Boros Géza

„Üzemkörön kívüli állóeszköz”

Munkástrón Miskolcon

Kiss István Miskolc Város MSZMP Bizottságának a döntése alapján 1977-ben kapott megbízást, hogy a diósgyőri Marx térre  (a mai Újgyőri főtérre), az újonnan épült Vasas Művelődési Központ elé tervezzen egy munkást ábrázoló szobrot. Kiss a Munkástrón című meglévő kisplasztikáját nagyította fel monumentális méretűvé. A kész művet a Tanácsköztársaság kikiáltásának hatvanadik évfordulója alkalmából – a magyar munkásosztály „1919-es nagyszerű tetteire emlékezve” – 1979. március 20-án avatták fel.1 Az avatáson részt vett a vologdai testvérmegye pártbizottságának küldöttsége is. Az évforduló alkalmából adták át a belvárosi lakótelepen az ország legnagyobb ABC-áruházát is.

Kiss István (1927–1997) emblematikus alakja volt a kor hivatalos művészetének. Mindent elért, ami elérhető volt: Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság Kiváló és Érdemes Művésze, képzőművész-szövetségi elnök, főiskolai rektor, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Szovjetunió Művészeti Akadémiájának tiszteletbeli tagja. Munkáskötődését jól jelzi, hogy az 1977-es műcsarnoki kiállítását a szokástól eltérően nem egy műtörténész, művész vagy kulturfunkcionárius, hanem egy géplakatos nyitotta meg az Egyesült Izzóból. A kiállítás alkalmából megjelent katalógus portréfotója is ezt az elkötelezettséget hangsúlyozza: a képen a művész „munkás módra” hegesztőpisztollyal gyújt rá egy cigarettára.
Politikai megrendelésekkel való elhalmozását jól mutatja, hogy a Tanácsköztársaság 60. évfordulója alkalmából egy másik nagyszabású munkáját is felavatták: Budapesten a Magyar Néphadsereg Művelődési Központja előtt felállított, a Béke védelmében című krómacél szoborcsoport alakjai a néphadsereget és a dolgozó népet jelképező alakokból és békegalambok sokaságából állt. (A rendszerváltozást követően számos más köztéri alkotásával együtt ezt is elbontották.)

Kissnek Miskolcon is állt már egy régebbi műve: ő készítette a diósgyőri Lenin Kohászati Művek előtt 1959-ben felállított Lenin-szobrot. Lenin bronzalakját születésének századik évfordulója alkalmából, 1970-ben áthelyezték a gyár főkapuja elől a gyár belvárosi tervező irodája mellett kialakított, Lenin térre, ugyanis az a vélemény alakult ki a gyár dolgozóiban és vezetőiben, hogy a zajos, poros és forgalmas gyári környezet „nem méltó a műalkotáshoz”.2

A miskolci Munkástrón magas talapzaton trónoló munkása a gyárkémény és a kohók felé tekint. Mögötte fém zászlótartó rudak sorakoznak, előtte tágas felvonulási tér. A kompozíció az új művelődési ház geometrikus formáira rímel. A hajdan volt dicsőség mára kissé megkopott: a rudak rozsdásak, a burkolat töredezett, a munkásművelődés egykori fellegvárában pedig többek között használtruha-kereskedés üzemel.

Egy naturalisztikus munkásfigura köztéri elhelyezése a hetvenes évek végén már anakronisztikus lett volna3. Kiss István munkája formailag látszólag modern, ideológiai-eszmei mondanivalója azonban idejétmúltan vonalas, egyfajta modernizált szocreál. Monográfusa, Tasnádi Attila szavával „trónra emelte a munkáshősnek egy térben és időben változatlan eszményét”4, Aradi Nóra kifejezésével „a gépet a maga szolgálatába állító embert”.5

„Azt akartam a szoborral bizonyítani, hogy amíg az emberiség lesz, addig a munka ábrázolható, csupán a kor jellemző jegyeit kell megkeresni. A mára a fejlett ipar a jellemző, amelyet mindenekelőtt az automatikáról lehet megismerni” – nyilatkozta az alkotó a miskolci Déli Hírlapnak.6 Egy kis számmisztikát is becsempészett a kompozícióba: a gép részletelemeiből öt van, „az öt manipulátor, az ötféle tárgy az ember öt ujját jelképezi.” Az anyagválasztás tudatos, a témához és a helyhez, az „acélvároshoz” illő. „A krómacél az egyik legnehezebben munkálható anyag. Nem véletlenül választottam a sok lehetőség közül a legnehezebbet. […] Mai jelentést hordoz: hangsúlyozottan kemény, a korra jellemzően szikár”7 – indokolta a művész.

Az egykori lektorátusi zsűri jegyzőkönyve szerint a mű „eszmei mondanivalója – ahogy azt ifj. Szabó István szobrászművész megjegyezte – kicsit falanszterszerű”.8 A figura egy „nagyon modern” – már-már futurisztikus – gépet irányít, amelynek működési mechanizmusát a néző nem is értheti. A művész tulajdonképpen a jövő munkásállamát vizionálta, ahol a legmodernebb gépek világában is a munkásember irányít. A Dolgozók Lapja 1978 novemberében, abból az alkalomból, hogy a Munkástrónt több más elkészült új emlékmű társaságában ideiglenesen a Városligetben, a Műcsarnok mellett is felállították, így írt: „Dinamikus, monumentális hatású formavilágával vonzza a tekintetet. Rusztikus matt fényű elemek és csiszolt, pontosan illesztett, mértani szigorúságú formák rendeződnek erőt és hatalmat sugárzó jelképpé a szerkezetet irányító munkás keze alatt. A robosztusságában is könnyed, feszes formát és gondolatvilágot tükröző szobor méltán tarthat számot érdeklődésre Miskolc munkáskerületében.”9

„Kettős jelkép a szobor – nyilatkozta a művész. – A modern termelési formát és azt szimbolizálja, hogy a munkásember az úr. Ezt akartam egyébként a szobor nagyságával is érzékeltetni. Az életnagyság duplája már heroikus, de nem embertelen; ehhez a nagysághoz még közünk van, és kell is, hogy legyen közünk.” A Déli Hírlap idézett cikkében Kiss biztos ideológiai alapokon állva némi csúsztatást is megengedett magának, amikor azt állította, hogy a Munkástrónt „kifejezetten Miskolc munkáskerülete számára készítette”, ami nem lehet igaz, hiszen a mű valójában már a megbízás előtt létezett több kisplasztika-változatban, és több szocialista országban is bemutatták Varsótól Szófiáig.

A konstrukció a nehézipari munka absztrakt alkatrész- és nyersanyagelemeiből épül fel. A városi pártbizottság képviselője, Kovács Gyula a zsűriben a megoldást túl elvontnak találta, és kifogásolta a konkrét utalások hiányát. Hozzászólásában jelezte, hogy „jó lenne fogaskerék-motívum is, ami a gépgyártást jobban szimbolizálná.”10

A figura ül valamin, aminek a működése megfejthetetlen. Egy mesterséges konstrukció, aminek nincs hasznos funkciója, értelme abban merül ki, hogy a rendszer alátámasztására szolgál. A néző számára talány, hogy a munkás voltaképpen miféle gépezetet irányít. Jobb kezével egy kart húz meg, a másikkal épp egy gombot nyom meg, azt a sajátos benyomást keltve, hogy a következő pillanatban a szerkezet katapultál, s a figura kirepül a semmibe.

Az alkotó szerint a munkás védősisakjának a polírozása adja a figura tulajdonképpeni „koronáját”. A pártbizottság képviselőjét a zsűriben a kompozíció Dózsa Györgyre emlékeztette. A munkás-paraszt hatalom összekapcsolása a spontán értelmezésben árulkodó, a „parasztok királyát” ugyanis nem akármilyen trónra, hanem tüzes trónra ültették, amelynek ipari, munkásváltozata a villamosszék lehetne.

A trónnak mint a letűnt rendszerek szimbólumának és a munkásságnak az összekapcsolása egy újszerű hatalmi jelképben legalábbis szokatlan, kissé groteszk hatást kelt. Nem lehetett ez sokkal másként 1979-ben sem, amikor a Lenin Kohászati Művek munkásai már egyáltalán nem érezhették magukat piedesztálra emelve.

A mű több mint egymillió forintba került, amiből kétszáztíz ezer forint a művész tiszteletdíja, huszonháromezer-kétszázötven forintot pedig a Művészeti Alapnak utaltak át a művész járulékaként. Egy igen költséges munkáról volt tehát szó, amit azzal lehetne érzékelteti, hogy 1979-ben egy ipari munkás havi átlagkeresete háromezer-hatszázegy forint volt.11

Kiss Leninjét 1990-ben elbontották a miskolci Lenin térről, a Munkástrón viszont a helyén maradt. Jelentését elveszítve, egy trónfosztott eszme díszletmaradványaként ma is ott árválkodik a diósgyőri főtéren. Az utókor értelmezési zavarát mutatja, hogy a 2004-ben megjelent Miskolc nevezetességei című útikönyv a szobrot már nem az eredeti, kissé bombasztikus címén – nem Munkástrónként –, hanem a neutrális jelentésű Olvasztár elnevezéssel tartja nyilván.12 Talán a miskolciak sem sejtik, hogy egy köztéri kuriózum, egy kortörténeti nevezetesség, a szocializmus virtuális köztéri múzeumának jeles darabja van birtokukban, amelynek megőrzése feltétlenül javasolt.13

Zárszóként idézzük fel a lektorátusi beruházási átadási jegyzőkönyvek szokásos záradékát: „Kérjük, hogy a műalkotást a 34/1974. MT sz. rendelet 30. § (1) bek. alapján üzemkörön kívüli állóeszközként aktiválni szíveskedjenek.”
1 darab munkástrón – üzemkörön kívüli állóeszközként aktiválva.

Jegyzetek:

1 A felállítás időpontja a szobrász monográfusa, Tasnádi Attila nyomán tévesen 1978-as dátumként terjedt el a szakirodalomban. Kiss Istvánnak fennmaradt egy hasonló krómacél kompozíciója Budapesten is: az Árpád-hídnál az egykori angyalföldi pártszékház (ma a Magyar Államkincstár igazgatósága) előtt áll az 1982-ben felállított Munkások, amelynek tervét még 1965-ben készítette.
2 Kiss Lenin-szobra az 1990-es elbontás után a miskolci Kohászati Múzeumba került, ahol több mint egy évtizeden át az udvaron állt letakarva. A szobor jelenleg a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum budapesti raktárában található.
3 Párhuzamosan egy ilyen felfogású szobor is készült 1979-ben Miskolcra: Cserenyei Kaltenbach István Martinász című egészalakos munkásalakját egy kevésbé frekventált helyen, a diósgyőri vasgyárban állították fel.
4 Tasnádi Attila: Kiss István, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1982, 38.
5 Aradi Nóra: Munkásábrázolás a magyar képzőművészetben, Kossuth Kiadó, Budapest, 1976, 196.
6 (makai): Tisztelet az embernek. Új szobor Diósgyőrben, Déli Hírlap, 1979. március 21, 2.
7 Uo.
8 Képző- és Iparművészeti Lektorátus irattára, Sz-231/1977.
9 Csáky Ida: Szobrok a parkban, Dolgozók Lapja, 1978. november 12, 7.
10 (makai): Tisztelet az embernek. Új szobor Diósgyőrben, Déli Hírlap, 1979. március 21, 2.
11 Ennél valamiben jobban kerestek a kohászok, havi átlagkeresetük négyezer-egyszázhetvenkilenc forint volt. A fizetési lista csúcsára a politika a bányászokat helyezte. (Statisztikai Évkönyv 1979, KSH, Budapest, 1980, 185.)
12 Miskolc nevezetességei, szerk.: Makánné Losonczy Magdolna, Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Középiskola és Kollégium nyomdája, Kazincbarcika, 2004.  13.
13 A fennmaradás érdekében szükséges lenne mielőbb állagmegőrzési munkákat végezni a szobron, mielőtt végleg pusztulásnak indulna. A manipulátor egyik karja például letörött, aminek következtében a csapadék bejut a szobortestbe.

 

„Meg sem kell szólalnom”

Műút 2009015

A Miskolcon megjelenő Műút idei ötödik számában verset közöl Solymosi Bálint, Turczi István,  Csobánka Zsuzsa, Korpa Tamás, Lázás Bence András, Nagy Zsuka, Birtalan Ferenc, Mezei Gábor, Krusovszky Dénes (ajánlónk címe idézet tőle — verse lentebb olvasható), Györe Balázs és Kabai Zoltán. Darabos Enikő, Kiss Noémi és Ficsku Pál novellái mellett Lengyel Zoltán filmtervét találjuk; Seamus Heaney két versét Gerevich András fordította magyarra.
A művészeti rovatban Marcel Ruijtersszel beszélget magyarországi fordítója, Balogh Tamás, a holland képregényalkotó Pokoli színjáték című képregényét Dunai Tamás méltatja. „Egy trónfosztott eszme díszletmaradványáról”, a Miskolc egyik közterén „ottfelejtett” Munkástrón című szoborról ír Boros Géza (tanulmányát lentebb is olvasthatjuk); illetve az Iparvágány nevű programsorozat első kerekaztal-beszélgetését is közli a lap (Váltó vagy ütköző?) — a vonatkozó képanyag dísziti a lapszámot a Vasgyár és kolónia című fotókiállításról (Bócsi Krisztián, Kocsis zoltán és Mathilde Mestrallet fotográfiái).

A kritika-rovat élén Seláf Levente írása áll Jacques Roubaud év elején megjelent A nagy londoni tűzvészéről, melyet Garadnai Erika Onder-recenziója, Onder Csaba Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiájáról írt kritikája, Bodor Béla  Tóth Krisztina legutóbbi verseskötetéről szóló méltatása és Deczki Sarolta  Darabos Enikő novelláskötet-elemzése követ. Két kritika olvasható Kiss Noémi Rongyos ékszerdoboz — utazások keleten című könyvéről (Gervai András, Szegő János), és szintúgy kettő Csobánka Zsuzsa Bog című verseskötetéről (Mizser Attila, Bedecs László). Csaplár Vilmos regényét Hervai Cecília, Krusovszky Dénes verseskönyvét Nagy Bernadett recenzeálja, illetve Turczi István műfordításkötetét is ketten méltatják (Acsai Roland, Imreh András).

A hat világnyelv elmúlt hónapokbeli irodalmi-kulturális eseményeiről szóló Kikötői hírek (Gilbert Edit, Márkus Krisztina, Klopfer Ágnes, Paksy Tünde, Lukácsi Margit és Menczel Gabriella tudósításai) előtt Nyilas Attila értékeli az idei Deákpoézis-pályázatra beérkezett műveket.

A lapszám képregényét is Marcel Ruijterstől kapjuk, a latin nyelvű, 16 oldalas mű címe: Machina Serpentium.