hirdetés

Lábass Endre: Csak hunyd be a szemed

2017. július 25.

A lábjegyzetek világa tükörvilág, az elválasztó vonal a tudat határa, az a bizonyos fátyol, fent a maga útján halad az úgynevezett főszöveg, milyen rosszul is hangzik ez, szóval megyeget a főszöveg, valamiféle távolban remegő célja felé, odalent azonban! ott elvadulhatok, kiszabadulhatok ebből a célirányos rendből. – Lábass Endrével beszélgettünk nemrég megjelent Árnyékkereskedő című kötetéről.

hirdetés

Jánossy Lajos: Ebből a könyvből úgy látom, a mesélés történetét írod, ezen belül a brit kultúrában mozgunk.

Lábass Endre: Tetszik a mozgunk. De hát például hol mozgunk abban az esetben, mikor egy középkori angol, de nem is biztos, hogy angol, mert lehet, hogy francia, sőt vallon lovag olvasmányai után nyomozunk, és ennek jegyében ezrével el kell olvasnunk a koraközépkori, sőt antik világirodalom ide vonatkozó részeit, a lovag forrásait, amelyek legkevésbé sem angolok, csakhogy, mivel nincsenek, és valószínűleg már soha nem is lesznek magyarra fordítva, legkönnyebben angol nyelvű kiadásaikból ismerhetjük meg őket? Megtanulhatunk persze a görög, latin, arab, héber és spanyol mellett örményül is... Tehet arról az ember, hogy az angolok sokkal több dolgot lefordítottak a világirodalomból, és a tudományban leginkább használt nyelvi médium, a „lingva franca" is az angol? Mindemellett valóban sok angol szerző is érdekelt.

Az első fejezet Britannia régi krónikásainak szavahihetőségéről „szól".

Mint kérdésedből is szépen kiderül, hozzád az Árnyékkereskedő második kötete, a Varázscsomó jutott elsőként, „véletlenül". Nevettünk is a kis női szerkesztőbizottsággal – Itt a Főnök!, mondtam, mikor már látszott, hogy a második kötet lesz az első és punktum. Hiszen annak a borítóján volt a Világ teremtésének címszava, a héber Biblia első szava. – Igen, a Főnöknek érthetően ez az egyetlen megfelelő Kezdet. A második kötet, ami ekképpen hozzád elsőnek jutott, nem kezdődik valami ütősen – mondjuk, ez nem is bokszmeccs –, de tényleg egy elég jelentéktelen Dickens-szöveg fordítása megyeget több oldalon át... csakhogy ahhoz a kötethez ez volt számomra a legmegfelelőbb kiindulás. Dickens bugyuta meséje világbirodalmuk messzemenően egyszerűsített történelme az angol gyerekeknek. És mivel itt manapság ismét éppen ilyesmi heroikus történelem-miniatürizálások kerülnek előtérbe..., innen gondoltam elindulni az angol krónikák felé.

Az Üvegsziget című első kötetben lényegében középkori utazások tömege található, de ez is Történelem, hiszen Samuel Purchas írt is egy csodálatos történelemkönyvet - azt találta ki az 1600-as évek elején, hogy csupa útleírások felhasználásával megírja a világ történetét. Óriási mű, imádom, természetesen. Erről a színes, varázslatos középkori útleírás-világról szól az első kötet nagy része, ennek reneszánsz feldolgozásáról a kötet második része, végül a történetek behajóznak a távoli brit jövőbe, körbejártam mindennek viktoriánus világbirodalmi értelmezését, például olyan rokonszenves tanulságokat szűrtek le, hogy a kutya írek alacsonyabb rendűek, legalábbis vándorcigányszerűek, „nőstényeik az út szélén állnak purgyéikkal." Szép is ez. Ekkor megtekintettem a brit történetírók német kapcsolatait, és láss csodát: Carlyle & Hitler, Cambridge 1933 (!), Carlyle und der Nationalsozialismus (...) Würzburg 1937 (!)

Ehhez illett számomra szépen, hogy a Varázscsomó című második kötetben a helyben maradó történetírást próbáltam megismerni, a távoli földekre soha el nem induló, csak korábbi krónikákban utazó angol szerzeteskrónikások világát. Meg is született erre a lehető legszebb kifejezésük: Peregrinatio in stabilitate – csak hunyd be a szemed, szívem. És például elmesélem, miként nem lett iszlám ország János király idején Anglia. Hát mert a jó király felajánlotta az emírnek, de az emír – aki éppen Platónt olvasott görögül – azzal küldte haza a követeket, hogy nem kell neki a messzi szigetország – de miféle ember a ti királyotok, édesem?!

Ebben a második kötetben kapott helyet a Hold irodalomtörténetének épp csak jelzett, játékos tervezete, és az Ezeregyéjszaka francia, angol és magyar feldolgozásainak vázlata is. (Mutatok gyönyörű régi magyar Ezeregyéjszaka-fordítást is, Vörösmartytól! hiszen ezeket manapság már nem ismerik és többnyire csak szakemberek számára elérhetők – ennyit az úgynevezett „régi könyvek"-ről.)
Mivel az Ezeregyéjszaka komolyabb – Napkirály-korabeli francia, illetve viktoriánus angol – fordítói el is utaztak a mesék szülőföldjére, ráébredhettek, hogy a mesék születése folyamatos, naponta születnek új meg új mesék. El kellett dönteniük, melyik leginkább elfogadott meseköteget tekintik fordításuk alapjának, és abból dolgoztak, csakhogy ez esetben kimarad a rengeteg mese, amikkel azóta pótolták a salátás paksamétából elveszetteket. Ezeket a fordítók nem tették be a nagy mesekönyvbe, de kiadták külön köteteikben. (Például E. W. Lane.) Én ezeket elneveztem Ezeregyéjszaka-apokrifeknek, és boldogan lefordítottam, amennyit bírtam. Volt, amiből átírást is készítettem, Azraelnek, a halál angyalának meséjébe beleírtam az életemet-halálomat, és pár éve, még a halálom előtt, valami fura előérzettel, előadtuk Házszínházzal is. E változatban Györe Balázs állt felettem, háta mögött egy sokágú ezüst gyertyatartót rejtegetett – mert tolvaj volt a Halál angyala –, és a barátom a sötétben ijesztően suttogott felém. Ezt az átiratomat viszont én hagytam ki a könyvből, Árnyékkereskedő-apokrif lett (de a győri Műhely egyik számában azért elrejtettem ezeregyéjszakai halálomat a drága Villányi Lacinál.)

Örökérvényű gyöngyszemek vannak itt, szívem csücskei:

A kalifa egy éjjel képtelen volt elaludni, ezért magához hívatott egy személyt, aki szórakoztatására majd elmond egy mesét. 'Ó, Igazhitű Herceg' – mondá az ilyképpen elhívatott ember –, volt egyszer egy bagoly El-Mósil-ban, és volt egy bagoly El-Basrah-ban; és az El-Mósil-béli bagoly fia feleségéül kívánta az El-Basrah-i bagoly leányát: ám El-Basrah baglya imígyen szólott hozzá: 'nem adom bizony, míg csak hozományul száz elnéptelenedett falut nem hozol nékem.' 'Ez idő szerint nem tehetem – válaszolt El-Mósil halálmadara –; ám ha uralkodónk (Isten, dicsértessék neve, őrizze meg őt!) még egy esztendeig él, akkor majd megadhatom neked, amire vágysz."

Fontos helyet kap egy Toynbee idézet, amely arra vet éles fényt, hogy a történelem voltaképp történelmi elbeszélések sokasága; már azzal, hogy az ún. tényeket csoportosítjuk, mesébe kezdünk. Miért vált számodra ez az – úgy tetszik – elméleti kérdés fontossá?

Mindig érdekelt például, hogy egyes nagy történetírók, sőt a történetírás történetének írói!, milyen hatalmi helyzetben voltak, értem ez alatt esetleges magas birodalmi állásaikat, amikor a halandó történésznél sokkal több forráshoz jutottak. Mert ez megint a varázsló régi esete, aki ismeri a növények hatóanyagait és a csillagok járását az égen. - Ha nem vigyázol, megírom az élettörténetedet! – megfigyelésed adatai egyébként is készen állnak... (Ezzel próbáltam foglalkozni már A madárfészekárusban is, Joseph Conrad kapcsán, egy amerikai kutató ugyanis aranyat talált! Pár évtizeddel ezelőtt egy kongresszusi döntés felszabadította az FBI megfigyelési aktáinak bizonyos – elég tekintélyes – körét, közte rengeteg író félelmetesen-csodálatos részletességű megfigyelési adataival. – Micsoda kincsesbánya ez egy irodalomtörténésznek! Freedom of Information Act az elnevezése ennek az USA-beli adattömegnek. Nem voltam rest. Azon már csak nevettem, hogy fiatalkorom kedves amerikai krimijében, 1974-ben, az akkor még szintén fiatal Robert Redford egy Irodalomtudományi Intézet nevű kémközpontból ugrik ki lobogó hajjal hamburgerért... A keselyű három napja. (Ennek a filmnek is különös szerkezeti titka egy rejtett hálózat, a krimiben minden egyes áldozathoz tartozik egy jelképes tárgy, mint a szentek szobraihoz attribútumaik.)

Nehéz képet adni a különlegesen szövevényes építkezésről; ami nyomban látható, hogy a fordított szövegek legalább olyan arányban, ha nem jelentősebben vannak jelen, mint a szerzőiek. A te észrevételeid ekképp afféle esszéisztikus lábjegyzetekként gondolhatók el?

Nincs itt az égvilágon semmilyen kuszaság-szövevény, inkább szövet, szőttes akar ez lenni. Ennek az egész könyvnek egyik lényege, lelke valóban a fordítás, sokkal jobban meg lehet ismerni egy-egy régi embert, ha megpróbáljuk lehető legjobban lefordítani a szövegeit, azaz megérteni gondolatait – a Szív pontosságát értem.
Mindig úgy éreztem, hogy a lábjegyzetek világa tükörvilág, az elválasztó vonal a tudat határa, az a bizonyos fátyol, fent a maga útján halad az úgynevezett főszöveg, milyen rosszul is hangzik ez, szóval megyeget a főszöveg, valamiféle távolban remegő célja felé, odalent azonban! ott elvadulhatok, kiszabadulhatok ebből a célirányos rendből... na, ha van kritikám ezzel a könyvemmel kapcsolatban, és több is van, akkor azt mondanám, az egyik fő hiba, hogy ebből a szempontból még mindig, és így már végleg, átkozottul gyáva maradtam, sajnos.

Kedves könyvem e lábjegyzettémával kapcsolatban Anthony Grafton prof. tudományos alaposságú, érdekes módon ezzel együtt remek humorú kis kötete a The Footnote* (A lábjegyzet), melynek már a címlapjára! lábjegyzetet tett a szerző, mint az ábra mutatja, a cím után egy kicsi piros csillagot, a címlap alján pedig a piros csillagocska ikertestvére rejti a megoldást: *A curious history (Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts)

Számtalan szereplőt vonultatsz fel, könyveket és íróikat, akik nálunk, de azt gondolom a széles európai diskurzusban sem közismertek. A maradéktalanság igénye nélkül, nevezz meg néhányat és indokold, miért pont ők és műveik váltak számodra lényegessé!

Bohumil Hrabal Prágában, az Alte-Neu Zsinagógához címzett, és valóban a Gólem egykori épületével szemközt elhelyezkedő sörözőben azt javasolta, ha valaki megkérdezi, mit miért csináltam, vagyis az indokaimra kérdez, ne magyarázkodjak, mondjam, hogy Csak! – És fűzd hozzá, hogy ezt a barátaid üzenik! – ekkor elkezdte farzsebéből előkotorni hatalmas, főpincéres briftasniját, levette róla a befőzőgumit, előhalászott egy kopott fényképet, amin Andy Warhollal álltak New Yorkban, a Flatiron Building előtt egymást átölelve –, Mondd azt, hogy Csak! és ezt Mi üzenjük. (Itt, a Mi-nél büszkén a régi ölelésre nézett.) Minderre a mesére szép tanúm is van – csak éppen fogalmam sincs, hogy tolmácsnak aznap Luca vagy Simona jött-e velünk...

Említetted, a Hold irodalomtörténete is bekerült a könyvbe; arra is utalsz, hogy az első tudományos-fantasztikus művek ezek. Johannes Kepleré például.

Mindkét kis sorozat vázlat, terv csupán. De sajnos ez ennek a szerencsétlen könyvnek egészére elmondható. Mivel kétszer meghaltam közben, 2014-ben, minden mágikus erőmet elvette a megmaradás, felemésztette reményeimet, vágyaimat. Rengeteg fejezetet terveztem sokkal részletesebbre, de legalábbis alaposabban, sokkal több tudás birtokában megírni... ez nem sikerült. Volt egy csomó tervem, egész fejezetláncok, például Samuel Purchas csodálatos életművéről egy félkönyvnyi dolgozatot írni, ezer szempontból megvizsgálva ezt a csodát, a világ legérdekesebb könyveit. Ez már nem lesz meg. Nincs erőm. Sok fejezet töredék, terv, vázlat maradt, ezek közül rengeteget kihúztam és passz, de néhányat meg juszt is bent hagytam, jelzésként, és eszem ágában sincs tökéletességet remélni. Most, ha még lenne erőm, nem tökéletesíteném ezt a könyvet, viszont talán képes lennék több hibámat megmutatni, legalább felvillantani, milyen sokoldalú hibázó is lehettem volna! Még több vázlat, ötlet, kísérlet, vicc és halálos rémület lenne itt.

John Livingston Lowes, harvardi professzor – Cambridge, Massachusetts 1927 –, vagyis édesapám születésének évében, írt egy mesebelien végtelen könyvet, The Road to Xanadu – A Study in the Ways of the Imagination. Nekem írta. Ebben megkísérelte feltérképezni a laudánumevő költő, Coleridge főbb verseinek olvasmányhátterét. Tehette ezt azzal a háttérrel, hogy elérhetőek voltak számára a Bristoli Kölcsönkönyvtár olvasójegyei, azokban pedig Coleridge és barátja, Southey végtelen olvasmányainak listája a kivétel és visszavitel dátumaival együtt! Nos, Angliában minden kisiskolásnak ismert történet, hogy Coleridge bealudt egy szép napon, és mit tesz isten, a költő ópiumálmában az éppen olvasott könyv története versben kelt életre, de élete legszebb versében ám... és pontosan tudjuk, hogy Samuel Purchas könyvét olvasta Coleridge – a kedvenc könyvemet, amiről én már nem bírok írni –, és azokat a sorokat is pontosan tudhatjuk, amiket álomútja előtt e mágikus könyvből éppen olvasott, ezekből a sorokból született a világ egyik nagyon szép verse, a Kubla kán. Lowes úr úgy gondolta, éppen ilyen pontosan akarja ismerni Coleridge többi könyv–álom–vers útvonalait is. Oldalszámra a fájdalmakat, az egész életet. Ilyesmit szoktam mondani azoknak, akik pozitivizmusról fecsegnek, hadoválnak. Meg hogy egy viktoriánus ausztráliai fegyencgyarmaton, Norfolk szigeten, ahol eredetileg a halálra korbácsolás volt divatban, és a meztelen fogolynők úgynevezett sellőtánca a fegyőrök előtt, számokkal a hátukon, egy új igazgató piros és fekete pontokat vezetett be, amelyek elvesztett és megnyert szabadságot jelentettek, az élet napjait. Rögtön megírtam az igazgató életét, a korbácsosokéval összehasonlító alapon, és mivel mindkét büntetéshez megvoltak az adataim, vagyis, hogy hány korbácsütés, illetve hány pont=nap levonása járt ugyanazon bűnért, elkészíthettem egy száraz egybevetést, életem egyik legértelmesebb és legszebb munkáját pár évvel ezelőtt – mert csontszáraz pali vagyok:

„E sorok írója sóhajt a messzi jövőben, és végtére összeállítja a maga táblázatát:

Induljunk ki abból, hogy 1 Élet (É) = 10 000 Pont (P), 1 Sóhaj = 100 Korbácsütés (K), 1 Cigi = 50 K, 1 Dal = 100 K, és 1 Elbambulás = 100 K; továbbá: 1 Verekedés = 500 P, 1 Figyelmetlenség = 56 P, 1 Vízesésnézés = 100 P, 1 Szökés = 1000 P, 1 Szemtelenség = 25 P, 1 Rablás = 25 P, 1 Bujkálás a Bozótosban = 1000 P, és 1 Természetelleneskedés = 1000 P;

Akkor a Pontok (P) és Korbácsütések(K) között – a Figyelmetlenséget az Elbambulással nagyjából egyenlőnek tekintve (56 P = 100 K) –, a következő átszámítások adódnak (az 56-os szám kapcsán adódó törteket e Tört Életekkel kapcsolatban lefelé kerekítve, 50-nel számolva):

1 É = 200 Sóhaj vagy 200 Dal vagy 200 Elbambulás vagy 400 Cigi vagy 10 Szökés vagy 100 Vízesésnézés vagy 10 Bujkálás (a Bozótosban) vagy 10 Természetelleneskedés (ha Bozótosban, akkor csak 5) vagy 20 Bunyó vagy 400 Szemtelenkedés vagy 400 Rablás vagy nagyjából 200 Figyelmetlenség (ha egy Karaktert változatlannak tekintünk, azonban, tekintve az Ember jellemző állhatatlanságát, ezek többnyire vegyesen fordulnak elő), továbbá, ezek szerint – amennyiben 100 P nagyjából 200 K megfelelője, azaz 20 000 K körülbelül 10 000 P –, akkor

Életünk 20 000 Korbácsütés."

Ez az Árnyékkereskedő záró, Mutabor című kötetében az egyik legfájóbban kedves részem. Erről még csak annyit, hogy Dickens Londonban nagy titokban alapított egy menhelyet börtönből szabadult tiniprostik számára, ennek Urania Cottage lett a neve, és ezen a menhelyen pontrendszert vezetett be, méghozzá az ausztráliai Norfolk Island fegyencgyarmatát kormányzó Maconochie kapitány említett pontrendszere alapján, úgyhogy sürgősen megírtam az Urania Cottage történetét is, ahol a kislányoknak fel kellett jelentgetniük egymást. Így alakulgatott a Mutabor című zárókötet – Mutabor azt jelenti, Átváltozom. Ezt egy csipetnyi varázspor bevételekor kell kimondania a delikvensnek, aki állattá akar változni, és érteni akarja az állatok nyelvét, kelepelés, politika, makogás, ugatás, de jól meg kell jegyeznie a szót, mert ha elfelejti, állat marad. Így áll Hauff meséjében, a Gólyakalifában. Ehhez csak az az apró száraz tény, hogy életem első önálló kis szobája az Attila út 103. számú házában volt, és egy másik Gólyakalifás embernek, Babits Mihálynak utolsó előtti földi lakása is ott volt pár éven át.

A madárfészekárus volt tehát a kötet előzménye. Tizenöt éve jelent meg, és valljuk be, méltatlanul kevés fény esett erre a páratlan vállakozásra.

A madárfészekárus című brit olvasónaplót nagyjából tíz évig írtam, a kilencvenes évek elejétől. Deák László költő Orpheusz kiadójánál jelent meg 2002-ben. Mivel igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb rendbe szerkeszteni a könyvet, voltak írások, amik kimaradtak belőle, ezek mellett volt egy csomó egyéb dolgozat, amiről fel sem merült, hogy oda, abba a rendszerbe tartoznának. A madárfészekárust 200 példányban adták ki, ebből vonjuk le a könyvtári köteles példányokat, szóval nem olvasták felizgult tömegek. Egy-két csodálatos Barátot viszont hozott, és „egy ilyen felér száz olyannal, édesem!" – mondta a Műcsarnokban egy őr néni.
Nem sopánkodtam sokat - csak kicsit sírtam, de akkor nagyon –, aztán nekikezdtem a többi röpdolgozat rendes megírásának, a további éltemnek. Ez máig. Rájuk hagytam magam, vezessenek.

Elég hamar kialakította magát három új középpont, három kötet magja. Szóval, talán úgy mondhatjuk, hogy az Árnyékkereskedő egyes részeit 1992-től, aztán az egészet meg A madárfészekárus megjelenésétől, 2002-től írom. Egyszer az egyik kötet fejezetein dolgoztam, másnap valamelyik másikon. Minden írás eleve nyitott volt, hagytam, hogy amit ez egyik világban tanulok, hasson a másik világra is. (Valaki, egy halálpontos grafikus – kicsit beteg – kritizálta még a Képzőművészetin ezt a módszeremet, mondván, hogy egyszerre túl sok irányba indulok – ezt a szót használta: indulsz! –, én meg csak egyet lövök – ezt a szót használta: lövök! – és egyből találok. Megkérdeztem egy fizikus csillagászt, a latintanáromat, (Csaba Gyuri) mi az indulásokkal és a lövésekkel a helyzet. Ő megnyugtatott, az én valaki számára esetlegesen túl sokfélének tűnő indulásaim erősítik egymást mindannyian. A pali meg nyugodtan hordjon stukkert.

Ehhez a munkamódszerhez azonban fejben kellett tartanom az egész három kötetet, és amikor valamelyik fejezetben olyasmit tanultam, ami egy másik kötet másik fejezetét megváltoztatta, ott is dolgoznom kellett tovább. A háromkötetnyi anyag egyetlen szoborként fejlődött, ezer irányból néztem, alakítgattam az egészet. Nem is tudom, néha szoborra, néha valami szimfóniára gondoltam az évek során, minden egyes összetevőt igyekeztem a lehető legjobban megírni, de szenvedélyesen érdekelt az egész egysége, harmóniája is. Volt is, hogy ezzel dicsekedtem, készül a szimfóniám. Eleve rendszerek alakultak ki egy-egy régi ember életében körbe járva.

A XIV. századi Sir John Mandeville állítólag soha meg nem tett utazásairól például vagy negyven fejezetet írtam. Mivel azt mondták, hogy a lovag legfeljebb könyvtárakban utazott, elbűvölt a lehetőség, hogy a nyomában utazzak, végigolvassam Sir John Mandeville forrásait. Tizenhét éven át tartott, életem legnagyobb, legvalódibb utazása lett a nagy nemutazásom. Már itt is egyből elém került az úgynevezett igazság kérdése: utazott-nem utazott, létezett-nem létezett, ha létezett, ki volt a lovag. Nagy nemzetek kezdtek harcolni érte!: – Az angol prózairodalom atyja! – Ohohó!, ráfaragtatok – gurultak nevetve a franciák békát ropogtatva –, az angol prózairodalom atyja egy francia... hahahaha... és a két nemzet tudós irodalmárai nekiláttak egymást szóban legyilkolni... jönnek az egyre kétségbeesettebb, egyre mélyebb nyelvészeti ásatások. Érdekelni kezdett a történetírás hitelességének kérdése, a mese és a történetírás. Ez a téma is átszőtte az Árnyékkereskedő mindhárom kötetét, az Üvegszigetet, a Varázscsomót és a Mutabort. Ez az egyik színes szál a Harris tweedből.

Ez rengeteg régi könyv, már-már fóliánst mondtam, miként került a kezedbe?

Írtam valahol e szöveghegy alján, lényegében a Madárfészekárusom kezdete volt az Árnyékkereskedő kezdete is, de csak A madárfészekárus megjelenése után maradtunk kettesben, 2002 után. Egyetlen embernek tűnt fel valami fura a Madárfészekben: hogy elárulták. Te voltál az az egyetlen, drága öregem. Ez volt 2002 körül. Szerezgettem a könyveket, hagytam, hogy irányítsanak, velük aludtam, álmodtam, teltek az évek, rengeteget fordítottam ezer év angol irodalmából.
Közben, akármilyen szegény is volt az életem a Népszínház utcában – amit egyből elneveztem romantikusan a Népek színházának, részben a régi pesti vándorszínházamra, a Házszínházra emlékezve, részben Őze Lajosra, akivel együtt ültünk-ittunk éveken át a Hotel Nemzetiben, a felrobbantott régi színházával szemközt, részben atyai köbnagynénémnek, a rég lebontott Király színház öngyilkos szubrettprimadonnájának, Lábass Jucinak emlékére –, boldog voltam az angol könyvtáramban, a Napházban. Agyagból sokarcú, fura füstölőket gyúrtam, ezek kis kémények, és lehet bennük égetni illatos gyantás növényeket, ettől Robinson egész amúgy szegény lakását átjárja az illatos füst, és ami ilyen illatos és ilyen jó könyvek vannak benne, az már palota.

És mi a koncepció, milyen erővonalak rendezték egybe a munkát?

Gyöngeségvonalak. Csak az lep meg, hogy hogy voltam képes megírni ezt a könyvet... fogalmam sincs, ki írta, egyetlen fejezetet akartam az utóbbi időben befejezni, már arra is képtelen vagyok. Lassan majd nyilván elfelejtem az egész őrült kalandot, kérdés, élek-e annyi ideig, hogy elfelejtsem az Árnyékkereskedőt. Nem morbid duma, a belém épített alkatrésznek szabályos szavatossági ideje van, egytől öt évig, és 2014 telén indult a visszaszámolás.

Az az érzésem, hogy az olvasás, mint írás a tétje a könyveknek. Lehet-e írássá tenni az olvasást, ezzel is hangsúlyozva, hogy ez a két tevékenység ugyanúgy alkotás, teremtés, ihletett munka ...

Minek mi a tétje, műtétje... itt van körülöttem az angol könyvtáram, és pokoli érzés, hogy már nem olvasok, mert én csak úgy tudtam olvasni, ha annak valami varázslatos célja, álma volt. Ez elég giccses, de azért valami ilyesmi, csak a kifejezését puhítani kéne.

És hogyan dolgoztál; fordítottál? Jegyzeteltél? Beláthatatlan területen jársz, alig elképzelhető, miként lehet gátat szabni és medret adni mindennek...

Nem tudom, egyre emlékszem, Beda Venerabilistól olvastam Drycthelm túlvilági utazásának történetet. (Ez benne is van valahol az Árnyékkereskedőben.) Az az írás egy csoda. Nekiláttam fordítani. Akkor még nem éltem egyedül. A szobák ajtói tárva-nyitva álltak, levendulavirágokat tettem a sokarcú agyagfüstölőbe, a levendulafüst felhővé alakult a napházi könyvtárszoba egén, igazi felhőm lett! Ha lassan, óvatosan lépkedtem, bele tudtam dugni a fejem, ott álltam, és lassan elkezdtem forogni... ahogy forogtam, elkezdett körülöttem forogni a szoba is, a sok kis lámpa fényei körbe rohantak... egyszerre észrevettem, hogy nincs szinkronban a sebességünk! ha lassítok, a fények ugyanolyan gyorsan futnak körbe, mint előbb... aztán már ezt gyakoroltam, elkezdtem forogni a felhőben, belódultak körben a kis fények, csíkot húztak, vonallá, ragyogó hullámokká álltak össze, én meg óvatosan lassítani kezdtem és szép lassan megálltam... és akkor jött a csoda, a szoba forgásban maradt... nem hogy a fénypontok de a fénylő, hullámzó fénycsíkok is megmaradtak. Ez csodálatos volt, segített befejezni a pokolról szóló fordítást. Később olvastam, hogy éppen ebbe a részbe sokszáz évvel ezelőtt annyira beleszeretett egy régi ember, hogy ellopta az egészet a maga művébe. Viszont hálából az írót is beírta a Nap egébe Dante.

Az Árnyékkereskedő  három kötetét, a most megjelentet és a várhatóakat Bogdán Csilla, szobrász, könyvtervező tervezte. Szerkesztette: Szerdahelyi Krisztina.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.