A bőr színe és fonákja 

 

Európa földjére tehettem a lábam, mert meghalt az apám.

Apám fehér embernek nézett ki. Pedig ő sem volt az, csak felerészben. De az őhozzá kevert másik szín nem az ébenfekete volt, mint az én esetemben, hanem a sárga, amely bőrének alig észrevehető, olajos okker árnyalatot adott – legalábbis a fényképei alapján, mert élőben sose láttam. Szeme vágása viszont egyértelműen mutatta az eredetét. Vietnámban született egy vietnámi nő és egy francia őrnagy fiaként nem sokkal francia Indokína összeomlása előtt. Meglehetősen ügyetlenül fogta még az evőpálcikát, amikor a francia hadsereg Dien Bien Fui veressége után a családnak menekülnie kellett. Szülei már Franciaországban váltak el. Ő maga két szék között a pad alá esett. Vietnámi anyjától ugyan elvették, de francia apjánál se lakhatott, mivel annak új felesége hosszú évek próbálkozása után se fogant meg soha, és semmitől se irtózott jobban, mint apámtól, a mostoha fiától, akinek a jelenléte kínzó módon emlékeztette őt élete legnagyobb kudarcára. Apámat francia nagyszülei fogadták magukhoz, ők se sokáig, mert őket meg arra emlékeztette, hogy unokájuk sajnos nem európai nőtől van. Apám bentlakásos katonai gimnáziumba került, de azután nem főtisztnek tanult tovább, hanem az orvosi egyetemet választotta.

A hozzá legközelebb állók nem kértek belőle. Jófiúként ő mégis meg akart felelni nekik. Hogy elébe menjen a visszautasításuknak, igyekezett elfeledtetni elhibázott eredetét, úgy viselkedett, hogy minél kevésbé legyen a terhükre. Minden gesztusából, szavából, amivel feléjük fordult, az sugárzott: isten ments, hogy ellágyuljanak tőle, nehogy szeressék, és ezzel érzelmileg fölöslegesen megerőltessék magukat.

Hogy légypiszoknak tűnjön a családi tablón, az orvosi egyetem elvégzése után Afrikába jött szakmai gyakorlatra, egy független állammá lett, volt francia gyarmatra. Ott ismerte meg anyámat, egy varázsló lányát, aki sárgalázat kapott, és lelkét elragadták magukkal az ártó szellemek. Nagyapám hiába idézte fel és uszította utánuk a jó szellemeket, azok nem tudták tőlük visszaszerezni. Úgy cibálták anyám lelkét, mint egy hosszú zsinórra eresztett papírsárkányt a szél. A zsinór vége ugyan még leért a testig, de csak nagy hozzáértéssel lehetett visszahúzni, nehogy elszakadjon, és a lélek örökre elszabaduljon. Nagyapám bölcsen belátta, hogy a szellemek harcának anyám lelke lehet a vesztese, és orvost hívott hozzá. Orvostanonc apám jött.

Bár nagyapám látott már kínai hajósokat a kikötőben, apám bőrének sárgás árnyalatából elsőre mégis arra következtetett, hogy apám sok beteg helyett megküzdött már a sárgalázzal, és többször legyőzte. Rögtön bizalmat érzett iránta.

Anyám szeme fehérje akkor már olyan aranysárga volt, mint az oroszláné, félrebeszélt, és kátrányfeketét hányt. Apám megvizsgálta, európai orvos eszével feltehetőleg azt gondolta, hogy nincs mit csinálnia, nem tud beavatkozni harmadikként a vírus és a megtámadott szervezet harcába. Nagyapám, mint varázsló azonban azt is érzékelte, hogy apámmal együtt olyan idegen jó szellem érkezett a helyszínre, amely, anélkül, hogy érdekelné a helyi szellemek marakodása anyám elszabadult lelkéért, szép óvatosan visszahúzta annak zsinórját.

Anyám felgyógyult, és nemsokára a sárgaláz hűlt helyére, a testébe egy másik lény költözött, akiből én lettem. Születésem után apám és anyám együtt éltek néhány hónapig, sőt úgy volt, hogy apám ébenszínű kedvesével, negyed sárga, negyed fehér és félig fekete fiával hazaköltözik. Fehér nagyapám sorsa rémlett fel apám sorsában, de aztán apám nem vitt el minket Franciaországba, mint nagyapám az övéit, hogy ott hagyjon magunkra. Ezt ő már korábban megtette, egyedül utazott el a szakvizsgájára, és soha nem tért vissza. Afrikai családját azonban nem felejtette el. Akkor sem, amikor másikat alapított, amely fehér volt és francia.

A két család nem tudott egymás létezéséről. Apámnak végig sikerült mindkét oldal felé megőriznie a titkát, ami néha körültekintő szervezést kívánhatott tőle, hiszen engem felnőtt koromig támogatott anyagilag, anyámmal pedig kapcsolatban maradt, rendszeresen levelezett vele addig, amíg anyámat el nem vette a mostohaapám, akivel aztán új családja lett. A nevelésembe olyan távolból nem szólt bele, de azt elintézte, hogy jelentkezhessem a francia gimnáziumba, ahová rendesen csak francia szülők gyerekei járhattak. Ehhez elméletileg francia állampolgárnak kellett volna lennem, de végül az is elégnek bizonyult, hogy apám a nevére vett. Abba azonban, hogy az érettségi megszerzése után Franciaországban orvosnak tanuljak tovább, már nem egyezett bele. Meghallva a hírt, tomboltam, sírva könyörögtem a nagyapámnak, hogy küldjön rá átkot, vagy legalább készítse el a viaszbábuját, hogy tűszúrásokkal megkínozhassam.

Nagyapám mosolyogva ingatta a fejét. Ilyet apámmal szemben még akkor se tett, amikor apám elhagyott bennünket, pedig akkor meg anyám könyörgött neki. De nemcsak ő, ez volt a legkevesebb, amit elvártak a család és az ismerősök. Természetes bosszúvágyukat az a nemzetközi hírnévre szert tett átok csak tovább tüzelte, amely nem sokkal korábban teljesedett be diadalmasan a világ legnagyobb hatalommal bíró fehér emberén, John Fitzgerald Kennedyn, akit rejtélyes körülmények között lelőttek Dallasban, miután Papa Dok, Haiti diktátora és vudu főpapja átokkal sújtotta amiatt, hogy az amerikai kormány megszüntette a diktatúra több millió dolláros támogatását. Mindezek ellenére nagyapám hajthatatlan maradt, kezdeti bizalma később csak erősödött apám iránt, nem ingatta meg apám szökése, sőt valami szolidaritásfélévé alakult. Amit anyám sose bocsátott meg nagyapámnak, úgy vette, mint a gyáva férfiak összeesküvését a bátor nők ellen. Az összeesküvésbe én is belekeveredtem később, hiszen felnőttként, már kilábalóban fiúi sértettségemből, kezdtem megérteni apám cselekedeteinek mozgatórugóját, és – megbocsátásom közvetett jeleként – végtelenül boldogtalannak képzeltem amiatt, hogy nem fogadták be maguk közé az övéi, és ezzel elátkozták az életét. Anyám szerint fölöslegesen sajnáltam, mert apám sárga rühes kutya, lógó nyelvvel rohan mindig oda, ahol utálkozva belerúgnak, azoknak a kezébe viszont, akik simogatni akarják, alattomosan belemar.

Végül úgy-ahogy megbékéltem a sorsommal, és ápolói szakvizsgát szereztem egy tanfolyamon, amit az egyik nálunk működő segélyszervezet tartott a helyi önkénteseknek. Az ott megkezdett gyakorlati oktatás később magától alakult munkává, hosszú éveket dolgoztam nekik. Ha nagyon akarom, szakmai alapon elutazhattam volna Franciaországba, akár még tanulni is, de később már nem akartam.

Akkor még nem vettem részt a gyáva férfiak összeesküvésében, és apámat se értettem meg, a végzetük azonban elért, beleszerettem egy bátor nőbe. Bizonytalan voltam, de hagytam, hogy sodorjon magával, családot alapítottam vele, gyerekeim lettek tőle. Miközben varázsló nagyapám mellett felnőve, jobban értettem a szellemeket, mint azokat az ismeretlen, mégis furcsán rám hasonlító lényeket, akik előbújtak a feleségem méhéből, és akik, alig vettem észre, egykettőre felnőttek, bár azt, hogy kicsodák, továbbra sem tudtam.

Idegenül teltek el az évek, mintha nem én éltem volna le őket. Nem értettem, miért suhannak el egy szemhunyás alatt, amikor a pillanataim, amikben viszont benne éltem, végtelenül hosszúra tudtak nyúlni.  Pedig a betegápolást, amivel napjaim nagy része telt, inkább szerettem, mint nem, és amiatt, hogy európaiaknak dolgoztam, megkerestem annyit, hogy meglegyen mindenünk. Panaszkodnunk nem lett volna mire. A feleségem mégis panaszkodni kezdett egy idő után. Ő azt nem értette, miért nem intézem el, ha munkám és a kapcsolataim miatt megtehetném, hogy kivándoroljunk, és egy afrikai porfészek helyett Párizs egyik külvárosi betonrengetegében éljünk. Nem válaszolhattam neki, hogy azért, mert apám nem kér belőlem, és dacból inkább eltiltom magam és a családom Európától, ami később, amikor dacom csillapult, már különben sem volt igaz; ahogy azt meg végképpen nem mondhattam, hogy nem kelhetek útra olyan idegen lényekkel, mint ő és a gyerekeink.

Közben a munkám miatt norvégokkal kerültem kapcsolatba, akik segélyadományokat osztottak szét, és közben térítettek. Az egyik közeli faluban építették fel a kápolnájukat és egy házat a misszionáriusoknak, egy fiatal házaspárnak, akik mindketten lelkészek voltak. A pár családostul jött, két ikerlánnyal, akik még csecsemők voltak, és nem sokkal a megérkezés után súlyosan megbetegedtek. A francia orvost kísértem ki hozzájuk néhányszor, mint asszisztens, és mint tolmács, mert az orvos csak franciául tudott, angolul nem, míg a norvégok csak angolul, de franciául nem, én viszont beszéltem mindkét nyelvet. Később, az ikrek teljes felgyógyulásáig már csak én jártam ki hozzájuk.

Láttam korábban nagyon világos színű fehér embereket, ezek a norvégok mégis mindegyiken túltettek. Olyan tejfehér bőrük és szalmaszőke hajuk volt, hogy vakítottak az afrikai napsütésben. Még az is eszembe jutott, hogy a hóval való folyamatos érintkezés fehérítette ki őket, ami persze fizikailag képtelenség, szellemileg viszont nem. Igaz, akkor még havat se láttam, legfeljebb hódarát az egészségügyi állomás hűtőszekrényében. És mintha belül is jellemezte volna őket ez a szín nélküli fehérség. Átlátszó volt a lelkük, mint patak a forrásánál, mindig mosolyogva fogadtak, és sokadszorra is el tudták hitetni velem, hogy csendes ünnep számukra, ha megérkezem. Az esős évszak vége felé kezdtem kijárni hozzájuk. Az egyik első alkalommal a háztetőjük fölött szokatlan formájú, sűrű köd ült, amely szeszélyes kanyarokat húzva, belógott az erdő fái közé. Mivel látogatásom egész ideje alatt mozdulatlanul lebegett fölöttünk, anélkül, hogy megváltozott volna az alakja, gyanakodtam, hogy valami jó szellem költözött bele, talán maga a jóság.

Szelídek voltak, de nagy hivatástudat fűtötte őket. Miután lányaik meggyógyultak, próbáltak megtéríteni. Hallhatták valakitől, hogy varázsló volt a nagyapám, ezért óvatosan, messziről kezdték lelkem becserkészését. Hagytam őket beszélni, hálás voltam addigi barátságosságukért. Azt azonban nem akartam, hogy Jézus irántam való szeretetét Ádámtól és Évától indítva meséljék el, ezért elárultam, hogy többször végigolvastam a Bibliát. Az Újszövetséget még nagyapám adta a kezembe gyerekkoromban, mondván, hogy egy nagy varázslónak, Jézusnak az életéről szól.

A misszionárius lelkészpár a modern idők ellenére jobban fel lehetett készülve emberevésre, mint hitvitára. Továbbra is mosolyogtak rám, de azért a nagy varázsló Jézus említésére vadul megmarkolták a szék karfáját. Nem akartam volna megbotránkoztatni őket frivol és felvilágosult pogányságommal, de annyi gondolat torlódott fel bennem az évek során, hogy nem tudtam gátat vetni a kiáradásuknak.

Sajnos az Isten olyan távol van tőlünk, mondtam, hogy joggal hihetjük mindkettőt, tudniillik, hogy van, de azt is, hogy nincs. A létezése önmagában elméleti kérdés, az igazi baj az, hogy a szavaink, amiket emberi ajakkal formázunk és emberi fülnek szánunk, a távolság miatt nem érhetnek el hozzá. Imádkoznunk ezért reménytelen. Az emberi szenvedés lényege vész el amiatt, hogy nem állhatunk Istennel közvetlen kapcsolatban. Elhiszem, hogy Jézus közvetítőnk lehet, csak abban nem hiszek, hogy híven tolmácsolhatja a gyötrelmeinket, még akkor sem, ha beléjük kóstolt, és fenékig itta a keserű poharat. És erről nem Jézus tehet, akit egyébként a kereszthalála miatt még mindig a legjobban szeretek azok közül a kisebb istenek közül, akik fölfelé közvetítenek. Merthogy itt nálunk Afrikában ezekből rengeteg van. Igen nagy kár, hogy az ember nyomorúsága nem kifejezhető olyan nyelven, hogy azt Isten megértse.

A misszionárius pár fellélegzett, hogy szenvedő emberrel van dolguk, ahhoz kitűnően tudtak viszonyulni. Ujjaik kilazultak a szék karfáján, és, ha lehet, árnyalatnyit még kedvesebb lett a hangjuk, amikor a második csésze kávéval megkínáltak. Látogatásom maradék ideje alatt megtérésről már nem esett szó. Kihívtak magukkal a kertbe, amelynek a közepén egy magas zászlórúd állt. A férfi felvonta a norvég lobogót annak megünneplésére, hogy az ikrek életben maradtak és felgyógyultak.

A piros lobogó, benne a fehérszegélyes kék kereszttel lomhán tekergőzött felettünk. Lustán magabiztos, emberfeletti lény volt, amely szavak nélkül is azt mondta a mellettem álló misszionáriusoknak, akik karjukon tartották az ikreket, hogy ne féljenek semmit, mert addig, amíg ő odafent csapdos, ők idelent biztonságban vannak. Miközben hálaadó imájukat mondták mellettem, és elénekelték a himnuszukat, belekönnyeztem, hogy mennyire otthon vannak azon a földön, ahol pedig én nőttem föl, és mégis idegennek érzem magam.

Könnyeim az anyámnak is szóltak, aki néhány hónappal korábban halt meg, de csak előző nap hallottam a hírt véletlenül egy távoli rokontól. A temetésére meg se hívták a családunkat, mert anyámmal már hosszú évek óta nem tartottuk a kapcsolatot.

Anyám benn a hegyek között lakott, harmadik felesége lett egy ottani, helyi királynak, aki tíz évvel apám szökése után vette el, miután egy kisebb vagyonnyi hozományt kifizetett érte a nagyapámnak. Én már akkor a francia gimnáziumba jártam, és nem költöztem a mostohaapámhoz, egyébként is az év nagy részében a francia gimnázium internátusában laktam, az ünnepekre pedig a nagyapámhoz látogattam haza.

Anyámat élve legutoljára nagyapám temetésén láttam, aminek az alkalmából ellátogatott hozzánk, felékszerezve súlyos aranyláncokkal és aranykarikákkal, nagy rongyrázás közepette, szolgáival, ruháival és rengeteg egyéb holmijával, amit két mikrobusz hozott utána. Egyszóval felvonultatva teljes udvartartását. Mostoha királyapám harmadik feleségéből akkorra már második feleséggé küzdötte fel magát, és minden energiáját lekötötte, hogy ezt méltó módón megmutassa nekünk, az itthon maradt rokonságnak és az egész világnak. A halottbúcsúztatás ideje alatt végig királynéként viselkedett, egészen az indulásig nem zökkent ki a szerepéből. Addig, amíg szóba nem került az apám. Már abból, hogy nem átkozódva emlegettem, világos lett a számára, hogy annak a sárga, rühes kutyának a pártján állok, pedig már születésemkor belém mart, hogy a sakálok ropogtassák el a csontját ott, ahol van. Én is arra a vágott szeműre ütök, nem becsülöm azt, aki simogat, csak az után futnék, aki bánt. De akkor miért nem merek kiköltözni hozzá Franciaországba? Talán tudom, hogy úgyis csak megharapna? De hát ne legyek már ennyire gyáva, majd visszaharapom, és meghunyászkodik. Nem vagyok gyáva? Akkor jobban szeretem enni a dögöt, amit az európaiak meghagynak nekem? De attól még, hogy én nyáladzó hiénafajzat vagyok, még nem szabadna ezen az átkozott helyen rohasztanom a menyét meg az unokáit, akik oroszlánnak születtek.

Akkor az oroszlánnak született meny, a feleségem is beszállt, és kettesben próbáltak a lelkemre beszélni, hogy embereljem meg magam, vigyem már át végre a családomat Franciaországba. A csökönyösségemet látva elfutotta őket a méreg, kórusban üvöltöttek. Amikor pedig már nem tudtak mit kezdeni velem, anyám fogta az előtte tornyosuló csirkecsontokat, és megvetése jeléül megdobált.

Kivonulása újra királynéhoz méltó volt, intett a szolgáinak, akik alányúltak a székének, és kicipelték. Máshogy, közönséges halandó módjára már különben se tudott volna menni. A magas, sudár nőből, aki a házassága idején volt, akkorra már olyan tekintélyes hústorony lett, amely súlyban négy-ötszöröse volt korábbi önmagának. Rendes autóba be se fért, még az őt szállító mikrobuszba is alig tudták begyömöszölni.

Utolsó emlékképem az anyámról az volt, ahogy beszállás után szétfolyik az ülésen, kitöltve a mikrobusz kaszniját, és elveszik a kerekek által felvert porban az egész királynéi udvartartásával együtt.