hirdetés

Kudarc helyett

Flóri Anna: Érkezési oldal, Magvető, 2013

2013. augusztus 9.

Örülhetünk annak, ha egy alkotás legalább halvány lépést tesz a parallel ábrázolás felé – akkor sem kevésbé, ha ez intuitívan történik. Flóri Anna regényében váratlan módon – hisz az amúgy rádiós újságíró öt nap alatt hozta össze a szöveget – tetten érhetőek az elemek, amelyekből akár ide is ki lehetne lyukadni. - Pályi Márk recenziója Flóri Anna Érkezési oldal című regényéről.

hirdetés

Hatvankilenc éve ezekben a napokban füstölték el az utolsó magyar transzportokat Auschwitzban, és ebben a máig húzódó „hosszú, sötét árnyékban" lassan akár föltehetnénk a kérdést: mégis, hogyan kívánnánk Auschwitzot ábrázolni? Nem elsősorban amiatt volna ez esedékes, hogy rövidesen, az utolsó túlélőkkel, azok távoznak el, akik első kézből számolhattak be az ott átéltekről, hanem mert eddig jóformán még csak meg sem kíséreltük Auschwitzot beemelni az európai kultúra ábrázolásába – ellenkezőleg, az arról történő leválasztásának igyekezetét figyelhettük meg, mintegy evidenciaként fogadva el, hogy azzal, ha „sötét korként" elszigeteljük a saját hétköznapjainktól, és fölfoghatatlan, elképzelhetetlen jelenségnek nyilvánítjuk, mentesülünk az ott szerzett tapasztalattól. Ha (a fönt már idézett) Kertész Imrével akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, „a hivatásos humanisták szeretnék azt hinni, hogy Auschwitz csak azokkal történt meg, akikkel akkor és ott történetesen megtörtént, s hogy másokkal viszont, akikkel akkor és ott történetesen nem történt meg, a többséggel, az emberrel – az Emberrel! – általában véve semmi nem történt." És ez a tapasztalat nem a „rossz" tudása, ami a bűnbocsánattal elvezet a „jóhoz" (ez az eredendően keresztény kísérlet még csak meg sem bukott, egyszerűen diszfunkcionálissá vált), sokkal inkább annak a tudása, hogy ez a „rossz" és „jó", más szóval az „auschwitzi" és a „normális", parallelitásba került egymással, s ahelyett, hogy „elmúlt" vagy „befejeződött" volna, a mindennapok szerves részévé vált. E fölismerés általánossá válása olyan következményeket vonna magával a nyugati civilizációs tudatra nézve, ami csak a heliocentrikus világkép elterjedéséhez volna mérhető. Nem kevesebbről van szó ugyanis, mint hogy a saját magunkról szerzett ismereteinket azzal a negatív tudással egészítsük ki, amely – ismét Kertésszel szólva – „alapvetően demonstrálja az európai élet félresiklását". (Ezen a ponton szembesülök vele, hogy inkább ezt is Kertész folytatja helyettem, A száműzött nyelv [Magvető, Bp., 2001] 28–31. oldalán.)

Emiatt örülhetünk annak, ha egy alkotás legalább halvány lépést tesz a parallel ábrázolás felé – akkor sem kevésbé, ha ez intuitívan történik. Flóri Anna regényében váratlan módon – hisz az amúgy rádiós újságíró öt nap alatt hozta össze a szöveget – tetten érhetőek az elemek, amelyekből akár ide is ki lehetne lyukadni. S mivel mindez ritkán fordul elő, talán aránytalanul is kiemelünk most néhányat.
Ígéretesnek tűnhet, hogy az Érkezési oldal két párhuzamos szálon fut: az Auschwitzba deportált könyvkötő, Festetics Ármin és unokája, Ambrus története váltakozik, kanyarodik át egymásba. Az utóbbihoz egy nő is tartozik, tulajdonképp a szeretője, akivel ugyanakkor egyáltalán nem létesít szexuális kapcsolatot. Ezt, ha akarjuk, értelmezhetjük úgy, hogy amíg a hajdani események a koncentrációs táborban játszódnak, a jelen síkját a kasztrációs szindróma határozza meg – ez a megoldás is a kertészi fölismerésre emlékeztethetne (aki a Kaddis... vége felé a nevelőintézetben lezajló nyilvános „kasztrálásban" találja meg az auschwitzi trauma általános társadalomlélektani gyökerét, aligha új fölfedezésként, mégis revelatívan hiteles erővel) –, s ez azt is adekváttá teszi, hogy a nőnek, mint az értelmezhetetlen eltávolodás tengelyének, nincs neve, végig csak „nő" marad.

Sok apró elem ugyancsak ezt a rezonanciát igyekszik alátámasztani. A nő sajátos észlelései látszólag esetlegesen sorjáznak, mégis szorosan egymásba kapcsolódnak: „földön feküdni nem kényelmetlen", az otthonosságot „az a fajta bizonyosság" jelenti, mikor „ablakokat bámul este..., és nem is kérdés, mennyire boldog lehetne, ha abba a lágy, narancssárga fénybe őt beengednék", vagy sírva fakad a „tényleg óriási" hegyek láttán. Mindezek, egyfajta kaleidoszkóp mintájára, csakugyan azt rajzolhatnák ki, hogy „felnőtt életének minden pillanatában a katasztrófa előtti utolsó pillanatot élte". Egyszerre szakad el a hétköznapi megszokás tényezőitől és keresi a menedéket azok formáiban. Voltaképp magához az elszakadáshoz ragaszkodik, ezzel képezi le a visszavonhatatlanul végbement hasadást.

A biztató elemek sora azonban ezzel véget is ér. Bár a két időréteg közötti átjárást megteremteni hivatott párhuzamos mondatok helyenként találóak, a legtöbbször átgondolatlanul és inadekvátan bukkannak föl a szövegben. Még ennyire sem szerencsés, hogy az indokolatlanság, noha a téma éppen kézenfekvővé tenné, nem válik szervezőelvvé: nehéz kibogarászni, szándékos vagy szándékolatlan művelet, esetleg egész egyszerűen dilettantizmus nyomát látjuk. Ugyanez a helyzet az indokoltság és az ok nélküliség határán billegő, gyakran azonnal elvarratlanul hagyott szálakkal: miközben fölvetik az esélyét, hogy a perspektíva kibontatlanságával a pesti helyszínek (a műhely, a lakás, az étterem vagy a Duna-part) között bejárt távolság is a lágeréhez hasonlóan redukált térré szűküljön le – s a kettő ezzel egymásra rétegződjön –, nem lehetünk képesek elvonatkoztatni attól, hogy se az elbeszélőről, se a nyelvhez való viszonyáról nem tudunk meg semmit. A nyelvi panelek módszeres ismételgetése is segíthetné a dinamika létrejöttét azzal, hogy tartalmatlanságukat hangsúlyozva a jelentést sterilizáló hatásukra mutat rá, ám a szerző a kliséket a legtöbb esetben egy kőbalta szofisztikáltságával építi be a szövegbe. A valószínűtlenség néhol ráadásul egészen bizarr eredményt szül: a koncentrációs tábor leírása sokszor inkább gyereküdültetés benyomását kelti, és nem kevésbé problémás az sem, hogy a könyvkötővel A kis herceg frissen megjelent francia nyelvű példányát akarják beköttetni 1943 végén.

Az összhatás kicsit arra hajaz, mintha egy komplikált, de emészthető amerikai film végét látnánk a kilencvenes évek közepén. A funkcionálisan kitalált és megvalósított ötlet esztétikailag nem hasznosul, s habár az alapelgondolásnál aktuálisabb kiindulópontot kevéssé találhatnánk, a lehetséges szimbolikus struktúra nem kerül összhangba az eseményekkel. Az elégedetlenséget az sem csökkenti, hogy a kiadó szerkesztője láthatóan ezúttal sem állt a helyzet magaslatán.

Flóri Anna: Érkezési oldal, Magvető, 2013, 160 oldal, 2490 Ft

Pályi Márk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.