hirdetés

Kun Árpád: Kari

2017. február 12.

Száz fölött Kari mintha valami nagy akadályon jutott volna túl. Kivirult. A gyapjúsapkáját, pulóverét levette, bár igazán átmelegednie még mindig nem sikerült. Gyomorpanaszai megszűntek, újra ette a szárazborsó-pürét, amiről korábban azt állította, hogy emészthetetlen, és emiatt külön sárgarépát tálaltunk neki a tőkehal-kocsonyához. A zsörtölődést azonban ugyanott folytatta. – Kun Árpád 2 flekken.

hirdetés

A résnyire nyitva hagyott ajtót becsukják az ápolók, és suttogóra fogják a hangjukat az ügyeletes szobán. Valaki motoz odakinn. Gyakorlott füllel könnyen kiveszem, hogy egy kerekes járókeret nyikorog, amit határozott léptek csosszanása tagol. A zaj vészjósló visszhangot kap a hosszú folyosón.
      Az apartmanok lakói még ágyban vannak. Legtöbbjük csak ápolói segítséggel tud majd felkelni. A folyosói élet jó másfél óra múlva kezdődik el a közös reggeli előtt.
      Kari zörög magányosan. A levélszekrényekhez megy ki. A séta ürügy jellege nyilván való, hiszen a postás legkorábban a reggeli alatt szokott megérkezni.
      Már megint hallgatózik, suttogják az ápolók, hogy pletykálkodhasson.
      Délutáni ügyeletben mindenkihez bekopogok, bejelentve, hogy a közös társalgóban terítve van a kávéhoz és süteményhez. Kari ilyenkor magzatpózban szokott szunyókálni a kanapéján. Nem ébresztem fel, visszajövök és leteszem mellé a tejes kávéját. Még az egyik első alkalommal felriadt, ősvilági rémülettel a szemében. Az álmát nem mesélte el, inkább arról panaszkodott, hogy itt milyen rondán bánnak vele. Rossz lelkiismerettel ecseteltem másnap Kari mostoha sorsát az ügyeletes szobán, de nem bólogattak. A főnővér azt hümmögte, hogy Kari a hibás, miért mar el mindenkit maga mellől.
      Száz felé közeledve örökösen a gyomrát fájlalta. A közös ebédet kutyakajának hívta, az öregotthont kutyaólnak. A szobájában harminc fok volt, az ágyában egy villannyal fűtött derékalj ment éjjel-nappal, de ő gyapjúpulóverben, zokniban, sapkában is mindig didergett, a központi fűtést szidta. Aztán elérkezett a századik születésnapja. Ahogy a járásban minden százévesnek kijár, a polgármester személyesen köszöntötte fel. A felköszöntésről a kép bekerült a megyei lapba, és postán megjött a király aranyszegélyes, koronás fejlécű dísztávirata.
      Száz fölött Kari mintha valami nagy akadályon jutott volna túl. Kivirult. A gyapjúsapkáját, pulóverét levette, bár igazán átmelegednie még mindig nem sikerült. Gyomorpanaszai megszűntek, újra ette a szárazborsó-pürét, amiről korábban azt állította, hogy emészthetetlen, és emiatt külön sárgarépát tálaltunk neki a tőkehal-kocsonyához. A zsörtölődést azonban ugyanott folytatta.
      Amikor az egyik reggelinél a szokásos pár csepp tejet bele akartam tölteni a kávéjába, heves mozdulattal lökte félre a kancsót. Remegő kézzel többet öntött mellé, mint a csészéjébe, de azután hetekig maga csinálta, hogy egyszer mégis sértődötten várja, mikor töltöm már ki neki azt a tejet.
      Végül rákapott egy sajátos keverékre kefirből és zsíros tejből. Ezt a koktélt mintha csak kötekedésből találta volna ki. Hol kérte, hol nem, hol ő töltötte, hol azt akarta, hogy kitöltsék neki, és mindig változtatta benne a kefir és a tej arányát. Egy alkalommal olyan sokáig maradt ágyban, hogy amire kijött, a többiek már megreggeliztek. Mialatt evett, én már kezdtem leszedni az asztalokat. Éppen a lekvárt tettem vissza a hűtőszekrénybe, amikor egyszer csak mögöttem termett, és félretolva elém furakodott. Tejet és kefirt vett ki, feltöltötte belőlük a járókeretre kikészített bögréjét.
      Megbénított a meglepetés. Mire mozdultam volna, Kari a zsákmányolt koktéllal nyikorogva elviharzott az apartmanja felé.
      Most rohanjak utána, hívjam fel figyelmét a házirendre? Hogy a közös hűtőből bármit kérhet, de belenyúlnia csak a személyzetnek szabad? Rászólhatok-e egy százegy éves emberre csak azért, mert pofátlan? Különben is mire számítok? 1915 óta ilyen. 2016-tól hirtelen változzon meg és legyen udvariasabb?
      Egy januári hétvégén Nordfjordeidbe, egy tőlünk néhány órára fekvő kisvárosba utazott a család, ahol a nagyobbik fiunknak, a tizenhárom éves Misinek úszóversenye volt. Az út legvégén át kellett kelnünk az Északi fjordon, de a komp éppen az orrunk előtt ment el. Fél órát kellett várnunk, hogy újra visszaérjen az innenső partra. Azalatt megsétáltattuk a négyhónapos, sárga labradorunkat, Lexit, amin még jócskán van mit nevelni. Most is kitépte magát a kisebbik fiunk kezéből, és pórázostul-mindenestül eltűnt az egyik part menti szikla mögött. Amikor utolértük, egy furcsa szobor tövét szaglászta elmerülten.


      Lexi jóvoltából egy emlékműre leltünk, amit (a kőbe vésett felirat szerint) „azon a helyen emeltek, ahol a hajdani boszorkányüldözések idején máglyák lobogtak, rajtuk azokkal a szerencsétlenekkel, akiket az akkori társadalom kiközösített”.
      Eszembe jutott Kari, akit magamban nem egyszer tituláltam már „égetni való boszorkánynak”. Lángolt a pofám.

Kun Árpád

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.