hirdetés

Kun Árpád: Alvhild

2017. március 12.

A viharos szélben negyvenkét ház égett le, de a fából épült történelmi centrum megmaradt, és emberéletben sem esett kár. Következő nap látogattam ki Alvhild-hoz, akit akkor láttam először és utoljára kedvetlennek. Mondta, hogy minden tűzvész felkavarja, mert arra emlékezteti, hogy a saját házuk egyszer porig égett, sőt a család szállodája is. – Kun Árpád írása 2 flekken, A kitakarítottak sorozat újabb darabja.

hirdetés

Köhög vagy nem köhög? Sokáig ez volt a kérdés, amikor a házába beléptem. Az utóbbi időben már nem az.
      A jövetelemre készülve rendezkedni kezd, a megerőltetéstől köhögés fogja el. Amíg nem hagyja abba, nincs értelme beljebb mennem. Az előszobában húzom az időt. Dzsekimet gondosan vállfára akasztom, kesztyűmet, sapkámat felteszem a kalaptartóra. Ha a harákolás, krákogás még mindig tart, lecsévélem a központi porszívó többméteres gégecsövét, a végét bedugom a fali csatlakozóba. Legtöbbször nem indítom el: addigra lecsillapul a roham. Bemegyek, leülök vele szemben az egyik fotelbe. Azt mégse kérdezhetem, hogy van. Várakozásteljesen hallgatok. Amíg egybefolyt taknyát-nyálát törölgeti, diszkréten félrenézek, ki a teraszra, ahol a napraforgómaggal teli tölcsér körül süvöltők, csízek, cinkék sürögnek színesen.
      Alvhild az egyetlen, akivel a környéken szépirodalomról beszélhetek. Teli a háza könyvespolccal, rajta nagyjából ugyanazok a könyvek, amik nálunk is megvannak, csak nála norvég kiadásban, és több a skandináv klasszikus. Az egyik karácsonyra a Don Quijotét csomagoltam be neki, amiről előtte beszélt, és éppen kiselejtezték a falusi könyvtárból, mert senki sem olvasta, ő meg nekem ajándékozta az Alexandriai négyest, amit még harminc éve a Vergilius halálával együtt hallottam agyondicsérni az egyetemen Simon Balázstól, de azóta sem olvastam. Kérdez a regényem felől, de hamar személyesebb témákra térünk.
      Miatta lett közöm a 2004-es cunamihoz. A háromszázezer emberből, akik odavesztek, az egyik az ő legidősebb fia volt, akinek negyvenéves korára kátyúba jutott az élete, a felesége a két kislányukkal elköltözött, ő ott maradt egyedül abban a hegyi szállodában, amit a család már több generáció óta vezetett, és akkor ő volt az igazgatója. Nehéz évek jöttek, de aztán megismerkedett egy elvált nővel, aki egyedül nevelte a nagyfiát. Karácsonyozni Phuketbe mentek hármasban, onnan hívta szenteste Alvhild-t, könnyes hangon mesélte, hogy végre újra sínen van az élete. Két nappal később jött az óriáshullám.
      Néhány éve éjszakai tűzvész pusztított Lærdalban, ami a vikingkor óta nevezetes település itt Norvégiában, és tőlünk félórányi autóútra van. A viharos szélben negyvenkét ház égett le, de a fából épült történelmi centrum megmaradt, és emberéletben sem esett kár. Következő nap látogattam ki Alvhild-hoz, akit akkor láttam először és utoljára kedvetlennek. Mondta, hogy minden tűzvész felkavarja, mert arra emlékezteti, hogy a saját házuk egyszer porig égett, sőt a család szállodája is. Máskor meg az derült ki, hogy a három fiukból a legkisebb öngyilkos lett, megint máskor, hogy a férje a szállodájuk leégését – bár újjáépítették, és a vezetését az elsőszülött fiuk vette át – sose tudta megemészteni, és pár évre rá elvitte a rák. A köhögési rohamai pedig annak a reumagyógyszernek a mellékhatásaként alakultak ki, aminek a szedését túlzásba vitte, mint a helyi turista egyesület elnöke, aki minden hétvégén kirándulásokat vezetett, és nem engedhette meg magának, hogy fájjanak az ízületei.
      Újra és újra elképedek a zárójelben odavetett tragédiákon. Másnak ezekből egy is elég, hogy kettétörjön az élete, míg Alvhild tartásán egyáltalán nem látszik, milyen emlékeket cipel. Igazából nála derűsebb, szelídebb embert életemben nem ismertem. Szívesen beszél, és érdeklődve hallgatja a másikat. A kérdéseiből kiderül, hogy pontosan megértett. A véleményeiből, hogy elfogadó és kiegyensúlyozott.
      Az évek múlásával látom, hogyan súlyosbodik a köhögése, hogy elkezdett járókeretet használni, nehogy elessen, hogy makulátlan eszén foltok jelennek meg, amikor társalgás közben többször rákérdez ugyanarra, és érzem, hogy egyre áthatóbb a húgyszag a fürdőszobájában. Időnként elfog a bánat, hogy nemsokára elveszítem, és eszembe jut, hogy valami fontosat még meg kéne kérdeznem tőle. Aztán egyszer a gyerekkoráról beszél. Azt már korábbról tudtam, hogy az apjának fűrésztelepe volt huszonöt alkalmazottal az apai nagyapa után. Most azt is megtudom, hogy ez a nagyapa egy fedél alatt élt velük. Sokat mesélt és olvasott Alvhild-nak, aki gyakran az ő dupla ágyában aludt el a rég meghalt nagymama helyén. Ahogy odabújt legutoljára a haldoklóhoz is, aki mondta, hogy látja már a nagymamát a túlsó parton. Merthogy a halál csak ennyi, folytatta, nincs benne semmi különös. Egy széles folyón kell átkelnie mindenkinek. Felébredve a kislány Alvhild látta, hogy nagyapja a túlsó partra ért.
      Amióta ezt elmesélte, nem aggódom Alvhild miatt. Magam miatt is kevésbé.

Kun Árpád

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.