hirdetés

Kultúrseft

2010. október 29.
Idén harmadik alkalommal rendezték meg a Szeged és Szabadka, valamint az irodalom és a társművészetek között közlekedő Kultúrcsempész Sínbusz-fesztivált. Helyszíni anzix Szegő Jánostól.
hirdetés

Igen, ezt a beszámolót a Sínbuszról már hetek óta meg kellene írnom, nem is tudom, miért nem láttam neki eddig, vagy a munka miért nem lát(sz)ott nekem, mindenesetre a határidő már nem hogy sürget, hanem le is hagyott, rám vert két kört, de mint Zénón teknőse, noha a logikai példázatot, soha nem értettem, talán egy lépéssel még a virtuális lapzárta előtt járok, ezért a Szeged-Szabadka-Szeged interkulturális menettérti élményeimet néhány noteszlap formájában próbálom sínbe-rendbe rakni.

1.

A Sínbusz nem csak egy közlekedési jármű, hanem egy metafora, egy állapot, egy attitűd, egy létmód, egy idea. A Sínbusz egy hibrid teremtmény, majdnem olyan, mint a kacsacsőrű emlős. Félig autó, félig vonat. Hozzá olyan szag árad a szerelvényből, ami folyami hajók sajátja. Lehet, hogy a sínbusz a lelke mélyén hajó? Mióta láttam Budapesten a 67V elnevezésű villamospótló autóbuszt, amely, annak ellenére, hogy fizikailag busz, a menetrendben mint villamos határozta meg magát, nem csodálkozom semmi ilyenen. És, amiképp a járművek, akképpen az emberek is szabadon dönthetnek identitásukról. Ülök, sőt ülünk, vagy hetvenen a Röszke/Horgos-Szabadka között őshonos sínbuszon, és olyan érzésem támad, hogy a sín mindig csak alattunk van. Jó esetben. Döcögünk, és se előttünk, se utánunk nincsen vágány, mintha a térség jókedvű szelleme szedné fel és tenné le nekünk újra és újra ugyanazt a sínt.


fotó: Kémeri Attila

2.

Merthogy ennek a kulturális délkörnek, mintha csakugyan lenne egy szelleme, vagy egy szellemisége. Ha testet öltve kellene leírni ezt a figurát, akkor egyszerre látom elegánsnak és egyszerűnek, urbánusan arisztokratikusnak és mezeien avantgárdnak. Kockás ing, ballonkabát, kalap. Nem beteg, nem borús, nem szomorú, nem lomha, de mégis Bácska. Ez a szellemiség látta vendégül immáron harmadik alkalommal a Kultúrcsempész Sínbusz-fesztivál résztvevőit. A tucatfesztiválok, a szendergőkonferenciák, az alvóankétok és a protokollparádék mellett ez a rendezvény valódi unikum, vagy helyi metaforával: pelinkovác. Ez a fesztivál olyan, mint egy tömény JAK-tábor.

3.
A Sínbusz-fesztivál nem a sínbuszon kezdődik, hanem a szegedi állomáson. Lázár Bence András az impozáns pályaudvar restijének teraszán kezd el a megafonba szavalni legújabb verseiből. Felfokozott várakozás, morajló nyüzsgés, kamerák és fényképezőgépek, kartonnyi sörök, és mindenekelőtt a fesztivál örökmozgói: Kollár Árpi, Orcsik Roland és Rolandék kutyája, a rendezvény ikonja Dezső. Miközben az egyes vágányon tolatást végeznek, előbb Krusovszky olvas fel fátyolos érzékenyésggel legutóbbi kötetéből, majd Debreceni Boglárka olvassa fel kronotopikusan is idekapcsolódó prózáját, mely egy pályaudvarról indul el, hogy aztán sokfelé ágazzon. Lassan indul a társaság is. A röszkei határátkelőig Bzmot-tal ütjük a nyomunkat, ugyanis a szerb jármű műszaki állapota miatt nem járhat magyar, azaz uniós földön. Ennek köszönhetően még látványosabban élhetjük meg az átmenés, az átcsempészés mozzanatát. „Csempésszék már egy kicsit gyorsabban a kultúrát” - kérleli a szervezőket egy kedves határőr, közben Dezső egy macska után eredne.



4.
Nehéz lenne egzakt módon meghatározni a kultúra mértékegységét, mindenesetre a motorvonat tele van vele. Megafonok, könyvek, hangszerek, felolvasók, zenészek, röviditalok és hosszúmonológok formájában. Röszke és az indulás után kezdődik a hivatalos műsor. Két felolvasás között a HANDS UP! Zenekar (Dulics Tímea, Szvetnyik Margit és Rákai István) muzsikál, vagy két melódia között olvasnak fel az irodalmárok. Szilasi László ragadja meg az alkalmat és a megafont, hogy a Szentek hárfája egyik részletét megossza a hallgatókkal. A komor, moll-tónusú, összetett kompozícióból kiragadni egy részletet kockázatos vállalkozás, Szilasi izgatottan kezdi a recitálást, aztán, ahogy a közlekedési eszköz, úgy ő is felvesz egy utazási sebességet. Térey János új verseiből következik ilyen sorokkal: „Iszonyú laza és camp az egész; / Ami közben szól, nem zene, / Összetevő csak a jelrendszerben; / Dallama alig fölidézhető.” Közben a vicinális halad a célállomás felé, bár, akármekkora közhely is, ezen a rendezvényen a célállomás maga az út.



5.

Idén már ötödször érkezek meg Szabadkára, és a pályaudvaron első dolgom minden alkalommal Czifra Gézát, Vajkay tanárurat és a létezés hiányát megtestesítő Pacsirtát keresni a tekintetemmel. Valahol itt vannak mindig. Vagy csak itt voltak? Elindulunk a városba. Szabadka belvárosában van egy doboznyi szecessziós monarchia, ezeket az utcákat és házakat az elmúlt években restaurálták. Ezt a talán soha nem volt idillt veszi körbe egy nagy karéjban  az alföldi mezővárosok évszázados valósága, diszkrét eleganciája, leszegett szomorúsága. És mindez átitatva, feltöltve a balkáni-mediterrán élethangulat harsány attitűdjével. A levegőben benzingőz és lekvárillat van egyszerre.

6.
A délután egyik része az evésé. Burekot a Lipa-féle pékségben, plejskavicát pedig a Green Foodban lehet enni. Hatkor a BASH-HÁZban kiállítás nyílik a Symposion Tolnai Ottó-számának képregényanyagából. A reprezentáció mellett és előtt a tárlat anyaga valódi, sőt, igazi esztétikai csemegéket rejt. Tolnai hívószó, jelszó, kód. Este a Kosztolányi Dezső Színházban Urbán András Társulata A kisinyovi rózsa című darabot adja elő. Poémát színre vinni nem veszélytelen. Itt a színrevitel során a szavakból mozdulat, a versmondatból világállapot lett, a poémából pedig akrobatikus oratórium, amelyben az ismétlődéseket, a zenei szekvenciákat a színészek testi jelenléte nemcsak leképezte, hanem egyben értelmezte is. Előadás és vacsora között néhányan elindulunk az esti városba sétálni. A gimnázium bejáratának kilincsét, ahol Kosztolányi édesapja tanított, és a képzeletbeli valóságban Novák Antal is dolgozott, csak reflexből nyomom le, és legnagyobb csodálkozásomra ki is nyílik. Megnézzük gyorsan az emlékszobát, a magyar tanárnő, aki beenged minket szerbül magyarázza a pedellusnak, hogy a Kosztolányi miatt jöttünk. Ha ez így nem is igaz, mindenképpen vele távoztunk. Az egyik sarkon veszünk sült gesztenyét. Mikor mondjuk, hogy hármat kérünk, kiderül, hogy itt a liter az alapegység. Végül féllitert dézsmálunk hárman.



7.

És akkor az evés további részeit jobb ha át is ugorjuk, a séta után ugyanis még leves várt minket a BASH HÁZ-ban, a leves után főétel és saláta. Éjszaka pedig még egy kisadag cevap is, hogy aztán teljesen jóllakottan elmerüljünk az alternatív regisztereket is megcsillantó éjszakában. Másnap reggel könnyed és vidám ébredés. Eddig nem is tudtam, hogy tudok ennyire öles léptekkel is sétálni. Egyedül indulok el az állomásra, a többiek még alszanak. Burek, joghurt, kávé. A pályaudvaron a vonatra várva, mosolyogva mondom Térey Jánosnak, hogy én bizony még maradnék is, aztán majdnem maradok is, mivel az útlevelemet a kollégiumba hagytam. Taxival visszaszaladok, persze izgulni nem kellett. Vonatot Szerbiában lekésni nagyon nehéz. Sőt lehetetlen.

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.