hirdetés

Kukorelly Endre: Ösztökélni másokat

2017. február 3.

Egyszer, hogy fölrázzam a társaságot, megkérdeztem, ki szokott puszit adni a szüleinek. Namost erre tényleg fölébredtek! – A katedrán című sorozatunkban oktatóként is tevékenykedő kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk az oktatásról. Ezúttal Kukorelly Endrével beszélgettünk.

hirdetés

1992 óta tanítasz, vissza tudsz-e nyomozni, milyen út vezetett a tanítás felé?

A mester–tanítvány leosztás nagyon mély. Mélységes mély, a szülő–gyerek viszony után a legmélyebb valami. Ez mindig – mindig, ugye, az mit jelent! – izgatott, és mikor alkalmam nyílt rá, gyakoroltam is. Gimnazistaként egy általános iskolai osztályban futballcsapatot szerveztem, én voltam az edző, kijártunk a Fáy utcába, ez erősen bennem maradt. Élveztem a gyakorlótanítást a Radnótiban, és később is, mindig, akárhová hívtak, középiskolai magyarórák 45 percét eleitől végig, egyetemi, főiskolai szemináriumokat. Éles helyzet. Izgalmas, a végletekig erotikus, aki nem érzi és nem élvezi, alapból félreért valamit. Igazából mindent. Mit kezdesz egy osztály alfáival, hogy lehet a gyanakvásukat, ellenkezésüket, ellenségességüket legyűrve magad mellé állítani őket. Elsőnek is persze saját magadat kell valamiképp legyűrnöd, elfogódottságodat, bizonytalanságodat – már amennyiben nem vagy totál extrovertált. Jut eszembe, gyerekkoromban a tesómmal játszottunk iskolásat, és szerinted ki volt a tanár?

Kreatív írással kezdődött ez a pálya. Akkoriban, a kilencvenes évek elején ez a „fakutázs” még nem igazán volt ismert. Hogyan fogtál neki, honnan kaptál inspirációt, láttál-e magad előtt mintákat?

Nulla minta. Peternák Miklós és Sugár András hívott a Képzőbe, az akkor induló Intermédia tanszékre, kreatív írást tanítani. Amiről annyit tudtam, hogy amerikai egyetemekre meghívnak írókat, és baromira megfizetik őket. Szóval csak úgy beleugrottam a mélyvízbe. Hályogkovácsoltam, satöbbi. De hát legjobban úgy tanítasz, hogy tanulsz. Nincs bajom a nyugati típusú frontális oktatással, ebben sem vagyok túlzottan liberális, van góré, méghozzá én vagyok a góré, ők fizetnek nekem, viszont amit csinálok, az inkább mégis amolyan körbeülős megoldás. Transzparensek a viszonyok, működik az autoritás, de olyasmi végképp nincs, hogy az abszolút tudás birtokában kinyilatkoztatom a frankót, és azt mindenkinek be kell nyelnie. Szoktam mondani: ha valaki azzal jön, hogy tudja, hogyan kell írni, onnan legjobb szépen elsétálni. Nekem annak idején nem volt szerencsém megbeszélni senkivel a megbeszélendőket, tudom, alaposan fölmértem, mennyit segített volna, ha valaki ezt-azt mond. Ha levág néhány vargabetűt. Szalay Nándi barátommal mutattuk egymásnak a verseinket katonaság alatt, az jó volt. Szép. De mégiscsak amolyan vak vezet világtalant.

Kialakult-e, és ha igen, valamilyen ún. módszered? Milyen fokon kell a résztvevők eseti-alanyi képességeit figyelembe venni?

A képességek különböznek, de a potenciál mindenkiben benne van. Az, hogy közvetlenül, szinte közvetítettség nélkül szóljon. Folyamatosan teszel autentikus gesztusokat, és nem pusztán úgynevezett halál-közeli pillanatokban – bár olyankor mindenki mindig. Igaz, nem reflektáltan. Csak úgy. Jön. Ha mondjuk reggelenként magadra zárod a fürdőszoba ajtaját. Aki még olyankor is játszik, maga előtt is szerepel, ott nagy baj van. Tehát nyomod belülről kifelé, egész addig, míg – ez most metafora – az orrod alá nem nyomnak egy mikrofont, és onnan kezdve már fogalmazol. Sőt nyilatkozol. Az már nem az én. Ezzel kell valamit kezdeni, és tudok is kezdeni vele valamit, álszerénység nélkül mondom. Tanítás? Mondjuk azt, hogy tanítás.

Mit tanít ilyenkor az ember? Formaérzékenységet finomít, témákat ad? A megszülető munkákban megmutatja a hatásokat?

Témát semmiképp. A téma szabadon választ téged. Érzékenység igen, ki kell hámozni a páncélrétegek alól, amit védekezésből folyamatosan magadra öltesz. Nagyon helyesen, mert védőrétegek nélkül a végletekig sebezhető lennél. Ami körülvesz, a kinti is folyamatosan leborít mindennel, mint a verébszar a platánfa alatt felejtett autót, a munka tehát, a kunszt az, miként tudsz alkalmanként ez alá a kéreg alá kerülni. Felhozni onnan ezt meg azt abból, ami van, az én formáján keresztülvezetni az anyagot. A forma tehát minden, „a Forma teszi Isten képévé az Egészet”, ahogy Danténál áll, és ezt nyilván baromira nem a vers- vagy prózaformákra értem. Az könyvekből könnyen megtanulható – és meg is tanulandó! Formán a szöveg szövését, szerkezetét, szerveződését értem, hogy tehát az mennyire felel meg létrehozója mentális szerkezetének. Hogy aki olvassa, közben mennyire olvassa egyenesen magát a szerzőt. Az írás attitűd, beállítottság: nem is a művészethez, hanem, így kell mondanom a rövidség kedvéért, mindenhez, saját magadhoz való brutálisan reflektált viszony. Szépelgés, szépítés nélkül nézni a tükörben önmagad. Ezt tanítani, ugye… nem tudom, de erre ösztökélni másokat igenis lehet.

Szekszárdon kortárs irodalmi előadásokat tartottál. Mik voltak az általad kijelölt főbb csomópontok? Szerzők avagy irányzatok kerültek előtérbe? A tanár számára a hallgatóság megformálandó „anyag”, de olyképpen, hogy fel kell mérje a kíváncsiság, a megszólíthatóság lehetőségeit. Erre miként került sor?

Szerzőket javasoltam. Nem csupán kedvenceket, inkább „tanulságos” szerzőket. Az általam soroltak közül kiválasztottak kettőt, elolvasták egy-egy könyvüket, és recenziót írtak arról, amelyik jobban bejött nekik. Tanítóképző, nehéz ügy, reggel nyolctól benn ülnek, sokszor őrjítően unalmas órákon vannak túl délután kettőig – és jövök én. Kortárs irodalom, ja!, hát föl kellett ébresztenem őket. Buszozik Döbröközről iksz kilométert, aztán vissza, közte a nem tudom hány órás fárasztás. Most csak mondtam egy falunevet. Csupa nő, tökéletes dizájn, anyuka otthonkában várja haza. Meg a fater. Ő nem várja, csak ott van. Egyszer, hogy fölrázzam a társaságot, megkérdeztem, ki szokott puszit adni a szüleinek. Namost erre tényleg fölébredtek! Még olyan is akadt, aki lelkesen közölte, hogy ő igen, mindenképp heves polémia alakult ki az érzelmek áramlásáról. Húsz körüli, szuper lányokról beszélek. Mondom az egyik fintorgó szépségnek, hogy akkor az a feladat, hogy hazaérkezve odaront az apjához, és ad neki egy puszit. Mire ő, de szó szerint: Én, annak?! És gondolj hozzá egy arckifejezést.

Miskolcon Irodalom és társadalom címmel tartottál előadásokat. Nagyon széles, alig keretezhető terület. Hogyan vágtál „rendet” benne, hogy struktúráltad? Mely témák keltettek élénk és melyek mérsékeltebb érdeklődést?

Minden mérsékelt érdeklődést keltett. A népi-urbánus ellentétről beszéltem, némiképp a mai politikai kétosztatra is utalva. Én élveztem. Ők tojtak rá. De, azt hiszem, pár év múlva, mikor majd kissé tudatosabban szemlélik, ami folyik, sokuk vissza fog gondolni arra, amiről szó volt. 2010-ben egy félévet tanítottam a Színművészetin BLA-sokat is, az érdekes volt. Lelkes voltam, mert régi mániám, hogy a különféle művészeti ágakat valahogy össze kellene hozni. Ennél, ami van, jóval összébb. Színészek, zenészek és írók nincsenek összeismerkedve. Nem figyelik egymást, noha, tudják vagy sem, strukturálisan folyvást ugyanazok a kérdések merülnek föl egy balett-táncosnál, festőnél és költőnél. Az enyémtől eltérő apparátussal, technoógiával elővezetett diskurzus látványosan, példázatosan mutathatja föl azt, amivel nap mint nap küszködöm. Arról nem is szólva, hogy ez a fajta megosztottság, ignorancia mennyire hozzátesz ahhoz, hogy a művészet társadalmi presztízse hanyatlik. Plusz a politikai kétosztat – ez így túl sok együtt a rosszból. Külön-külön gyengék vagyunk, könnyen bedarálnak, ha irodalmi ügyekben kell demonstrálni, legjobb volna, ha a Száztagú Cigányzenekar vonulna föl, karöltve a Budapesti Fesztiválzenekarral, és vice versa.

Régóta mondod, az irodalomoktatást a középiskolában nem Homérosztól kellene kezdeni. Hanem honnan? Mik a tapasztalataid? Melyek a magyar oktatás legnagyobb mulasztásai?

Ajánlom ehhez Porcelánbolt című könyvem Lil(l)a legyező című dolgozatát. Persze, hogy kortársakat kellene a kezükbe adni! Olyan szövegekkel bombázni, melyek támája és nyelve közel van hozzájuk. Szíven trafálni őket, nem pedig régi bácsik lúzer kisfiú-szereplőivel ijesztgetni. Nemecsek és Nyilas – ugyebár. Kincskereső kisködmönnel rémisztgetni alsó tagozatosokat emberiség elleni bűn. Nem túlzok. Ja aha, szóval ez a’ zirodalom, mi ebbe a’ állat, köszi, na húzás innen, gondolja egy normális, von Haus aus nem sznob kiscsávó, és igaza van! És soha többé nem fog olvasni! Nem válik olvasóvá, aki, mert kötelező, valóban el is olvasta az Antigonét. De pusztán pedagógiai szempontból is belátható, hogy „visszafelé” könnyebb és izgalmasabb: mai szövegekből kibontani a tradíciót. Sosem nyílt ekkorára az olló művészek és befogadók között, sosem volt ennyire nem-kortárs a művészetről való tudásunk. A művészet mindig is kortárs volt, halála után még Bachot is elfelejtették. Ha az iskola kit-kit beetet életkorának megfelelő kortárs szövegekkel, később, felnőttként, függővé válva az olvasástól, maguk keresik majd a régi nagyokat. Amíg egész népem úgy tudja – és az iskolától úgy tudja –, hogy rendes költő minimum százötven éve halott, mi több, elesett, sőt franc tudja, hol nyugszik, addig nem fog olvasni a metrón. Vagy az IC-n, Miskolc felé. Hanem – uhh, hadd ne gondoljak bele, mit tesz helyette. Néz ki az arcából. Legalább aludna a jámbor!

Voltak-e kudarcaid, olyan esetek, amikor a hallgatóság nem reagált az általad felvetett kérdésekre?

Sok. Illetve semmi – attól függ, honnan nézem. Sírva elrohan, mondjuk. Vagy nem rohan, de többé nem látom. Mindig úgy indítok, hogy itt mindenki jót akar mindenkinek, arra gyúrunk, hogy a szöveg ötről hatra jusson. És az szokott menni. És mindenkire ráférne ilyesmi, beleértve Kosztolányit, tudnék neki is mondani ezt-azt, ha ő is el nem rohanna. Ha alakul a bizalmi légkör – és az csak-csak alakul –, akkor príma az ügymenet. A zen-mestert a tanítvány addig nyúzza az élet értelméről, amíg az meg nem unja, és jó nagyot oda nem basz a botjával a delikvens nyaka közé. Csoda, tényleg, hogy ha jókor és jó helyre csördítesz, leesik a tantusz. Számos ilyen katartikus tapasztalatom van. Úgy élvezetes taní-tani, ha katarzissal jár.

Aktuálisan a Werk akadémián tanítasz. Mit látsz, a hallgatóid körében milyen irányok jellemzik az érdeklődésüket?

Minden van. Slam és fantasy – az egészen fiataloknál. Ezt kihagyom. Pofát vágok hozzá, és aki megérti, az megérti. Múltkor egy negyven körüli ürge – vagy az ürge Ottlik volt? – a negyedik alkalom után felelősségre vont, miért nem mondtam el még mindig rendesen, hogyan kell regényt írni. Kicsit ettől megszeppentem. Először inkább álmélkodtam, aztán gondolkodóba ejtett a dolog, mert, ugye, nem mindegy, hogy mi van beígérve egy fizetős tanfolyamon. Gondolta az illető, hogy a folyamat elején benyom sok pénzt, aztán meg lesz mondva minden, a végén meg kipottyan a kész regény. Holott épp attól, abból lehet kész regény, ha nincs megmondva a – nem létező – tuti.

Megnevezhetők-e költők, akiknek a hatása meghatározó? Mennyit olvasnak a mostaniak? Milyen meglepetések érnek?

Kevesebbet nem olvasnak. Ebben biztos vagyok. Mást igen – no de én is mást olvasok, és másképp, mint a múlt évezredben. Igaz, amit akkor olvastam, azt akkor elolvastam. Oké, nem akarom jobban tudni másoknál, viszont nincs ínyemre a hanyatlástörténet-diskurzus, hogy tehát bezzeg régen! Régen – az rég volt. Alapból senki kortársat nem ismer senki, ebben a felállásban ez a normális. A norma. Amit meg kell változtatni. Meg is lehet változtatni. Riasztóbb, hogy ha, akkor kit ismernek és kit nem. Laczkfi igen, Szijj nem stb. Csodálatos az a naiv reflektálatlanság, ahogy sok lelkes művészet-közeli, zenész, színész, riporter, magyartanár rebeg kortárs költészet-ügyben, és ezzel mintegy letudva a dolgot, visszamenekül József Attilához. De aki írni kezd, nem ússza meg, hogy olvasni ne kezdjen, és akkor majd válogatni is fog. Szerencsére sokan írnak – erre amúgy mindenki bíztatnék –, minimum naplót. Mikor 2006-ban a JAK íróiskolája kifutott, és az utolsó óra után beültünk egy sörre, néhányan rávettek, hogy folytassuk, azóta tartok szemináriumokat. Sokan jártak-járnak hozzám, és például a most induló Független Mentorhálózat-projekt keretében pár nap alatt hetvennégyen jelentkeztek! 74, ez engem is mellbe vágott. Hol van itt hanyatlás? Aki mínusz kilenc hónapos korától megkapja a napi betevő szövegmennyiséget, függővé válik, és állandóan olvasni fog, ennyire egyszerű. Elolvassa majd, amit kell.

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.