hirdetés

Kubiszyn Viktor: Árnyékkánon

2019. január 12.

Az árnyak hallgatnak, én néha nem. Drogozni könnyű, írni nehéz. Írni könnyű, hallgatni nehéz. Odatartozni könnyű, bárhova tartozni könnyű, egálban lenni nehéz. – Kubiszyn Viktor írása a Litera Kánonkórus című előszilveszterén hangzott el.

hirdetés

A kánon kamu.
Ha mérték, akkor barna por és fekete hamu.
Ha hang, akkor szólamok káosza, recsegő zsivaj.
Minek a része kívántam lenni, kérdez a Litera, hát én már nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, hogy forró folyosó volt, nyílegyenes labirintus, amiben csak eltévedni lehet.
Arthur Rimbaud szerettem volna lenni, nem volt nekem vágyam semmi.
Mondjuk de, betépni.
Tetszett az elhallgatás, amikor még mondhatna valamit az ember, de már nem mond.
Rimbaud, aki lelépett, Gogol, aki elégette a Holt lelkeket, Pascal, aki szerint minden hiábavaló a lánghoz képest.
Elhallgatni. Vagy talán eltűnni hirtelen.
Az eltűnés a legeslegjobb demonstráció.
Persze ez ugrott, mert elhallgatni úgy nehéz, hogy az ember nem beszél előtte, eltűnni se könnyű, ha azt se tudják róla, hogy ott volt.
Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell,
pedig mindenről lehet beszélni, csak halogatni kell, aztán már úgyis mindegy.
Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?
Sör és fű / helyett
eki és víz / helyett
kokain és kaviár / helyett
heroin és kebab.
A barnás kánon egy mély fekete lyuk, érzem, ahogy szív be a gravitációja, csak árnyak és lidércek, se nem élők, se nem holtak. Vádolnak, hogy élek, a két világ közé szorult, homályban tekergőző léha árnyak ők. Én is az vagyok néha, emlékeimben kóricáló ostoba tekergő.
Kinek akarjak ott megfelelni? Árnyaknak és lidérceknek? Akik kinevetnek és irigyelnek, és én is kinevetem és irigylem őket. Egymás helyére sóvárgunk. Halottak és élőhalottak egymás közt, meg egy odakirándulgató, megalkuvó élő. Az árnyak hallgatnak, én néha nem.
Drogozni könnyű, írni nehéz.
Írni könnyű, hallgatni nehéz.
Odatartozni könnyű, bárhova tartozni könnyű, egálban lenni nehéz.
Amikor elkezdtem írni, a toxikus kánon volt a minta. Drogos mérték, önök kérték.
Welsh, a pontagyú proli a telepről, szociovámpír és antipata. Burroughs, a déli úrifiú, akit megzabált a mágia és a mánia, Hubert Selby, aki nyavalyog és drámázik feleslegesen, Csáth meg kispolgári, aki kirándulgatott a sötét oldalra, aztán ott ragadt. Aztán a piások, akik túl önösek. Bukowski önismétlő, Hajnóczy önsajnáló. Elloptam tőlük, amit jónak éreztem és ennyi. Elcseszett egy brigád, de ha már kánon kell, még mindig jobb, mint a semmi.
Sokból a semmi is kevés, a több meg éppen annyi, mintha.
Minden kánon identitás, minden identitás illúzió.
Egyszer egy drogos mackó küldött egy idézetet, mondom, ez kurva jó, ki írta, a messengerben mondja a mackó, hogyhogy ki, hát te, az X könyved X. oldalán, há' nem emlékszel, visszaestél, mi van veled? Áldjon meg a jóisten. Tégedet is áldjon, testvérem, de ja, van, hogy nem emlékszem, miket írok össze, kiesik a szólam a fejemből.
Pedig emlékezni kell, pontosan, érettségijegyek, fontos átlagok múlhatnak rajta.
Rám írt egy érettségiző nemrég, hogy ő engem választott a kortárs magyar irodalom altételei közül, és lenne pár kérdése, de inkább nem is kérdezne, inkább kérne, mert olyan jófejnek tűnök, szóval ha már én vagyok a választott tétel, foglaljam neki össze, mi a fontos belőlem, tömören és megtanulhatóan, dolgozzam neki ki magam. Felmerült bennem, hogy megkérdezem, a többi tétel mit szólt a felkéréshez, mondjuk Pitagorasz vagy a logaritmusok, de aztán győzött az alázat. Igyekeztem kellemes modorú, kicsit ugyan megviselt, de távolról azért jófejnek tűnő érettségitételként viselkedni, és kidolgozni magam, ha már egyszer oda kerültem, a bemagolandó kínzókánonba.
Én úgy látom, irodalmi kánonba vágyni elcseszett önkínzás. Láttam már az eredményt máson, ahogy felzabálja őt a vágy, hogy ő legyen a kánon. És ha már úgy érzi, ott van, kínoz mást, de leginkább magát, és ömlik a hálaének. Jaj, csak megfeleljek, ha már itt vagyok, ne lássák, hogy belülről rohadok, fogadjanak el és jaj, ki ne vessenek, csak szeressenek és éljenezzenek és nehogy kinevessenek.
Ha ez a kánon lenne vágyam tárgya, én is elvárnám persze, hogy dicsérjenek meg a hátam mögött, hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél. Szeressenek, de jó távolról. Írassák rám a házukat, és haljanak meg.
Az adja, ha nem kell megfelelni, se neked, se neki, elég lenni, ellenni, ahogy épp a levés van. A vanás van. Ahogy a jelenvalóság léte rezeg bennünk.
Meg anyánkban. Akit emleget, aki nem szeret.
A politika jó játék, ahogy látom, az élet pedig jó vicc.
De mi benne a poén? Az, hogy mind meghalunk? Igen, azt mondják, egy csónakban vagyunk, és mind meghalunk, felesleges kidobálni egymást. Úgyis elsüllyed.
Nem Párizs, sem Bakony, vér és takony.
Kánonokba rohadtan ama teleologikus télben, hol a léptek, és a lépték is csak olcsó recsegés. Remegés jár át.
Az irodalom nem üdvözít, ahogy a szex se, a drogok se, még a rock and roll sem. Élvezet vagy kultúrkánon, mind kamu. Ha mérték, akkor barna por és fekete hamu. Ha hang, akkor szólamok káosza, recsegő zsivaj.
Minek a része kívánnék lenni?
Persze van álmom, túl rajtunk, a sok kis mikrohatáron, a végső nagy kánon.
Egy szólam szeretnék lenni ott, a legkisebb, aki épp csak hallgat.
Szóval ha megélném a Második Eljövetelt, az tenne be rendesen, ha ott csövezhetnék a csatornában vele egy város mocskos mélyén, patkányok és vibráló neonok közt, vagy az utolsó háború után, radioaktív romok, kifolyt akkujú okostelefonok és az összetört virtuális valóság emléktörmelékei közt, nem mint tanítvány, arra méltatlan vagyok, csak mint egy kis senki, egy árnyék, aki ott van, és láthatja és hallhatja Őt, mindenek Urát, ahogy visszajön közénk és eljön miattunk újra, érted, érte, és még értem is, na, az lenne a végső kánon, a royal flush. Megvan a kép előttem, de nem egy szakállas hippi vérző szívvel az oltárról, hanem felnyírt hajú, sebhelyes árnyalak, aki mögött ott repül a feltámadás szárnyas koponyája. Ember tervez, Isten perverz, beleköp a levésbe, valószínűtlen, hogy megélem, de álmodozni azért lehet mindenről, még arról is, hogy egyszer ott leszek és nézhetem, ahogy az Úr újra itt jár köztünk.

Fotó, videó: Valuska Gábor

Kubiszyn Viktor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.