A magyar irodalomban példátlannak mondható az Artizánok vállalkozása: a nemrég bemutatott Éjszakai állatkert 33 női szerzői név alatt megjelenő szövegek vaskos gyűjteményének fényében legalábbis. Első ránézésre talán erre a gyűjteményes jellegre utalhat a kötet alcíme: Antológia a női szexualitásról. Én azonban itt, ezen a ponton mindig fennakadok. Valahogy az a benyomásom, hogy vagy a cím túl jó egy ilyen alcímhez, vagy az alcím olyan erős, hogy szétzúzza az egyébként nagyon jónak tartott címet. *

Cím és alcím jelzett összeférhetetlensége erősödik fel az amúgy is polifón kötet szövegeinek olvasása során: azok a szövegek, melyek az alcímet vették komolyan, nem olyan nagyon jók, mint azok, amelyek a cím retorikai kihasználására törnek. A címet tekintve ugyanis a kötet egy olyan (szöveg)térben helyezi el magát, amelynek határait például a következő levert „cölöpök” jelölik ki: „[a] nő vad és irányíthatatlan állat” (Cato); „[a]z ékesszóló asszony olyan, mint a két lábon járó kutya. Nem csinálja jól, de már az meglepő, ha egyáltalán csinálja” (Samuel Johnson); „[a] nő csupán állat, ráadásul nem is a legfejlettebbek közül való” (Burke). A nyugati művelődéstörténet természetvédelmi területének ilyesfajta leosztását tekintve van valami ellenállhatatlan ironikus báj abban, hogy a kötet magát éjszakai állatkertként nevezi meg. Valami bevállalósan szubverzív, aminek diszkrét bája épp ironikus felhangjaiból adódik. Értelmezésemben épp a jelentések ezen szikráztatását oltja ki az alcím markánsan megmondós szándékoltsága.

Ugyanilyen szószátyárnak tartom azt az igyekezetet, amivel a kötet végén az Artizánok valamiféle képzelt matriarchális szereposztásnak megfelelően határozzák meg saját szöveggondozói státuszukat. A kötet végén ugyanis az olvasható, hogy „a Nemlétező Női Irodalom Kitakart Psyché sorozatának” ezen első kötetét a következő „figurák” szerkesztették: „Forgács Zsuzsa Bruria anyaszerkesztő, Gordon Agáta bábaszerkesztő, Bódis Kriszta testvérszerkesztő”. Sok(k), nem kell, felesleges, a kötet enélkül is megállna a lábán (sőt, …), ráadásul mindig gyanút kelt, ha az olvasást megelőzően a kötet magát olvasni próbálja, és eleve egy (jelen esetben erősen ideologikus) értelmezési keretet kíván adni. Akar, nem is kíván: akaratos, erőszakos, és ez visszatetszést kelt – az olvasónak elsőként le kell gyűrnie az egyébként is mindenütt ott lappangó ideológia iránti viszolygását, hogy át tudja adni magát az olvasás élvezetének.

Persze, egy kultúrkritikai perspektívában meg lehetne vizsgálni, milyen marketing és PR-stratégiákat működtet az ilyesfajta igyekezet, miért találhatja ezt bárki is időszerűnek és elengedhetetlennek. A magam részéről azonban úgy vélem, hogy ettől a kötet sikerületlen szövegei nem lesznek jobbak, a sikerültebbek viszont talán nehezebben hozzáférhetőek a csúsztatások, eltolások, áthelyeződések retorikai műveleteit nyomozó értelmező számára, aki így kénytelen az ideológia frázisaival vacakolni. Mindezzel együtt semmiképp sem gondolom, hogy a kötetet egy légüres esztétikai térbe kellene helyezni, ahol az olvasó a tiszta irodalmiság átszellemült híveként hódolhatna az esztétikum eme kurrens epifániái előtt. Nem, nem erről van szó, hanem inkább egy olyasfajta ráhagyatkozásról beszélek, amikor az értelmező a szövegek jelentéstermelő működése és (próza)poétikai eljárásai felől szemléli a kötet ideologikus (vagy ideológiakritikai) meghatározottságát a kortárs magyar irodalom (átpolitizálódó?) közegében.

E szempontok figyelembe vételével válik jelentőssé például az, hogy a kötet 56 szövegéből 48 egyes szám első személyű elbeszélővel dolgozik. Ez a narrációtechnikai eljárás felfogható úgy is, mint az erőteljes olvasói azonosulásra való fiktív, irodalmi interpelláció trükkje, mely a saját tapasztalat egyediségének általánosabb értelemben vett kiterjeszthetőségét szorgalmazza. Az esetleges identitáspolitikai törekvéseket azonban épp a kötet polifonikussága lehetetleníti el: képtelenség megalkotni azt az érdekképviseleti platformot, amely a szövegek (közös?) (női?) szemléletmódjának hátteréül szolgálna.
A kötet performatívumai közé tartozik viszont azon viszonyhálózatok (próza)poétikai megformálása, melynek köszönhetően sok szöveg a különböző marginalizált csoportok öndefiníciós nehézségeinek színre viteleként olvasható. Ide tartozik Tóth Krisztina Nagy vonalakban című szövege, illetve Forgács Zsuzsa Bruria Kipeckelt nő a hajnali fényben, Radics Viktória Ne ölj, Bozai Ágota Filmszakadás és Gordon Agáta szövegei, melyben a nemi, faji és szexuális identitás törésvonalai sejlenek fel az interszubjektív játszmák előterében. Bár Gordon Agáta szövegei mintha megelégednének azzal, hogy szubverzív erejüket a heteroszexuális normákat kijátszó homoerotikus szerelem krónikájának megírására korlátozzák. Ennél talán erőteljesebb lehetne Pál Kata Álom, édes című horror-novellája, ami viszont egy esetleges queer-pozíció (eldönthetetlennek bizonyul a szövegbeli féltett és hangsúlyos erotikus vonzerővel bíró Iksz neme pl.) könnyed felelőtlenségét iszonyatos erőszak-fantáziákkal terheli meg.

Tóth Krisztina Nagy vonalakban című szövege kivételt képez azon szövegek között, amelyek a kötet alcímének megfelelően a női szexualitás mibenlétét járják körül viszonylag erőtlenül, ám annál nagyobb egyértelműsítő hevülettel (Kupcsik Lidi Rózsaszín papucsos lábfejem, Harangi Andrea A reggeli, Forgács Zsuzsa Bruria Sterogenolos gyönyör). Tóth Krisztina említett szövege kíméletlen iróniával tárja fel, miként megy végbe az Éjszakai állatkertben a heteroszexuális nemi identitás kialakítását és bevésődését célzó diszkurzív „beetetés”. Jóllehet úgy vélem, a heteroszexuális nemi pozíciót előtérbe állító társadalmi normákból táplálkozó viccek sablonját idéző záró poénnal („Rám vársz, cica? […] Nem. A menopauzámra” (24.)) rövidre zár a szöveg. Az egyes szám első személyű narrátor-főszereplő épp azon attribúciójától kívánna megszabadulni, ami az adott társadalom normái között nőiségének egyik lényegi aspektusát képezi, ekként állván bosszút a Fő Beetetőmesteren, akinek férfiúi identitása ezáltal maga is sérüléseket szenved. A szöveg a nemek közti erotikus áramkör rövidzárlatával végződik. Beáll a horror vacui – és felhangzik a görcsös nevetés.

E tekintetben sokkal találékonyabbnak bizonyul Forgács Zsuzsa Kipeckelt nő a hajnali fényben című szövege, amikor a másiknak való vállalt (szerelmi) vagy kényszerű (véletlen) kiszolgáltatottságából fakadó fizikai és érzelmi megpróbáltatásai után a főszereplő a szomszédban lakó „hatalmas, fekete trombitás fiú” mellkasába zokogja a (társadalmi nemi) szerepek leosztása fölötti fájdalmát. A narrátor-főszereplő és a hatalmas néger között a számkivetettség érzése képez valamiféle sorsközösséget, melynek lényegét olyan elképesztő nyugalommal és iróniával fogalmazza meg Bob, mikor a főszereplő elvágyódására azt feleli, hogy: „Nem lehet […] a bolygó, ahonnan idelőttek minket, már ötmilliárd éve halott” (282). Ez azonban nemcsak azt jelentheti, hogy a számkivetettek ebben a társadalomban nem találhatják meg helyüket, hanem azt is, hogy idegenként nem feltétlenül kell magukra érvényesnek tartaniuk az e bolygón uralkodó előírásokat. Persze, mindez nem sokkal hatékonyabb a „képzelhetsz egy kis szabadságot” József Attila-i alternatívánál, de talán egy fokkal jobb a „míg el nem fehérül a száj is”-nevetésnél, amit Tóth Krisztina előbb említett szövege indukál.
 

A másságnak/a másiknak való kitettség igenlése és (kínzó vagy erotikus) élvezete jut szóhoz az olyan szövegekben, mint amilyen András Hanna A madárkülsejű kutya, aki szereti a hazáját és Drozdik Orsolya Tűz vagy Rajsli Emese Esti Kornélia déli utazásaiból című novellája. Valamiképpen hasonló paradigmát képeznek meg a kötetben Selyem Zsuzsa szövegei, melyek abban is eltérnek a többi szövegtől, hogy sokkal hangsúlyosabban működtetik a posztmodern prózapoétika eljárásait: törik a textus, foszlik a jelentés. És mindez csak nagyon kevéssé olvasóbarát. A cím (pl. a Szappanopera) „itt kevés a szeretetre” (198).

Ennek betetőzéseképpen azonban ott vannak a kötet végi „vadak”: A hurrikán szeme fejezetcím alatt futnak a textuális radikalizmus kíméletlen szöveggépei. Mindjárt Erdős Virág Na ne című versgépe indít: „apucika / mondd meg nekem lécci mi a jó / apucika én nem tudom mer én nem vagyok ember” (563). Animál és minimál. Egy sima, egy fordított. Cigány, rap és kannibál. (Bódis Kriszta Írok című szövegének itt lenne a helye, viszont Kupcsik Lidi, Karafiáth meg Tereskova szövegét az értelmezés Az érzelmek csele című fejezethez rendelné. Hacsak e két utóbbi nem a szövegkezelésük miatt került ide. Karafiáth ugyanis a kötetben egyedüliként a dialogikus szövegszerkesztést működteti több-kevesebb sikerrel. A szöveg egy szerencsétlen, ironikus mazochista (azért hajszálnyival mégis mazochistább, mint ironikus) tóthmari és a hagyományos családcentrikus férfimodellbe, virslibe és vodkába fulladó nosztyfiú szerelmét írja le különös tekintettel nemük harcára és a dugásra. A máshol is – Berncizky Évánál – működő napló-formában megírt Tereskova-szövegnek viszont vannak kristálytiszta érzelmi-logikai eszmefuttatásai, ezt azonban mintegy ellenpontozza az elektronikus szövegkezelés egy-egy sajátossága – beszúrt vigyorik, és minden központozást nélkülöző smsek –, illetve a szöveg sajátos ortográfiája, melynek jelentőségére mindmáig nem sikerült rájönnöm.)
 

A fejezet legsikerültebb darabjának Fiáth Titanilla rapnovelláját tartom, azzal a kikötéssel, hogy nem értek belőle semmit, de talán nem is ezt várja el tőlem a szöveg. Vagy a ritmusra figyelek, és akkor visz és jó, vagy a jelentésre, és akkor nem annyira. Mintha a szöveg mindvégig kicsivel a jelentés alatt, a ritmus érzéki modalitásában működne, „[s]kizofrén hangalak-galaxis” (643), (a) narratíváról nem is beszélve. Szóval, állati. De tényleg.

Befejezésül szeretném megjegyezni, hogy külön örömet jelent számomra az a korántsem véletlennek nevezhető mozzanat, hogy Bárdos Deák Ágnes záró-szövege végén az Éjszakai állatkertben megjelenhet „az apaállat”, aki „beborít teste melegével, szorít, hogy érezzem a világ erejét, és benne az övét, ami megvéd mindentől – mindörökké” (651). Ebben érzékelhető a szövegek helyenként sötéten vad textuális (és a kötetet elborító ideológiai) hurrikánjának szeme. Pontosan ebben a mondatban.

Összefoglalva tehát a fentieket: alapjáraton semmi baj a borítóval. Egyszerűen megvilágítás kérdése. Márpedig az Éjszakai állatkert fényviszonyai aszerint szerveződnek, hogy „[a]z állatok többsége éjszaka a legaktívabb, különösen a vadak”.

* Az alcímhez igazodó címadás az „antológia” szó etimológiája (virággyűjtés) alapján Éjszakai füvészkert lehetett volna. És mennyivel erőtlenebb lett volna.


Éjszakai állatkert – Antológia a női szexualitásról. Jonathan Miller Kiadó, Budapest, 2005

Darabos Enikő