodott – annyiban vállalta a hivatalt, hogy ő osztotta ki azokat a pofonokat, amelyeket gazdája boros fővel az udvartartás tagjai részére utalványozott. Viczky előtt mindig olyanformán állott, mint urasági hajdú korában, de részeg fővel a gazdájával is összeverekedett. Különben is a pajtabeli dáridók vége az szokott lenni, hogy Viczky Eduárdot alaposan eldöngette az udvartartása. Viczky már ezt megszokta, és addig kötekedett, ingerkedett udvarával, amíg azok megfeledkeztek a köteles tiszteletről. Viczky a mulatság után hetekig nyomta az ágyat, de semmi haragot nem tartott eldöngetőivel.
Az udvartartást kiegészítette még Hamza, a cigányból lett udvari bolond és egy Rigó nevű vándorszínész, akinek semmi különösebben meghatározott foglalkozási köre nem volt, csupán az evésben és ivásban jeleskedett. Bámulatos mennyiséget tudott megenni Rigó, de amit megivott, az már emberfeletti volt. Viczky tetszelegve mondta néha:
– Viczkynek kellett lenni, aki ezt az embert jól tartsa!
Az asztalfőn pedig ott ült Viczkynek az egyetlen fia, a tízesztendős Gábor.
Gáborka nélkül nem eshetett meg semmi mulatság. A kisgyermeknek kellett elnökölni annál az asztalnál, ahol apja a félbolondok és gonoszok társaságában mulatozott. Idegen ember sohasem került az akadémiai összejövetelekre, és Viczky ilyenkor kedve szerint mulattathatta a fiát.
Apa és fiú között ritkán volt akkora különbség, mint Viczky Eduárd és fia között. Selymes hajú, szelíd tekintetű, sápadt fiúcska volt a kis Viczky, aki a magányos lelkű, boldogtalan gyermekeknél szokásos szomorú bölcsességgel kezelte azt a társaságot, amely az ő mulattatására a legbolondabb dolgokat követte el az Académiában.
Ritkaság volt mosolya, és ha el is nevette magát, mindjárt fáradtan dörzsölte össze a kezét, mint valami öregember, és unottan nézett maga elé.
Viczky Eduárd pedig mindent – bolondot és okosat – csupán azért csinált, hogy felvidítsa a szomorú gyermeket.
Hozzászólás