hirdetés

Krusovszky Dénes: Az önmagát szabadnak elképzelni vágyó emberről

2018. június 20.

Én tényleg a ma errefelé élő, önmagát szabadnak elképzelni vágyó ember lehetőségeiről és választásairól szerettem volna írni, mind társadalmi, mind magánéleti szempontból. – Krusovszky Dénest Akik már nem leszünk sosem című regényéről kérdezte Seres Lili Hanna.

hirdetés

Hogy vagy? Hogy érzed magad most, hogy útjára engedted a nettó 531 oldalas nagyregényed?

Köszönöm, azt hiszem, elég jól. Az a bizonyos ürességérzés, amit az írók szoktak emlegetni egy-egy munka után, korábban talált meg, amikor hirtelen nem kellett már minden nap leülnöm írni, mert készen volt a szöveg (mínusz, persze, a javítások és aprómunkák). Egyszóval ezen már túl vagyok talán, a könyv megjelenése ebből a szempontból (is) olyan kissé, mintha valaki mással történne meg. De a lámpalázat érzem azért, ahogy az első reakciókra várok.

Fotó: Posztós János / Margó Fesztivál

Mit lehet tudnunk az írás körülményeiről: mikor kezdtél el dolgozni rajta (mondhatjuk, hogy 2013-ban?), honnan jöttek az ötletek (pl a tüdőkórház, a pogrom témája), mennyire volt szakaszos vagy egylélegzetű munka?

Azt, hogy pontosan mikor kezdtem el, nehéz megmondani, de igen, valahol 2013-2014 fordulóján. Legalábbis akkor dőlt el bennem végleg, hogy ebből lesz valami. Korábban is belekezdtem már, de nem találtam fogást rajta, vagyis magamon. Volt egy regényötletem, megvolt néhány alapvető karakter is, akikről írni szerettem volna, de valahogy mégsem sikerült elindulnunk egymás felé. Meg voltam róla győződve, hogy a különböző elképzeléseim, történeteim és szereplőim egy könyvbe tartoznak, csak még nem láttam vagy nem értettem, hogy pontosan hogyan is. Aztán történt valami, egyszer csak lett nyelve a könyvnek, vagyis nyelvei, és hirtelen világossá váltak a kapcsolódási pontok is. Az írás legintenzívebb szakasza ezután jött, és nagyjából három évig tartott.

A pogromról – ha már ezt kérdezed – tudtam elég hamar, hogy valahogy írnom kell. Ez személyes üggyé is vált idő közben, miután rájöttem, hogy ott zajlott le, ahol én az amúgy meglehetősen boldog gyerekkoromat töltöttem – csak akkor ezt már senki nem feszegette (ahogy azóta sem igen). Idő ahhoz kellett, hogy megértsem, nem akarok sem az áldozatok nevében írni, sem valamiféle múltfeltárásra vállalkozni önmagában. Hiszen az érdekelt engem ebben az egészben, hogy mit jelentett, mit jelent a nemtudás, illetve az arra talán túl későn ráépülő felismerés. És hogy ezzel az egésszel ma lehet-e még valamit kezdeni. Kell-e, kinek kell, és mit lehet kezdeni a szükségszerű kudarccal – hiszen a múlt hibái a legkevésbé sem köszörülhetők ki utólag. Még úgynevezett történelemhamisítással sem, ahogy azt számtalanszor láttuk már, és sajnos látjuk ma is.

De az írás nem ezzel kezdődött, hanem a rétegek megtalálásával, amiken keresztül egyáltalán esély lehetett rápillantani egy hasonló probléma – múlt és jelen idő, személyes és társadalmi emlékezet és jelenlét összeütközése, hogy leegyszerűsítsük – mélységeire.

A tüdőkórház, mint helyszín megtalálása például rengeteget segített. Az a tér, és a benne jobbára mozdulatlanul heverő betegek valahogy a maguk abszolút szabályozott, mégis szabálytalan életével olyan helyzetet hoztak a könyvbe, amin keresztül hirtelen meg tudtam szólalni én is.

Volt ennek egy konkrét előzménye, egy rádióriport, amit sok-sok évvel ezelőtt hallottam, és aminek azóta sem tudtam a nyomára bukkanni. Egy vastüdőben fekvő beteg mesélt a '80-as évek vége felé arról, hogy a családja hogyan menekült el az országból, és hogyan hagyták, kényszerűen, hátra őt. Borzasztó történet volt, ami sokáig kísértett, és egyszer csak itt talált helyet magának. És persze közben annyi idő eltelt, hogy most már abban sem vagyok biztos, tényleg hallottam-e ezt a beszélgetést, vagy én raktam össze valami ilyet önkéntelenül néhány emléktöredék alapján. Mindenesetre ez a momentum a regény egyik fontos szituációjához vezetett el.

Igen széles spektrumot jár be a regény mind a történelmi idő, mind a terek vonatkozásában. Hogy nézett ki a folyamat, amely alatt ezek a történetek – a hozzájuk szükséges kutatói információkkal és saját adalékokkal együtt – megtalálták a viszonyukat, helyüket a struktúrában?

Én tulajdonképpen azért kezdtem el a regényírással foglalkozni, mert az idő érdekelt. Arra gondoltam, hogy az idő, és az időben való létezés ábrázolására mégis csak egy nagyobb fajta regény tere nyújtja a legjobb lehetőséget. Ahhoz, hogy a történelmi idő, és ezen belül a személyes idő különféle, egymásra feszülő rétegei láthatóvá váljanak, kell egy ilyen hely. Valamiféle külszíni fejtésként képzeltem ezt el, és hát azt sem lehet egy szűk térben megoldani. De azt persze nem határoztam el előre, hogy mekkora könyvet akarok írni, mindezt inkább csak menet közben fogtam fel én is, amikor láttam, hogy a különböző szereplők és történések, miféle nyelven, mekkora terjedelemben képesek érvényesülni.

Nagy lendülettel mentem neki az írásnak, amikor végre úgy éreztem, elkezdett valami működni. Aztán meg-meg kellett torpannom néha, és írás helyett jobban beleásni magam bizonyos dolgokba. Nem szerettem volna félvállról venni a részleteket, tehát, ha arról volt szó, hogy milyen nyugati autója lehetett egy vidéki főorvosnak 1986-ban, akkor régi Merkúr-listákat kezdtem böngészni. Ha az volt a kérdés, hogyan beszéltek a légcsőmetszettek, akkor orvosi cikkeket olvastam egy ideig, és így tovább, a stroke utóhatásaitól kezdve a református esküvő szertartásáig egy csomó mindenen át kellett rágnom magam. És az az igazság, hogy nem csak az írást, de ezt is meglehetősen élveztem, azt meg különösen, ahogy az így kinyert anyagokat be tudtam (ha be tudtam, mert azért néha elkerülhetetlen, hogy felesleges dolgokat is felgyűjtsön az ember) illeszteni a könyv egy-egy részébe. Illetve nem is illeszteni, hanem inkább valahogy beledarálni, belegyúrni, az adott fejezet nyelvén újra fogalmazni bizonyos dolgokat. És ebből a munkából, ami az apróságoknál kezdődött valahol, végül kiépültek a könyv fejezetei, miközben a regény nagystruktúrája is egyre határozottabban kirajzolódott előttem.

Még mindig a megírás mikéntjéről: említetted a könyvbemutatón, hogy az '56-os eseményekbe, de még inkább a légzésbénult gyerekek életébe való belemélyedés igen nyomasztó volt, kellett időnként a szünet. Hogy állsz ezzel most, mennyire lehet könnyen kikerülni az ilyen megrázó, saját magad által (újra)alkotott világokból? Már az (utó)munka során írói anyaggá távolodik, vagy a kiadás után is él még benned tovább?

Ez két különböző típusú nyomasztás volt. Azt hiszem, az '56-os pogrom, és annak a tulajdonképpen nemlétező emlékezete, inkább intellektuálisan viselt meg. Vagyis, mint gondolkodó ember, kétségbeestem attól, hogy mennyire tanulságok nélküli ez az egész dolog. Borbély Szilárd esszéiben írt is, és beszélgetéseink alkalmával mesélt is a tanulságok nélküli halál szörnyűségéről. Őt ez érthetően mélységesen foglalkoztatta. Én meg a saját történetemben egyszer csak a tanulságok nélküli történelemmel kerültem szembe, és ez sok tekintetben hasonló problémának tűnt.

Valamikor a húszas éveim közepén egyszer csak rájöttem, hogy egy csomó mindent nem tudok arról a helyről, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem. A kisvárosról közelebbről, de tágabb értelemben, a város tapasztalatán keresztül az egész országról is. És nem arról van szó, hogy ne lehetne valami tiltás vagy szemérem miatt ezekről a dolgokról beszélni, hiszen már lehetne. Hanem az a helyzet, hogy tényleg nincs igény rá (a történészi szakmán belül még igen, ám a helytörténészek között például már alig). Hogy igazából senkit sem izgat már ez az egész. Abban a városban például, amiről szó van, és amiről a könyvemben szereplő várost mintáztam, szemrebbenés nélkül ünneplik ma is a dicsőséges '56-os forradalmat. Ami lehet, hogy sok helyen és sok tekintetben valóban dicsőséges volt, de éppen ott nagyrészt azért nem feltétlenül. Ez ugyanakkor nem csak erre az egyetlen városra jellemző, nem is (csak) rajta akartam elverni a port, többek között ezért sem használom az igazi nevét. Engem a regény írása során inkább ennek a történelmi távlatú nemtörődömségnek a mikéntje érdekelt, és a hatása az egyes ember életére, illetve az az eléggé hátborzongató felismerés, hogy a saját életünk eseményeivel ugyanígy járunk el akarva-akaratlanul.

A másik dolog, a gyerekek szenvedése ennél zsigeribb módon volt nyomasztó. És a kontraszt miatt is, hogy miközben egy visszaemlékezésben azt olvastam, hogyan könyörgött egy kilencéves kislány az orvosoknak, akik a végkimerülés határán, több mint egy napon át puszta kézzel tartották életben a légzőizmai lebénulása után, szóval hogyan könyörgött, hogy hagyják már inkább meghalni, miközben a fal másik oldalán a saját gyerekeim aludtak éppen. Igen, ilyenkor kénytelen voltam megállni hosszabb-rövidebb időre. Hozzátartozik, hogy a gyerekek szenvedése közvetlenül csak alig jelenik meg a könyvben, hiszen ezek a szereplők már felnőttek, tehát túlélői a járványnak. De nyilván nem lehet ilyen figurákról úgy írni, hogy nem látok rá közben, hogy mit jelentett számukra a gyerekkor elvesztése – illetve, azzal valamiképp egyenlő módon, annak konzerválódása a bénultság visszafordíthatatlanná válásában.

Mindenesetre ezeket a dolgokat nem felejtettem el a könyv befejezése után sem. Valószínűleg nem is fogom, legalábbis remélem, még ha rémálmaim egy idő után már nem is lesznek miattuk.

Én személy szerint nagyon örültem a politikai-közéleti vonatkozásoknak, gondolok itt a főszereplő [egy online lap belföld rovatának újságírója] orientációjából adódó percepcióra, a szociálpszichológiai elemzéseire, vagy a narrációtechnikailag olyan érzékeny és pontosan otthagyott képekre, mint amilyen a kisvárosi kocsma lenémított tv-jén megpillantott „Életfogytiglant kaptak a romagyilkosok" felirat. A szövegeken kívüli, nyílt politikai reflexióiddal párhuzamosan, illetve A fiúk országa kevésbé referencializált, valamivel absztraktabb, de a társadalmi-történelmi keretet is megmutató világából természetesen következett ez az intenzívebb közéletiség?

Önmagában nem a közéletiség volt a cél, hanem annak a világnak az ábrázolása, amiben a szereplőim mozognak. És hát amennyiben ez az elmúlt évek Magyarországa, nem nagyon lehet úgy tenni, mintha nem egy totálisan (és vulgárisan) átpolitizált társadalomban élnénk. Azon igyekeztem, hogy ne legyenek pamflet-jellegűek ezek a részek, szóval végül a túl konkrét megjegyzéseket, vagy az esetleg funkciótlanul felbukkanó politikus-neveket kihúztam. Nem az a lényeg, hogy kire ismerünk rá, hogy ki az „A hazájához Holtáig Hű Száműzött Író" akinek az emléktáblájára a szereplők fanyar mosollyal néznek fel, és hogy van-e ilyen tábla a valóságban vagy nincs (spoiler: van), hanem, hogy lehetséges mindez. Éppúgy, ahogy a regénybeli kisváros, Hajdúvágás nagyon emlékeztet egy valóságos városra, úgy az ország is emlékeztet egy valóságos Magyarországra. Én tényleg a ma errefelé élő, önmagát szabadnak elképzelni vágyó ember lehetőségeiről és választásairól szerettem volna írni, mind társadalmi, mind magánéleti szempontból. És ha így alakult, akkor képtelen lennék úgy tenni, mintha nem történtek volna meg ezek a dolgok a jelenidejű valóságérzékelésünk hátterében, mint a roma sorozatgyilkosságok vagy épp az a pokoli teherautó, ami keresztülhajtott az országon, miközben hetvenegy nő, férfi és gyerek megfulladt a rakterében.

A referencialitáshoz kapcsolódik az a realistának mondható prózaírói igény, amivel pontosan meghatározható keretek közé teszed a regényhőseid. Tudjuk, sokszor utcára pontosan, hogy hol élnek, hogy mi a teljes nevük, foglalkozásuk, hogy hívják a kocsmát, ahová járnak, és az időviszonyok is szigorúan kiszámoltak – a bemutatón mesélted, hogy a regénynek nyitott füzetbe rajzolt táblázattal számolgattad, kinek mikor kell születnie ahhoz, hogy minden stimmeljen. Utóbbi persze érthető egy ilyen dramaturgiájú regénynél, de mennyire volt kimondott az íráskor a precíz korábrázolás igénye?

Nézd, én azt gondolom, hogy van ez a talán régimódinak tetsző fogalom, hogy felelősség. Ez eléggé foglalkoztatott (mint ahogy a könyv különböző pontjain a szereplőket is foglalkoztatni látszik) az írás során. Minél beljebb kerültem a sűrűjébe, annál inkább. Ennek egyfajta vetülete, amiről korábban volt szó, az anyaggyűjtés, az elmélyedés is, hogy nem akarom a könnyebb utat választva a részletek precizitását valami homályosabb narrátori pozícióval kiváltani. Másik vetülete, hogy a szereplőim és tereim felépítésében is törekszem a kidolgozottságra. Ez nyilván regényről-regényre mást és mást jelent. Én végső soron el tudok képzelni (látok is ilyet) olyan regényt, ami a mai Magyarországon játszódik, miközben nem veszi magára sok tekintetben a mai viszonyok részletezésének és kifejtésének a feladatát. Még azt is el tudom képzelni, hogy így is működhet, csak épp engem nem ez érdekelt. Vagyis nem egy láthatatlan Magyarország, egy ismeretlen Magyarország megmutatása, felfedezése, kitalálása, hanem annak az országnak (országoknak) és városnak (városoknak) az ábrázolása, amit mi épp úgy látunk nap mint nap, akár a regény szereplői. Nem is tudom, van egy másik ódivatú kifejezés a felelősség mellett, a tisztesség. Lehet, hogy nem volt igazam és másképp is megoldható lett volna a dolog, én mégis úgy éreztem a szereplőimmel szemben tisztességesnek, ha már őket írtam meg, hogy nem stilizálom alá-felé az alakjukat, és a mozgásterüket, ha nem erőszakolom meg őket a saját írói önkényemmel, hanem hagyom őket önállóan haladni kicsit, és inkább értelmezem, amit látok közben, mintsem irányítom. Persze ez sohasem valósítható meg a maga tökéletességében, mert az már nem írás lenne, csak valamifajta pótcselekvés; mindenesetre igyekeztem addig elmenni, amíg termékenyen kitarthatónak tűnt ez a kísérletezés.

És mennyire volt igényed egy nagyregényre? Úgy értem, mikor érezted meg először, hogy amiről beszélni akarsz, amilyen történeteket ki akarsz bontani, ahhoz ekkora terjedelemre van szükséged? És hogy látod ezt az alkotói folyamatot a szűkebb novellák, elbeszélések írásával összevetve?

Ahogy említettem, mivel az idő leírásának, vagyis az időben mozgó szereplők megragadásának problémája nagyon érdekelt (mint ahogy továbbra is érdekel), azt már akkor sejtettem, hogy nem kisregényt szeretnék írni, amikor elkezdődött a valódi írásfolyamat. (Hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy kisregényben is lehet az időt nagyszerűen kezelni, ahogy Ottlik ezt csodálatosan meg is teszi például a Hajnali háztetőkben, de ez a ritkább eset.) Mindenesetre azt elég hamar láttam, hogy milyen időkeretben akarok mozogni, és a különböző idősíkokat hogyan akarom, egymásba forgatva, de világosan elkülönülő nagyfejezetekben összehozni. A megszakítás és a továbbírás egyszerre érdekelt, ami nyilván egy komplikált írói helyzet, de azt reméltem, hogy ez a regény struktúrájába ágyazva majd izgalmas feszültségként jelenik meg.

Azt mindeközben borzasztó érdekes volt belátni, hogy mennyivel több különbség van, mint hasonlóság, egy novella (vagy novelláskötet) és egy regény írása között. A regénynek alapvető eleme valamifajta késleltetettség, hogy ha vannak is részeredmények útközben, úgy nem lehet örvendezni a munka különféle állomásain, mint egy novellás- vagy különösen egy verseskötet esetében. Ott van ötven kezdet és ötven vég, egy novelláskönyvben is legalább nyolc-tíz, míg itt ilyesmiről évekig szó sincs, legfeljebb az ígéretéről. Éppen ettől addiktív a regényírás, gondolom, mert valahol a szerencsejátékra hasonlít, csak lassított felvételen.

Voltak olyan szálak, motívumok a novellás kötetedben, amiket tovább bontogatnivalónak éreztél, vagy bárminemű tematikus egyezés a „véletlen műve"? Csak apró, összefüggő példák Lente Bálint hazalátogatásához: a családi viszonyrendszerek, testvérkapcsolatok (az Amikor apámat kettéfűrészelték c. szövegre gondolok) és a vidéki szülőkhöz/anyához visszatérő fiatal felnőtt élményei köszönnek vissza itt – igen másképp, de A fiúk országa c. novella és az Akik már nem leszünk sosem főhőse is visszatér kamaszkorához, és az emlékezés nem fájdalommentes.

Azon azért igyekeztem eléggé, hogy semmi ilyesmi ne a véletlen műve legyen. A regény nem folytatja közvetlenül a novelláskötet egyik történetét sem, de vannak rímelő részletek és finom áthallások. Azzal akartam valamiképp játszani, hogy ha valaki mind a két könyvet olvassa (mint ahogy te is), az ne konkrétumként, inkább csak egy óvatos ajánlatként össze tudja kötni a két könyv világát. Vannak olyan élethelyzetek, amik, részben változtatott formában, akár egymás variációiként is felfogható módon szerepelnek a novellákban és a regényben. Az abortusz-történet, a szülők válása, félreértett szerelmek, visszafordíthatatlan választások; olyasmik tehát, amiket az én sokszor nem tud a helyén kezelni. Nem velem történt (mert vagy tényleg nem velem történt, vagy annyi idő eltelt, hogy mintha nem is velem történt volna), mégis, kénytelen vagyok a hatását elszenvedni én is. De mit lehet ezzel kezdeni, több vagy kevesebb leszek-e általa, és akármelyik is, azt a tapasztalatot hogyan lehetnék képes beépíteni a mindenkori jelenidejű önmagamba? Ezek mindkét könyvnek kulcskérdései, ezt jelzik a kapcsolódási pontok. Miközben a műfaji eltérésnek köszönhetően másfajta válaszkísérletekre nyílott lehetőség egyikben és másikban.

Nemrég készítettél egy Youtube-listát a regény fiktív világában elhangzó zenékből (ezzel ügyesen megelőzve engem, aki olvasás alatt végig ezt terveztem, csak a Spotifyra). A zene nem most lett ilyen fontos motívum, ha például csak magára a novellás köteted címére gondolunk, ugyanakkor szövegszervező elemnek mégsem mondhatjuk. A szövegeidben inkább a belső világok érzékeltetésének adalékaként gondolom el a zenét, te ezt hogy látod? És hogy viszonyulsz a zenéhez mint író: van-e Kántor Péter-i finom irigység benned a zenészek felé, és/vagy mennél-e tovább, formai utakon zeneművet lekövető szövegírást kipróbálni, vagy inkább hangulatteremtésben érzed fontosnak?

Igen, én is azt hiszem, hogy a zenének ezekben a szövegekben, a regényben is, inkább ilyen adalék-szerepe van, amiről te is beszélsz. Amikor Bálint elkezdi hallgatni az apja autójában azt a CD-t, amit az apa utoljára hallgatott, mielőtt agyvérzése lett volna, az valóban a legkevésbé Anna Netrebkoról szól. Viszont – vagy éppen ezért – az mégsem mindegy, hogy miféle zenék szólalnak meg a háttérben, ezért is raktam össze a playlistet, meg azért is, mert jó szórakozásnak tűnt. Én különben nem irigylem a zenészeket, mint Kántor Péter, bár érteni vélem, amit Péter mond. Hozzátéve, hogy abban azt gondolom, hogy nincs igaza, hogy a szavak „félremagyarázhatóak, félreérthetőek". Persze azok, de a zene méginkább az. És én valahogy a világ zenemániáját egyébként is szinte elviselhetetlennek érzem. Egy sötét, nyomasztó nagy zajfelhőben élünk, és sovány vigasz, hogy a zaj mélyén itt-ott minőségi hangok is vannak. Attól még én a világból ezt a zajt fogom fel elsőre (és másodikra is), nem a zenét. Azt hiszem, ez valamennyire megmagyarázza a regény playlistjének eklektikusságát is.

Végül az elmaradhatatlan kérdés: dolgozol-e már valamin, és ha igen, mit tudhatunk róla?

Abban a többé-kevésbé szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindig több tervem van, mint amennyi időm. A regény írása során félretettem jó pár novella-jegyzetet, most ezeket veszem elő, egyiket a másik után, és igyekszem dolgozni rajtuk. Nagyon izgalmas, hogy egy-másfél évvel ezelőtt felírt pár sor alapján el tudok-e indulni most egy novella felé. Úgy tűnik, többnyire igen. Közben verseket is írtam, és egy kis szünet után már azt is látni vélem, hogy azokkal merre szeretnék tovább menni. Ugyanakkor fordítok is, Gerevich Andrással Frank O'Hara magyarul őszre várható Meditations in an Emergency című kötetén dolgozunk (a Magvetőnél jön majd). És van egy regényötletem is, amit szintén elég régóta dédelgetek, és amihez éppen az Akik már nem leszünk sosem tapasztalatain keresztül tudtam kicsit közelebb férkőzni. Tehát, ahogy mondani szokás, rövid-, középhosszú- és hosszútávon is megvan, hogy mivel szeretném elfoglalni magam.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.