Varázslatos kastély

 

A szobám álomszép volt, a megboldogult Lady G. egykori budoárja. A halványkék kárpiton kínai festmények díszelegtek, a sarokban egy eredeti Ming váza (vagy annak élethű utánzata). A kandallóban pislákolt a tűz, mivel a kastély felújításakor bevezették a padlófűtést, a szoba közepén színes velencei csillár tükrözte a tükörasztalon álló égő gyertya fényét. A szoba két pillangószárny alakú ablaka egy-egy tóra nyílt, melyeket persze reggel, a gyér napfény beköszöntésekor tudtam igazán szemrevételezni. A kakukkos órát is ekkor pillantottam meg a sarokban. Nem volt felhúzva. Felhúztam. Még reggeli előtt körülnéztem a kiskönyvtárban. A csillártól két lábnyira csigalépcső vezetett a szobaközépi balkonra, hol megannyi fehér polcon megannyi színes könyv sorakozott, valamennyi valamelyik 20. század eleji angol amerikai szerző műve. Belelapoztam egy Evelyn Waugh-könyvbe, elolvastam egy oldal Steinbecket és Kosztolányi angolra fordított Néró könyvének bevezetőjét, és leemeltem George Mikes (az angliai magyar humorista) How to be an Alien c. könyvét. Ha a konferencia unalmasnak ígérkezik, majd azt olvasgatom.
Ám, ítéljék meg kedves olvasóim, önök is, mert énszerintem a konferencia felettébb érdekesnek bizonyult. A tetszés szerint elkígyózó reggelinél (a konyhában) megjelent egy szöszke, Évának hívták, és a távolmaradó Vilmost helyettesítette, azaz, mint ő mondta, Vilmát. A Szöszke veszettül csinos volt, és még negyvenen innen, míg mi, a többiek, a késő negyveneseket, korai ötveneseket tapostuk. Szöszke testhezálló, aranyszínű sziporkázó selyemruhát viselt, pántos arany cipellőt és harangnak kiképzett arany fülbevalót. Az orra fitos volt, mint az oltárképeken a puttóknak, a hangja csilingelt, mint egy tovasikló lovasszánkó egy téli reggelen, a bőre olyan fehér volt, mint a felvert tojásfehérje. Elmondta, hogy ő, mint helyettes, az „egykori” Vilmost képviseli, akit most megoperáltak, de ha legközelebb viszontlátjuk: hívjuk Vilmának.
A konferencia célja ugyebár az volt, hogy megbeszéljük a nehezen kezelhető eseteket. Gondoltam, bár nem mondtam, hogy immáron a tanácsos Vilmos-Vilma, konzervatív emberek között ugyancsak nehezen kezelhetőnek bizonyulna. Picurka előállt a maga nehéz eseteivel. A pálmát egy végzős motoros őrült vitte el, aki, se szó, se beszéd, BMW-jén behajtott az egyetemi aulába. Nyurga példabeszéde arról szólt, hogyan kell a tolvajokat kezelni, akik az egyetemi tárgyalóterem falairól leakasztják, és köntösük alá rejtik a festményeket. Bill fölemlegetett egy ifjút, aki egy teljes fél éven át ingyen kosztolt a menzán, vagyis fizetés helyett megannyiszor kirohant az étkezdéből. Rőtszakáll igen kényes esetet ecsetelt. A tornateremben, záráskor, egy egybekapcsolódó párra akadtak, akik akkor sem tudták elhagyni a gumiszőnyeget, amikor az őr rájuk dörrent. „Mint a kutyák” – mondta tüskös kollégánk, és hozzá vakkantott egyet. „Aztán hívtuk a szanitéceket.”
007, alias James Bond, egyszer lefülelt egy hamis hitelkártyákkal dolgozó diákbandát, akik megkárosították („csaknem kifosztották!”) az egyetemi könyvesboltot.
Én elmeséltem a fölrobbantott levél történetét. Egy évben egyszer vagyok beteg, akkor jött a levél valamelyik északi terrorista szervtől, nevemre. Igen, kissé félrebetűzték, Tómas Kaldebrő volt a borítékra írva. A levelet átvették az egyetemi rendőrök, akik kihívták a katonai anti-terror brigádot, nyolcan jöttek egy harckocsival, és a levélkét a könyvtári épület mögötti réten fölrobbantották. Másnap megkaptam a papírroncsokat.
„És ki ebben a történetben a nehéz eset?” – kérdezte a Szöszke, aki északír hölgy lévén, vélhetőleg érintve érezte magát.
„Ketten. A terrorista, aki megcímezte a levelet és jómagam, aki nem bontotta fel. No és magácska?”
Szöszke nagyot sóhajtott. „Engem az irodámban október elején letámadtak. A portás murugya fia meg akart erőszakolni. Ebédidő volt, senki a közelben. És én nem sikítottam, a veszélyt mégis elhárítottam.”
„Hogyan?”
„Azt mondtam: Rajta fiatalember. Ha maga is AIDS-es akar lenni… Elrohant.”
Megérkezett a pszichológus, hogy tesztek alá vessen bennünket. Brendának hívták, fiatal volt, de szigorú, mint egy középkorú Vesta-szűz, aki életét és szüzességét a tűz ébrentartására pazarolta. Nem jött üres kézzel. Tarsolyában filmvetítő, filmek, színes kartonlapok, fekete-fehér fényképek. Emlékezzünk, még a számítógépes korszak elején jártunk, mobiltelefonok ha voltak is, nem terjedtek el, és a tévézés mellett még néha olvasásra vetemedtek az emberek.
Dr. Miriam mindenkit kikérdezett és mindenkire igyekezett rábizonyítani, hogy nincs igaza, mert állításai attól függnek, hogy honnan nézi a dolgokat. Kezdtük azzal, hogy egy-egy ívet kellett kitöltenünk, leírván azt: mi hogyan viseljük a nehéz emberek viselkedését, és milyen megoldást alkalmazunk a felmerülő baj elhárítására. Nyurga leírta, hogy ő a világ leggyávább embere, tehát elszalad a helyszínről és segítséget hív; Picurka hitt a sírva fakadás hatásában; Rőtszakállnak volt egy vészcsengője; James Bond nem tudta ívét időben kitölteni; a pocakos Bill pedig a bűnözőnek megoldásként felajánlotta tanácsosi karosszékét, hadd lássa az ipse, milyen nehéz dolog az ítélethozatal.
Dr. Miriam mindent elolvasott, mindent kifogásolt. Vastagkeretes szemüvege mögül újabb és újabb fekete-szemlövedékeket pörkölt a vergődő tanácsosokra. Aztán én következtem. „Jól értsem ezt – kérdezte –, amit maga írt? Hogy a férfiakat seggbe rúgná, a nőknek kezet csókolna? Miért ez a kivételezés?” Nos hát, Dr. Miriam velem nem jutott messzire, mert megmagyaráztam, hogy a leghatásosabb módszert alkalmaznám a deviánsok kezelésére. A férfiakat megijeszti a fenékberúgás, a nőket megszelídíti a kézcsók.
A következőkben a pszichológusnő levetítette Henry Fonda Tizenkét igaz ember című filmjét, amely ugyebár arról szól, hogyan ért félre egy állítólagos bűntényt tizenkét esküdt. Bár a filmbeli esküdtek egy hosszú procedúra végén ártatlannak nyilvánították a fiút, Dr. Miriam ezt a konklúziót is megkérdőjelezte.
Asszociációs ábra-vizsgálat következett. Annak idején Kozmucza Flóra is élt ilyennel, József Attila gondolatait vizsgálta, Rorschach test-nek nevezte az ilyesmit. Dr. Miriam először fölvetített néhány absztrakt képet, majd egyenként megkérdezte tőlünk, mi jutott az ábrákról eszünkbe. Nyurgának a felesége jutott eszébe, Rőtszakállnak Málcsi néni, Bendőnek a kutyája, akit Főhercegnek hívott, a Szöszke, azaz Fitzgerald kisasszony a férjére gondolt (aki kétóránként felhívta), Picurka egy Picasso-képet vélt fölfedezni a saját ábrájában, én egy tintapacát. Dr. Miriam cérnája elszakadt, amikor a második ábrára is ugyanezt mondtam. Nem hazudtam, és nem igyekeztem vele kitolni. A paca, az paca.
Este, vacsora után így szólt a kedves gondnok: „Ha a résztvevők beleegyeznek, akkor az egész társaságot végigvezetem a kastély mindegyik vendégszobáján.” Készséggel igeneltünk.
A nyolcszögletű épület keleti fekvésű szobáját Bendő foglalta el. Ez megfelelt a mi magyar fogalmaink szerint az úriszobának. Nagy, oroszlánlábakon álló mahagóni íróasztal állt a szoba egyik sarkában, a másikat egy biedermeier üveges könyvszekrény foglalta el, tele a filmszakma könyveivel. „Ez volt Lord G. dolgozószobája.” A cordovai bőrrel bevont íróasztallal szemközti falon nagy plakát, melyen Clark Gable szorongatja partnernőjét, azt hiszem, Vivien Leigh-t.
A nyugati fekvésű szobát James Bond foglalta el. A pamlagon és az éjjeliszekrényen kívül itt csupán fegyverek sorakoztak, állva, vagy felakasztva, vagy falnak támasztva. A sarkokban íjak, dárdák, alabárdok, a falon egy tucat kard, a sheffieldi acél pengétől az ankarai jatagénig, török gyilkok, kakasos pisztolyok, kis mordályok, karabélyok. Egy szekrényben vadászpuskák: sörétes Elton, Manlicher, Winchester. „Lady G. édesatyja, Sir Michael H. nagy vadász és fegyvergyűjtő volt.” – kommentált a gondnok.
A trófeák egy része a cinteremben volt, a többi P., a Kis Vörösünk falait ékesítette. Volt ott gnú szarv, szarvasagancs, vaddisznó agyar, kitömött krokodil és egy sörényes oroszlánfej. A szobában keresztben egy függőágy is lógott, de kollégánk, láthatólag, a fiókos ágyat választotta. Szőnyeg helyett egy medvebőr és két farkasbőr borította a padlót, és valamelyik enyhe pézsmaszagot árasztott.
Nyurga tanácsosunk egy olyan szobába került, melyre a gondnok azt mondta, hogy „nem mindenkinek az ízlése szerint van berendezve. Sir Michael H. fiatalabbik fia legényember volt, s ha itt vizitált nővérénél, ebben a szobában lakott, amit ő maga rendezett be.” Hát igen, ez a szecessziós modernség, illetve ez volt a bútor-expresszionizmus a húszas években. A bő pamlag egy vastag alsó és felső ajak formájában volt kiképezve. A két öblös karosszék, testszínűek, a női feneket mintázták, a sublóton a terítő különböző színű és méretű melleket mutatott, mozaikszerűen kirakva. A szekrényajtó belső falán egy csontváz dombormű, az állólámpa burája koponyacsont volt, illetve, megkopogtatván, plasztiknak bizonyult. Két szív alakú bőrsámli zárta a bútorok sorát.
Szöszke és Picurka a két egymás melletti szobát kapták, azonosan berendezve. Halvány rózsaszín kárpit, halványlila szőnyegek, kecskelábú pipereasztal, empire stílusú székek, a falon családi fényképek (azonos személyek, különböző felvételek), egy-egy díszes rokokó sarokasztal, rajta balettező porcelánfigurákkal, japán cseresznyevirágos állólámpák és egy-egy viktoriánus szekrény. A sarkokban pávatollas legyezők álltak. „Két iker unokatestvér szobái.”
Végül elérkeztünk az én szobámhoz. „Ez volt Lady G. kedvence” – mondta a kopaszodó gondnok, és tiszteletteljesen meghajolt.
„És miért éppen én kaptam ezt a gyönyörű ékszerdobozt?” – bókoltam a szobának. A gondnok megköszörülte a torkát:
„Hát, szóval… izé… Lady G. olykor visszajár ide. Ez a kastély egyetlen olyan szobája, mely szellemjárással büszkélkedhetik.”
„Hm. És mikor szokott jönni Lady G.?”
„Amikor a falióra – az, ott a falon – elüti a tizenkettőt. Az órát egyébként maga Lady G. vette Schaffhausenben.”
Nem tudom, mi vett rajtam erőt azon az éjszakán – hazaindulásunk előtt az utolsón –, a kíváncsiság-e, avagy a szorongás, de le sem feküdtem addig, amíg az óra el nem ütötte a tizenkettőt. (Még jó, hogy felhúztam.) Mikes György könyvét olvastam, melynek előzéklapján ez állt: „Lady G.-nek nagyrabecsüléssel, kis mitugrász híve, George Mikes.” Már akkor is szívesen emlékeztem Gyurira, aki egyik teniszpartnerem volt a Queens Clubban, ahol akkor lakott. Nem teniszezett valami jól, de nehéz volt őt legyőzni, mert meccs közben ugrált, mint a szöcske. Olykor fetrengtem a röhögéstől. Mondjuk úgy éjjel egy felé abbahagytam az olvasást, az égő gyertyát felvittem a belső balkonra, levetkőztem, lefeküdtem, elaludtam. A Mikes-könyvet az éjjeliszekrényemre tettem. Egy tompa puffanásra ébredtem, még csak nem is hajnalodott. A How to be an Alien a szőnyegen hevert.