KRZYSZTOF VARGA

Műmárvány síremlék

(részlet)

Ezen a fényképen a nagyszüleim láthatók, amint éppen Horvátországban nyaralnak 2005-ben, több mint harminc évvel a születésem előtt.

Akkoriban mindenki Horvátországba ment nyaralni, nincs ebben semmi szenzáció, tényleg nem nagy dolog. Két külföldi turista a nyolcmillióból, mert annyian látogattak azon a nyáron Horvátországba. A nyolcmillióból egymillió lengyel volt, így a nagyszüleim mindig, minden sarkon csak a lengyel nyelv sziszegését hallották, amint egy katyusa tűzerejével szórta a legförtelmesebb szitkokat és a legdurvább káromkodásokat. Ilyenkor elhallgattak, végre találtak ürügyet arra, hogy ne kelljen beszélgetniük. Így lavíroztak a szavak és a csend között, és előfordult, hogy a nem hívők imájában kérték a gondviselést, küldjön egy lengyel családot a nyakukra, foglalja el a szomszéd asztalt az étteremben, vagy kövesse őket a kikötői sétányon. Ilyenkor szótlanul tűrhették a többi lengyel hangos és prosztó követelőzését, a feleségek, férjek, gyerekek, pincérek, szakácsok, recepciósok, horvátok, olaszok és németek szemébe vágott szitkokat, és egy fintorból vagy szemvillanásból is értették egymást.

Ezen a fényképen a nagyapa (Springfield póló, 129 złoty, vászonnadrág a Galeria Mokotówból, 199 złoty, HD szandál a Súz Sopból, 299 złoty, Dr. Martens táska a cég Marszałkowska utcai boltjából, kiárusítás, 99,90) átkarolja a nagyanyát (Jackpot vállpántos top, 59,90, no name szoknya a Komló utcai second handből, 35 złoty, virágos H&M papucs, 19,75, Max Factor körömlakk a Sephorából, 30 złoty, napszemüveg, Armani-utánzat a Belvárosi pályaudvar előtti standról, 20 złoty), és mindketten a Canon PowerShot A95-ös objektívjébe néznek (Media Markt, Ostrobramska utca, 1135 złoty). Ez a fénykép egy darab abból a hétszázhúszmillió emlékfotóból, amelyet 2005 nyarán készítettek Horvátországban ötmillió-háromszáztizennégyezer digitális fényképezőgéppel, ebből egymillió-hétszázhatvanezer-kétszáznegyvenhármat rögtön töröltek is, a többit pedig nyaralás után megmutatták az ismerősöknek. Attól olyan érdekes, hogy a nagyszüleim úgy néznek ki rajta, mintha élnének, pedig kicsit már halottak. Bár csak hosszú évekkel ezután haltak meg teljesen, már ekkor kezdtek kicsit oszladozni. Főleg a nagyapám, mert ő idősebb és romlottabb is volt.

A Łowicka utcai lakásból hoztam a képet pár könyvvel meg néhány régi cédével együtt, mert szeretem a fölösleges tárgyakat. Tetszik ez a sok nem organikus szemét, mert akármeddig tárolhatom, nem kell attól félnem, hogy kukacok kelnek ki belőle. Szeretem az oxidálódott cédéket és a megsárgult könyveket, mert nem kell zenehallgatásra és olvasásra vesztegetnem az időmet, mégis van valamim, ami jó, és legalább egy kicsit ellensúlyozza azt a rengeteg rosszat, ami jutott nekem. Tiszta ez a szemét, és nem kell senkinek, a hajdani irodalmi, zenei, fotográfiai túltermelésből, a hajdani kommersz és elit művészetekből maradt ránk.

Elvittem hát egy kis szemetet abból a lakásból, ezzel is gyarapítva azt, amit már korábban összeszedtem. Begyűjtöttem Európa autóatlaszát, amely a XX. század végén jelent meg, és feltüntettek rajta minden sztrádát, akárcsak az alpesi sziklákba vájt alagutakat, az IKEA bútoráruház katalógusát és a fiatal lengyel költők antológiáját, amelyet Krakkóban adtak ki, nagyjából akkor, amikor az IKEA-katalógust. Egyszer használatos termékek, mind teljesen értéktelen. Öröm nézni a borítójukat, aztán óvatosan átlapozgatni, vigyázva, nehogy szétessenek. Talán nem is maradt fenn több példány belőlük, bár ettől még aligha mozdul el a nulláról a piaci értékük, mert nincs olyan antikvárius vagy gyűjtő, akit érdekelnének ezek a több mint hetvenéves kacatok, és meg akarná venni tőlem Európa autóatlaszát, az IKEA-katalógust és a fiatal lengyel költők antológiáját. Pedig megtudhatjuk ezekből, hogy nézett ki az európai úthálózat, mennyibe került Stockholm, ez a csíkos kartondarab és az az Uppsala nevű, szépen hajtogatott drót, meg azt is, hogy miről szeretne beszélni az a költészet, amely nem mond semmit.

Imádom azokat a különös, abszurd szavakat, amelyeket a cédékhez mellékelt füzetekben és a versantológiában találok. Nem muszáj értenem, elég, ha érzem, mennyire felfoghatatlanok, elborultak és muzeálisak; ha valaki titáni erőfeszítéssel létre akarná hozni az elfelejtett stiláris formák és az annak idején még felismerhető szavak múzeumát, hű cimborára akadna bennem. Borzasztó érdekes látni, milyen ügyetlenül próbálta az emberiség visszaadni a maga egyszerű és ostoba gondolatait metaforákba, hasonlatokba és neologizmusokba öltöztetve. Mennyit erőlködött csak azért, hogy Möbius-szalaggá tudjon átalakítani világos üzeneteket. Kicsit sajnálom is, hogy már nem kutatja ezt senki, nem próbálják megmagyarázni, miért írtak olyan sokat a magányról, a vágyakozásról és más hasonló, magától értetődő dologról, teljesen érthetetlen szavakat használva. Furcsa dolgokat műveltek akkoriban, furcsa világ volt ez, ostoba és agyatlan, de vajon jó-e, hogy vége lett?

Nem szeretek semmi olyasmit, amit muszáj beszereznem, mert még akkor sem szeretem a muszájt, ha tényleg érdemes, akár kényszerből is, begyűjteni valamit. Nem szeretem a cigarettát, mert rászoktam; ki nem állhatom a napfénytől kifakult ruháimat, mert azokban kell járnom; rühellem az összedrótozott szemüvegemet, mert rossz a szemem, és ezt kell hordanom; utálok borotválkozni, de azt is legalább ennyire utálom, ha szőrös vagyok. Koszosnak érzem magam, amikor nesztelenül és fájdalommentesen előbukkannak a bőröm alól az első szőrszálak, büdösnek és hajléktalannak érzem magam háromnapos szakállal, viszket a pofám, de egyre nagyobb rémülettel tölt el az is, ha már muszáj bekapcsolnom a villanyborotvát. Azt hiszem, van ebben valami paradox, de tényleg szarul viselem ezt a terhet. Nincs túl sok holmim, és nem találok olyat közöttük, amit tényleg szeretnék. Sajnos a legtöbb nélkülözhetetlen, csak a nagyszüleimtől maradt leletek fölöslegesek, legalább ezek ellensúlyozzák valamelyest az összes többi kényszerű ürességét.

Krzysztof Varga: Műmárvány síremlék

Európa Könyvkiadó, 2011

Fordította: Pálfalvi Lajos

A regény szereplői a XXI. század elejéről indulnak a baljós jövőbe. Nem a tudomány diadalmenete vár rájuk, de nem is kerülnek szuperkomputerekkel ellenőrzött rabszolgatelepre. A főszereplő, Piotr Paweł az élménygyűjtők társadalmában szocializálódik, amely azt várja a testtől, hogy minden élvezetből hozza ki a maximumot anélkül, hogy elvesztené romlatlan egészségét és paradicsomi üdeségét. Föl kell áldoznia az idejét, hogy keressen annyi pénzt, amennyivel már bekapcsolódhat a fogyasztásba, de a túl sok munka miatt képtelen élvezni az anyagi függetlenséget, ezért pánikszerűen távozik, majd pillanatok alatt elszegényedik, és kezdődik minden elölről. Ebben a világban érzi otthon magát, ez pusztul el a 2023-as háborúban.

2006-ban születik egyetlen lánya, Zuzanna, aki harminckét éves korában már férfiúi közreműködés nélkül hozza világra a család történetét lezáró utódot, az "elfuserált Megváltót", aki a krisztusi korba érve, 2071-ben beszéli el ezt a történetet a nagyszüleiről, az anyjáról és önmagáról. Ebből az időben igen távoli végpontból látjuk az eseményeket, ettől van olyan különös aurájuk a XXI. század elején készült horvátországi fényképeknek, a muzeális ritkasággá vált, lejátszhatatlan CD-knek, az áruházi szórólapoknak vagy Európa autóatlaszának.

Krzysztof Varga nagy sikert aratott Magyarországon a Turulpörkölt című könyvével. E regényében alig mozdul ki szülővárosából, Varsóból, a saját világát írja le hasonlóan nemes melankóliával, mély iróniával és nagy stiláris fegyelemmel.