Borbély Szilárd költészete egy olyan, önmagát pozícióinak szélsőségessége által életben tartó vitában került a ‘90-es évek magyar irodalmi nyilvánosságának látókörébe, amely az - (ezúttal) percepciós folyamatként felfogott - olvasás irritációjának meglehetősen általános élményét igyekezett feldolgozni. Az ezt kiváltó mű, a Hosszú nap el c. jambikus „hosszúvers” (1993) poétikai sajátosságai - még ha csak első megközelítésben is - legalább annyira nyilvánvalónak látszottak, mint amennyire zavarba ejtették a támpontjait újrarendezni kényszerülő kritikai ítélethozatalt. A - metrikai, lexikai, illetve retorikai - monotónia tapasztalata egy olyan, variatívnak, ismétléselvűnek (iteratívnak), részint esetleg permutatívnak nevezhető szövegszervező elvre mutatott ugyanis vissza, amely annak ellenére tűnt valamelyest idegennek az új magyar költészet bevett leíró-csoportosító paradigmáiban, hogy ezek eszköztárával leírhatónak látszott. Ez az ellentmondás (amely a fiatal szerzőt felkarolni siető nagynevű pályatársak némelyikét a mindenkori kritikai eszköztár alkalmatlanságának gyors kihirdetésére késztette) nem teljesen független attól, hogy Borbély költészetének jellegzetes ismétlő(dő) effektusai a hangzás és a szöveg- vagy írásszerűség szintjén egyaránt regisztrálhatók és reflektálódnak is, amit azonban nem volna célszerű hangás és szöveg, beszéd és írás ősi egységének helyreállításaként értékelni, annál is kevésbé, mert Borbély későbbi kötetei arról tanúskodnak, hogy az, ami e szinteket egymáshoz kötheti (a szabály és a szabálytalanság dialektikája), számára sokkal inkább a jelentés (létrejöttének) problémáit helyezi előtérbe.

 

Az ismétlődés és a variáció grammatikai és szintaktikai effektusai (az interpunkció hiányától a rendkívül gyakori szóismétléseken át az agrammatikalitásig vagy a szintaxis elbizonytalanításáig) mintegy rávetíthetők ugyan a költői nyelv hangzó síkjára (metrikai - elsősorban jambikus - monotónia, bizonyos magánhangzók dominanciája egyes versekben, verstani és bizonyos szintaktikai szabályok konfliktusa az enjambement-ban stb.), ám az ezúton elképzelhetővé váló szimbolikus egységnek nemcsak a véletlenszerűség elve mond ellent, hanem az is, hogy bár Borbély szinte tobzódik az önreflexív költői gesztusokban, ezek döntően a grammatika és az írás szintjén, azaz elsődlegesen az olvasás, és nem pl. a képi vagy zenei percepció feladataként jelennek meg (Borbély ezzel a képiességében redukált, mégis önreflexív líra Magyarországon terjedelmileg elég csekély, jelentőségében mégis kikerülhetetlen hagyományához kapcsolódik). Mint. minden. alkalom. c., egyik legkövetkezetesebben komponált kötetében (1995) Borbély elsősorban az én, a lírai szubjektivitás problémájában jelöli ki ezt az önreflexív jelentésszintet[17], amely a kritikai recepció számára a későbbiekben a legkövethetőbb szálnak bizonyult ebben a költészetben és amely elég nyilvánvaló is ahhoz, hogy elvonhassa a figyelmet egyéb, a szövegek megértését legalább ilyen mértékben meghatározó tényezőkről. Nem nyújt viszont magyarázatot pl. a kötetcímre, amely a gyűjtemény egyik leginkább számon tartott erénye, az egységes szerkesztés szempontjából aligha minősíthető esetlegesnek. A cím kettős szintaktikai olvashatósága (amelyet az a körülmény emelhet ki és láthat el a szükségszerűség mozzanatával, hogy a kötet egyetlen, rendszeresen használt interpunkciós eszköze az egyes verseket lezáró pont) egyrészt az ismételhetőség vagy helyettesíthetőség elvére irányíthatja a figyelmet, másrészt viszont olyan nyelvi elemek sorakoztatására, amelyeknek jut bizonyos szerep a versszövegek önprezentációjában is.

 

Mint azt a cím ily módon is sugallhatja, Borbély ezen kötetében fontos feladat jut a különböző nyelvi kötő-, viszonyító vagy módosítóelemeknek, illetve - egyáltalán - egy olyan lexikai rétegnek, amely kitüntetett szerepet játszik a közlemény referencialitásának deiktikus rögzítésében, aktualizálásában. Rögtön a kötet első verse színreviszi a nyelv ezen dimenziójában rejlő ismert problematikát, egy teljesen mechanikus, lényegében egyetlen logikai állítás összefüggéseit variáló szöveg formájában. Mint azt a szöveg első (formailag, az írásjelek alkalmazása, a szintaktikai séma újrakezdései, illetve a nagybetűs sorkezdetek által jelölten) elkülöníthető egysége példázza („Ahogy most itt megyek / már sokszor mentem itt / most mégsem úgy megyek / mint máskor menni szoktam,”), a vers oly módon szakítja el a - stilárisan teljességgel hétköznapinak nevezhető - kijelentést egy (bármely) szituatív kontextus szabályaitól (vagyis: azáltal jelzi bizonyos diszkurzív szabályok, keretek felfüggesztését, vagy transzgresszióját - aminek bekövetkezése talán a vers létrejöttének legalapvetőbb feltétele), hogy felismerhetetlenné teszi a hely-, idő- és módhatározószók deiktikus komponenseit, amelyekről a vers egészéből sem nyerhetők információk. Ez a jelenség, bizonyos irodalomelméleti tematizációival összhangban, ebben a versben sem pusztán arra hívhatja fel a figyelmet, hogy Borbély költészete ezen a szinten is a szöveg beszéd- és írásszerűségének összefüggéseiben, illetve konfliktusaiban rejlő inspirációkról tanúskodik (hiszen a szöveg csak a - beszéd jelenvalóságának illúzióját igénylő - referenciális intencionalizálásában nyeri el és teszi hozzáférhetővé önnön deiktikus struktúráját), hanem arra is, hogy a költemény visszautalása önnön nyelvi anyagára, materialitására (ami minden költészet legjelentősebb önreflexív mozgásaként fogható fel) a nyelv egy olyan rétegét helyezi előtérbe, amelyet eszközszerűsége, már-már mechanikus szabályszerűsége tüntet ki, amely tehát radikálisan kivonja magát pl. az aktuális használat általi egyénítés stílusteremtő lehetőségei alól. Ennél is fontosabb lehet azonban, hogy az írás, a lejegyzés által kitörölt deixis, amely ezzel valójában csak arra a papírlapra vonatkozhat, amelyre rákerült, éppen ezért hamisnak sem nevezhető[18], pusztán önnön nyelvi feltételét (anyagát és grammatikai szabályait), illetve funkcionalitását prezentálja, amit az ilyen elemek visszatérő sorakoztatásának effektusa a versben („Ahogy most itt”, „most mégsem úgy”, „mint akkor ahogy”, illetve - még szembetűnőbben - a nyitóvers egyik párdarabjában, az [ahogy így-ben: „ha úgy ahogy megyek / mint így talán hogy most / akkor nem úgy megyek / ahogy mint már így most.”) ráadásul a szintaxis háttérbe szorításával, valóban puszta felsorolásként tesz érzékletessé.

 

Az összetett mondatok létrehozásának idevonatkozó grammatikai szabályait végiggondolva az is láthatóvá válik, hogy a szöveg kitüntetett határozószavai a pragmatikai és referenciális kontextus kiiktatásával is belépnek egy tropológiai mozgássorozatba, ez azonban paradox módon némiképp tautologikus egymásrautalásokat állít a hiányzó deixis helyébe: maradva a vers imént idézett nyitányánál, könnyen észrevehető, hogy az első két sor szintaxisának „mélyszerkezetét” éppen az a módhatározói funkció alakítja, amely a 3. sorban az „úgy” szóban tör felszínre, míg az erre következő sor tagmondatának „mint”-je éppen a verskezdő „ahogy” grammatikai helyettesítése lehet. Ezt a helyettesíthetőséget a lexikailag erőteljesen redukált szöveg végig fenntartja, méghozzá az időbeliség dimenziójával kibővítve: nyilvánvaló ugyanis, hogy a „mint akkor” visszatérő szókapcsolat a hasonlítás mozzanatát az időbeli deixisével kapcsolja össze[19], ami egyben aktualizálja az „ahogy” (jelenre vonatkozó, az - írott - szövegben tehát üres) időbeli deiktikus használatát, s így az „ahogy most” szókapcsolatban szunnyadó redundanciát, illetve felcserélhetőséget is feltárja.

 

A szöveg monotóniájának effektusa ezzel lényegében arra a redukált, ám e korlátoltságában egyben meghatározatlan grammatikai mechanizmusra utal vissza, amely két lényeges komponensben ragadható meg, melyek Borbély poétikáját tágabb értelemben is jellemezhetik. Egyfelől tehát a nyelv referenciális funkciójának azon „poetizálásában”, amely során ez a funkcionalitás az (élő)beszéd általi meghatározottságának és az írás általi kitörlésének konfliktusában váratlanul önreferensként formálódik újjá, másfelől pedig e folyamat időbeli vetületében. Ez utóbbi azért jelölhető ki e sajátos textuális praxis egyik tétjeként, mert a deiktikus tautológiák éppen az időviszonyok szembesítését zárják ki, pontosabban üresítik ki a versben: ez ugyanis csak grammatikai paradigmák ismételt citációjaként („megyek”-„mentem”-„menni szoktam”), illetve - a törölt vonatkoztatási keret miatt - önnön funkciójukat betölteni képtelen konkréciók formájában („annyiszor”-„most”, „máskor”-„akkor”) következhet be. A grammatika mint absztrakt szabályrendszer iránti feltűnő érdeklődés Borbély költészetében[20] innen nézve tehát mindenekelőtt kifejezés és eszköz, megszólalás és nyelvtan divergenciájának összefüggésében  nyerhet értelmet, részint a kötetcím egyfajta megfejtésének irányát is kijelölve. A deiktikus referencia problémája ugyanis aligha függetleníthető a megszólalás (vagyis egy szöveg használatának) alkalomszerűségétől, illetve attól az ellentmondástól, amely az ekképp kiüresített pragmatikai környezet esetén a megnyilatkozás „alkalma” és eszközeinek „minden alkalommal” azonos funkcionális univerzalitása között létesül és amely végsősoron a beszéd, a megszólalás szövegbeli nyomának szükségszerű eltüntetésével s ezzel együtt a megszólalás elkerülhetetlen utólagosságának (pontosabban: hozzáférhetősége utólagosságának) felismerésével kénytelen szembesülni. Mindez természetesen - még a szöveg kitüntetett kötetbeli pozíciója ellenére sem – nem annyira önmagáért vagy akár az (önmagában nem oly hatékony) kötetnyitó vers lehetséges interpretációi miatt lehet érdekes, csupán egyfajta horizontot nyithat Borbély alapvető költői problematikája (a lírai én, illetve a dolgok jelentéses létezésének viszonya az időbeliséghez és a nyelv személytelenségéhez) számára.

 

Ezen a ponton természetesen aligha hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy - amint azt a kötetcím szintén kiemeli - Borbély egy olyan retorikai alakzatot állít (poétikailag és tematikusan egyaránt) középpontba, amelyet - mint azt legegyértelműbben Gottfried Benn nevezetes előadása példázza - néhány kivételtől (pl. a Benn által is elismert és egyébként éppen Borbély és Kukorelly számára is kitüntetett jelentőségű Rilke, a magyar irodalomban pedig vélhetőleg Pilinszky költészetétől) eltekintve - inkább távolítani, mintsem közelíteni szokás a modern vagy posztromantikus lírát jellemző költői eszköztárakhoz: a hasonlatot[21], amelyet a retorika hagyománya gyakran a jelentésbővítés attribútumával tüntet ki és választ el a jelentés cserélhetőségén vagy átvitelén alapuló tropológiai rendszerektől. Egy - legalábbis rendszerezését tekintve - újnak szánt retorikaelmélet pl. azt a momentumot emeli ki (s nyilván ebben látta Benn „az alkotói transzformáció törését” is), hogy a hasonlatban „az egymásra vonatkoztatott minőségek megmaradnak eredeti jelentésükben, értelmükben”.[22] Ez a - nyilvánvalóan árnyalható - megállapítás jelen gondolatmenet összefüggésében két fontos elemet tartalmaz: az egymásravonatkoztatás műveletének alapvetően szintaktikai karakterét, illetve az - ennek láthatóvá válását egyáltalán lehetővé tevő - szószerintiség egyfajta megőrződését, amelyeken keresztül megteremthető a kapcsolat a Borbély poétikájában a deixis példáján megfigyelhető mechanikus, tautologikus effektusokkal.

 

A Borbély-versek némiképp gépies (vagy gépszerű) textualitása gyakran a központozás elhagyását kihasználva többértelműsített szintaktikai struktúrák véletlenszerű, és alapvetően „jelentéselőtti” játékaként inszcenírozódik, ami éppen a nyelvi kapcsolóelemek olyan „kibillentésében” mutatkozik meg, mint pl. a „mint” említett kettős grammatikai szerepkörének érzékelhetővé tételében. Ez egy olyan összefüggést is feltár, mely szerint a nyelv személytelen, de nem szabálytalan szintaktikai aktivitása éppenhogy a versek lexikai anyagának szószerintiségéhez való kíméletlen ragaszkodást írja elő a jelentés egyetlen érvényes, „maradandó” megragadásának feltételeként, ebben az irányban elmélyítve a tautologikus szerkezetek már regisztrált jelenlétét. Különösen szembetűnő ez a Mint. minden. alkalom. számos olyan darabjában, amelyek egyszerre tematizálják is a hasonlat jelentésteremtő- vagy -azonosító teljesítményét. Pl. [az én az mindig kezdetű szövegben[23] a szintaxis uralhatatlanként prezentált működése úgy helyezi különböző hasonlatokba az „ént” mint a lírai szöveg legfontosabb deiktikus elemét, hogy az a hasonlat „tárgyaként”, „hasonlítottjaként”, végrehajtójaként, sőt magával a hasonlattal azonosként is megjelenik a szöveg különböző szintaktikai tagolásaiból (lényegében az aktuális mondattagolás lehetőségeiből) kibontható, némiképp „hipogramma”-szerű kijelentésekben („a hasonlatnak tárgya én vagyok”, „[...] én vagyok / a hasonlítottja a hasonlatnak”, [...] a hasonlatnak / aki vagyok [...]”, „[...] én nem hasonlítok / a hasonlatban mintegy hasonlattal / az énhez mindent [...]”), amelyek a verszárlatban a hasonlat tautologikus szerkezetében futnak össze („az én mint én [...]” - érdemes megfigyelni, hogy itt a „mint” egy harmadik, valóságos állapothatározóinak nevezhető szerepköre is működésbe lép, méghozzá oly módon, hogy visszacsempészi a deixis problematikáját a tautológiába is), ez azonban - mint azt a szövegbe „rejtett” vagy általa felkínált egyik megállapítás már korábban („[...] én nem hasonlítok / a hasonlatban mintegy hasonlattal / az énhez [...]”), illetve a verszárlat sorhatárok mentén tagolt olvasata szerint  a 9. sor („az én mint én úgy hasonlít a másra”) jelzi - éppen az „én” egyénítő, azaz deiktikus működését vonja kétségbe. A hasonlat tehát ebben az összefüggésben is arra deríthet fényt, hogy Borbély költészetében a nyelv deiktikus és grammatikai struktúrája a dolgok megnevezhetőségének, illetve azonosíthatóságának szegül ellene, vagyis a helyettesítés (reprezentáció) általi megragadás lehetőségét felfüggesztve a tautológia paradox vagy üres azonosságát engedi csak érvényre jutni: a jelölő szószerinti azonosságát önmagával.

 

Ezt a felismerést pontosíthatja az [a’ mintha’ kezdetű darab két intertextuális hipogrammája: a szöveg nyitánya („A hasonlat az olyan mint például / a rózsához hasonló rózsaszínt / hasonlítom a rózsához megint”) a hasonlat létmódját Gertrude Stein nevezetes sorát („A rose is a rose is a rose is a rose”) megidézve hozza kapcsolatba az azonosság tautologikus állításával, a befejező sora („minden ami elmúló a mint’.”) pedig a Faust zárlatának híres gnómájára („Alles Vergängliche / ist nur ein Gleichnis;”) emlékeztetve szituálja újra időbeliség és hasonlóság/azonosság rejtélyes feltételrendszerét a „mint”-ben.[24] A „hasonlat” egyik hasonlítója a versben a „változás”, melynek példáiként „a kézírás az arc egy piros virág / meg a mosoly [...]”, azaz az elmúlás, befejeződés és az egyediség, ismételhetetlenség konnotációit egymáshozkapcsoló kifejezések sorakoznak (a „piros virág” emellett nyilván visszautal a Stein-parafrázisként felfogható nyitányra), amivel egyrészt megint egymáshozláncolja a hasonlóság és az azonosság mozzanatait („rózsa”-„rózsaszín”-„piros virág”), másrészt magát a „változást” hasonlítja a - tautológiaként formalizálódó - hasonlósághoz. A kötet hasonlatra épülő retorikai arculata tehát azonosság és különbözőség egymást feltételező és törlő viszonyára hívja fel a figyelmet, azt sejtetve, hogy ez nem lehet független a nyelv kontrollálhatatlanságának szintaktikai természetű tapasztalatától. A hasonlóság felismerésének mechanikus, helyettesíthető mintái a kötetben (amelyeket [a boltbevásárlás c. vers sorai mintegy emblematikusan példázhatnak: „élelmiszeremésztőgép vagyok / a próbababára hasonlítok”) azt sugallják, hogy Borbély költészetének retorikai önprezentációjában az alakzatok jelentésbővítő- vagy módosító szemantikai teljesítménye pusztán pillanatnyi érvényhez jut, a nyelv azonosító-megnevező ereje mintegy visszahúzódik a szószerintiség és a grammatika személytelen funkcionalitásába, ahogyan a próbababa hasonlító szerepkörét is alááshatja azon tulajdonsága, hogy lényege vagy „jelentése” éppen a hasonlóság funkciójában rejlik. A hasonlat kiemelt kompozicionális szerepének sejthetőleg szintén itt ragadható meg az igazi költészet- vagy retorikatörténeti tétje Borbély számára, amennyiben ez a nyelvi autoreferencialitást a Mint. minden. alkalom. poétikai keretei között szükségszerűen tautologikus szerkezetűként engedi megmutatkozni, hiszen a költői nyelv materialitását a nyelvi - retorikai vagy grammatikai - eszközök sajátos tárgyszerűségében teszi hozzáférhetővé, új értelemmel gazdagítva mintegy Fónagy Iván megítélését, aki szerint a hasonlat „tárgyilagos a szó szoros értelmében”.[25]

 

Innen rákérdezve az időbeliség problémájára Borbély költészetében ismét megkerülhetetlennek bizonyul az „alkalomszerűség” tematikus súlypontja. A központozás hiánya - mint azt az [én az mindig és a hozzá hasonló szövegek láthatóvá tehetik - a szintaxis (mechanikus) szabályszerűségét és (effektív) véletlenszerűségét szembesítik egymással, ami az írás- és beszédszerűség - Borbélynál mindig kulcsfontosságú - viszonyát illetően is jelentéses lehet[26]: a „hasonlatra” vonatkozó állítások sokasága az idézett versben ugyanis olyan egymást törlő logikai és ritmikai tagolási műveletekre mutat vissza, amelyek így együtt csakis az írás (bizonyos szintű) alinearitásában érvényesülnek, hiszen a beszédben szükségszerűen bekövetkező szintaktikai restauráció elkerülhetetlenül szelektál a lehetséges tagmondatok között. Vagyis a szöveg végsősoron önnön, (beszédbeli) „alkalomszerűségére” visszamutató lejegyzésként mutatkozik meg az olvasásban, ami egyben úgy is felfogható, hogy az írás sokat emlegetett nyomszerűsége itt a szöveg értelemhez jutását már mindig utólagosan prezentálja, a szöveg lehetséges használatainak olvashatatlan lejegyzettségeként, inskripcióként.

 

A dolgok egybeesése önmagukkal (illetve a dolgok jelentésének egybeesése a dolgokkal), ami a kötet több helyén egyfajta költői „program” tétjeként jelenik meg (pl.: „Azt keresem mi pusztán önmaga” - [azt keresem mi), éppen ezért mindig egyben előfeltételez egyfajta megfosztottságot, utólagosságot is. Az utólagosság ezen képzete figyelhető meg a kötetet behálózó motivikus utalássorok és tematikus ismétlések egyik rendszerében, amely az „ugyanaz” kifejezés köré rendeződik. Az [ars image („Nem az vagyok csak az vagyok ki látszik / az egymás után utáni vagyok / a láthatatlanból ami még látszik / a versbe írt valóságos sorok / ban látható ami csupán csak látszat / az eltérített jelentés a hangkép / a kiejtésből adódó feszültség / hogy mégsem az ami az ugyanaz / a betűkben a hang a hangba dallam / a szó képétől ami elhajol / és közöttük ott valakit találhat / ki majd gondol egy némán olvasó / mert én vagyok nem én vagyok a szó.”) pl. a „látható” és a „láthatatlan” ellentétének mintája mentén a - szó legszószerintibb értelmében - látható íráskép és a hangzás köztes terét jelöli ki az önazonosság - bizonyos fokig - fiktív helyeként (ezt a „találhat” és a „kitalálhat” szavak szembesülése jelezheti a 11-12. sorok kettős szegmentálhatóságában), ami azonban voltaképpen nem is annyira térbeli, mint inkább időbeli (a szókép „tartóssága” és az [el]hangzó alkalomszerűsége közötti) különbözőségre utal. Az [a hasonlít a c., szintén a hasonlóság képzetét variáló vers viszont éppen ezt a különbözőséget azonosítja a hasonlattal („az ugyanaz amíg majd ugyanaz lesz / nem időbeliség hanem hasonlat”), vagyis a hasonlatot nevezi ki azon helynek, amelyben a dolgok önazonossága - paradox módon - megvalósulhat. Minthogy azonban  a hasonlatot Borbély rendre a tautológiához közelíti, s mint azt az itt is megjelenő kontextualizálatlan, és éppen ezért üres deixis is jelezheti, ez megintcsak nem választható el a nyelv lecsupaszított tárgyiasságának sajátos temporalitásától.

 

Ha ugyanis a hasonlat retorikai eljárásának kulcsszava, a „mint” Borbély kötetében egyszerre hozza játékba a költői jelentésmódosítás, a kijelölő azonosítás, illetve az időviszonyok nyelvi jelzésének dilemmáit, akkor azt aligha lehet függetleníteni a lejegyzés (azaz az írás és a  hangzó beszéd) és a jelentés reflektált kölcsönviszonyainak poétikai teljesítményétől. Borbély költészetének hangsúlyosan (az interpunkció hiánya, üres deiktika, agrammatikalitás, elliptikus mondatalkotás stb. által) depragmatizált szövegtere a végtelen meghatározottság és az örökös ismétlődés elveit kapcsolja össze: ez ugyanis az írott szöveg jelentéstől való függetlenedésével, pontosabban a jelentés alkalomszerűségével arra világít rá, hogy ez a líra elutasítja a nyelv organikus felfogását, hiszen - éppen a használat elvének univerzalizálása révén - annak mechanikusságát előfeltételezi, amivel (a mai magyar költészetben távolról a kései Petrivel rokoníthatóan) a nyelv alapvetően tautologikus szerkezetére következtet, hiszen a szót csupán különféle használatainak elkopott nyomaként, a jelentést mindig már múltbeliként tételezheti. Ezt emelheti ki a kopottság tematikus súlypontja a kötetben, pl. a kézmosások elmosott, „olvashatatlan” nyomait magán viselő, „múlttá kopott” szappan a [mint frissen mos c. szövegben, vagy a „néhány kopott beszédfordulat” igencsak kopott beszédfordulata a [nem mondomban, amely zárlatában egyértelműen a múlthoz köti a jelentés létmódját: „emlékezni már maga is egy emlék / hogy lehet még hogy van ami maradt / ugyanaz lett pedig csak közbe jött / a közbe jött dolgok között bejött / az értelem amely utólagos / majd kiderült mint gesztusok szavak közt / utólag kapnak magyarázatot / egy semmi kis mosoly rándulása / a homlokon egy belelógó hajszál / hogy mégis ennek jelentése volt.” Ugyanakkor, mint azt a deixis, vagy - tágabb értelemben - a nyelv eszközszerűségének fontos önreflexív potenciálja jelezheti, az írás „utólagosságában” éppen a jelentés megsokszorozásának vagy törlésének azon feltétele válik érzékelhetővé, amelyet csak a használat, a mindenkori „alkalom” fed el: a nyelv személytelen operativitása. A szintaktikai és poétikai (prozódiai) gépezet látens (és a nyelv uralhatatlanságának az ezredvégi magyar költészetben visszatérően tematizált tapasztalatától aligha független) önértelmező metaforája egyrészt tehát a jelentés véletlenszerű és pillanatszerű létrejöttének mozgására irányítja a figyelmet, másrészt viszont ezt mindig az utólagosság, nyomszerűség létmódjába utalja. Így a nyelvi önreferencia itt lényegében a nyelv jelentés „előtti” és „utáni” állapotait másolja egymásba, rávilágítva arra, hogy bár a költészet valóban képes elvezetni a nyelv mindennapi használat elől elzárt dimenzióihoz, ezzel azonban nem juttat pozitív ismeretekhez, hiszen nem tehet mást, mint hogy ismételten megállapítsa azok idegenségét.

---

[1] Margócsy I.: „névszón ige” = Uő: „Nagyon komoly játékok”. Bp., 1996, 260.

[2] Uo., 276-277.

[3] A „szöveggép” metaforájának az újabb teoretikus diskurzusokban betöltött, jelen gondolatmenet számára is bizonyos jelentőséggel bíró szerepéhez l.: J. Derrida: Freud und der Schauplatz der Schrift = Uő: Die Schrift und die Differenz. Frankfurt, 19852, 334-335., 345-346.; P. de Man: Allegories of Reading. New Haven, 1979, 268., 294-299.; G. Bennington: Aberrations: de Man (and) the Machine = L. Waters - W. Godzich (szerk.): Reading de Man Reading. Minneapolis, 1989. Megjegyzendő, hogy a lírai szubjektivitás itt tárgyalt jellegzetes formációi ebben az összefüggésben Gilles Deleuze gép-fogalmában is termékeny értelmező kontextushoz juthatnak, elsősorban az írás és a jelölés egyfajta, az individuum fogalmát aláásó, szociális bevéső mechanizmusként felvázolt koncepciójában: vö. G. Deleuze - F. Guattari: Anti-Ödipus. Frankfurt, 1974, különösen 45-48., 497-521. A kifejezés fontos önértelmező teljesítményére az utóbbi évtizedek irodalmából elsősorban Heiner Müller számos műve (vagyis nemcsak a Hamletmaschine, hanem pl. lírai szövegei is) nyújthat példát.

[4] Vö. Oláh Sz.: „Valami továbblibbenti mindig” = Keresztury T. - Mészáros S. - Szirák P. (szerk.): Az újraértett hagyomány. Debrecen, 1996, 218.

[5] Vö. B. Sandig: Stilistik der deutschen Sprache. Berlin/New York, 1986, 62.

[6] Vö. pl. Margócsy: Kukorelly Endre: Egy gyógynövény-kert = Uő, 86-88.

[7] Vö. pl. Oláh, 205-206., ill. Márton L.: Az áhítatos embergép = Nappali Ház 1993/3, 55.

[8] Márton László imént hivatkozott írásának címe mellett vö. pl. Farkas Zs.: Kukorelly Endre. Pozsony, 1996, 115-116.; Radnóti S.: A tautológia retorikája = Holmi 1994/4, 616-617.

[9] L. Margócsy, uo.

[10] Vö. Farkas, 36., ill. Oláh, 210. Érdemes megemlíteni ebben az összefüggésben, hogy éppen a gépelés Kukorellynél többször is előforduló motívuma, amely nyilván erőteljes hangsúlyt helyez a nyelvi produkció mechanikusságára, eszközszerűségére és materia