hirdetés

Lábass Endre: Lépj be, mondták a házak

2016. március 26.

Mikor ezerévesen megállok a forgatagban, és a szegények végtelenbe vesző, gyönyörű útján ugyanúgy mennek ugyanazok a semmibe, egyetlen dolgot érezni minden irányból, éppen ilyen lesz minden, ha nem leszek. - Nemrég jelent meg Lábass Endre Házszínház című könyve, és a Műcsarnokban, a Frissen című kiállításon ma estig láthatók a képei. Lábass Endrével beszélgettünk.

hirdetés

Közel egymáshoz két fontos esemény: a Házszínház kötet és a Frissen kiállítás, köztük megannyi átjárás, mint nálad annyiszor. A kötet címadó képe emblematikus, az első fotóid egyike. Mi indította el a házszínház ötletét? 

Lábass Endre: A Házszínház kötet fedelén az a két ember áll, akik miatt elkezdtem prózát írni és fényképezni. Első könyvemet, Az ünnepet miattuk írtam, a hetvenes-nyolcvanas években, de nem tettem róluk egyetlen képet se a kötet fotói közé, utolsó könyvemben nem írok róluk, de most először ott állnak a címlapon, vagyis ezzel bezárul a kör. Életem során felragyogtak.

Fiatalon, majdnem gyerekkoromban kitaláltam a jövendő életemet – legyen végtelen helybenutazás, a világ legnagyobb nemutazása, nem járok be messzi földeket, de egy életen át körbejárok egyetlen város házai közt. A pesti fényképek tízezrei aztán körberaktak csodálatos ajándékokkal – Lépj be, mondták a házak, nézd, milyen mesebelien megható, milyen félelmetes színpad és nézőtér van itt, már csak arra kell vigyáznod, el ne rontsd.

Sokadszorra portyázol a város általad feltárt részein. Miként gondolható el egy ismételt nekirugaszkodás? Kimeríthetetlen területeken jársz? 

Erről egy mese. 2014. január 16-án már negyven éve jártam körbe Pest házai között. Aznap délután a Szinva utcába kanyarodtam. Keskeny, magas sikátor ez, bizonyos napszakban, évszakban teljesen sötétbe merül, mint valami elhagyott akvárium. Furcsa házak veszik körül, minden sarok egyforma. Lehet, hogy régen egyszer-kétszer beléptem, de sosem tudtam olyan fényképet készíteni, amivel elégedett lettem volna. Január 16-án, csütörtök délután nem volt nappali sötétség, nem sütött a nap se a házak közé, valami tejszerű, szürke derengés ömlött el az ijesztő szimmetrikus tájon. És nyitva állt az egyik kapu. Lassan, egyre lassabban mentem végig a folyosókon, az összes egyforma emeletek összes egyforma folyosóján ebben a tejszürke varázslatban, és folyamatosan fényképeztem majdnem minden lépésemet. Egy idő múlva, órák lehettek, megálltam valamelyik házban. Szívenütő erővel azt éreztem, egész életemben ezért a pillanatért fényképeztem, ezt akartam elérni, és most itt ez a régóta várt érzés váratlanul. Álltam a gangon, lenéztem, mintha köd lett volna körben, azt éreztem, ezzel vége számomra a fényképezésnek, különös érzés, negyven év múltán a végére értem. Annyi képet készítettem akkor délután, hogy nem is tudtam őket rendesen feldolgozni otthon, és nem tudtam a világhálóra, az oldalamra feltenni az egész sorozatot, csak körülbelül a felét, a páratlan oldal házait. Érdekes körülmények között.

A http://www.Photoblog.com/utazo -ra egy dátumhoz csak harminc fényképet tudok feltenni, ám én évek óta sokkal több képet készítettem naponta. Szerencsére hamar észrevettem, hogy jövőbeli dátumokhoz viszont lehet tenni képeket, az időben előre-hátra szabadon utazhatok itt. Úgyhogy nyugiban elkezdtem egy nap képeit harmincasával előredátumozni az időben. Ez történt 2014. január 16-án késő délután is, két sorozatot bírtam feldolgozni, január 29-re és 30-ra dátumoztam a Szinva utca páratlan házait, azok voltak a következő szabad napok. Aztán másnap délután fél háromkor eljött volna a kiszabott időm határa, elszakadt a szívaortám, erre maguk a szívészek is azt mondják, a Nagy Kaszás, ebből nincs menekülés, a halálozás – a tájban – száz százalék. Nem részletezem, érdekesebb itt, hogy míg a kórházban feküdtem oxigénmaszkban szuszogva, a Photoblogon szép sorban naponta feltűntek az előredátumozott sorozataim, halálom után tehát egész rendesen dolgozni tűntem volna, mintha még járnám földi köreimet, és hajnalokig feldolgoznám a nappali képeket. Feküdtem a kórházi ágyon, és a világhálón lassan utolértem magam.
Február 21-én léptem be először újra a régi lakásomba, ijesztő érzés volt. Már délután nekiláttam a világhálóra tenni a Szinva utca páros oldalát. Az már valós időbe került, akkortól semmit nem helyeztem előre az időben.

Pár napig otthon voltam az elporosodott, szintén tejszerűen szürkévé vált lakásban. Lassan csoszogtam ide-oda, borzasztó érzés volt túlélni magam. Megálltam lent a Népszínház utcán, és néztem az ide-oda menő embereket. Nagyon nehezen mentem át a zebrán az új, ufó metróállomásig. Aztán pár hónapra megint eltűntem a lakásból, áprilisig a növények nagy, nyugis csöndben növekedtek a porsivatagom szigetein. Soha többé nem ment a fényképezés, egészen egyszerűen eljött a természetes végem januárban, már tudom, hogy ez milyen. Írni sem fogok, csak a meglévőt próbálom meg kiadni, a második brit olvasónapló tizenöt évi munkával írt három kötetét, a Madárfészakárus folytatását. Félelmetesen szép ajándék ez. Kevés embernek adatik meg, hogy visszatérhet rendezni a dolgait. Épp ez az egyik legrosszabb a halálban, a többség rendezetlenül kénytelen itt hagyni mindent. – Ha csak egy hétre visszamehetnék! – sóhajtják –, nem cirkuszolnék! elég lenne pár hét, és máris más lenne az egész. Legalább egy búcsú – ha van kitől –, vagy csak a játékmedvéket és kalapokat a méltó helyükre rakni örökre.

Valamikor áprilisban odaültem a képernyő elé, és alaposan megnéztem a Szinva utca-sorozatot, ha ezek életem utolsó képei, van-e ennek a fotókon valami jele? Az egyik függőfolyosó falán egy ajtónyílás mellett a következő feliratot találtam egy táblán: Vita Longa Bt.

Az emlék mikor válik varázslattá; az írás során vannak-e afféle ünnepi pillanatok, amikor ez átélhető?

Egy álompokolról írt gyönyörű szöveget 800-ból, például meztelenül, levendulafüstben forogva-táncolva fordítottam, közben énekeltem a Napházban, aztán mindenkinek elmondtam, hogy ezek a mondatláncok valami ópiumálom csodák, Coleridge is imádná őket, vagy De Quincey. Mikor meglettem a fordítással, pár nap múlva megtaláltam, hogy Dante épp ezekbe a régi sorokba annyira beleszeretett sok száz évvel ezelőtt, hogy jól ellopta az egészet, szerzőjüket meg ellentételként beleírta örökre a Nap egébe.

Azok a városrészek, amelyekben egykor otthon voltál, nagyrészt teljesen átalakultak, a Gozsdu-udvar, a Síp utca, a gettó területe idegenforgalmi pálya lett. A Népszínház utcai alakok és szcénák szintén fakulóban. Adódott-e ebből olyan hontalanság érzés, amely előhívta ennek a világnak az újrateremtését? Ebben az értelemben hajlék, menedék-e a próza?

Egy finomszívű ember egyszer régen azt mondta a fényképeimet nézegetve – honvágy. (Meglepett, mert én csak brutálisan nyominak gondoltam őket.) Nem a Népszínház utca, az Elfeledett Sugárút van fakulóban, hanem én. Mikor ezerévesen megállok a forgatagban, és a szegények végtelenbe vesző, gyönyörű útján ugyanúgy mennek ugyanazok a semmibe, egyetlen dolgot érezni minden irányból, éppen ilyen lesz minden, ha nem leszek. Sokkal jobban szeretem azt, ha az utcán végig integetnek, megölelnek, kezet fognak, még a másik oldalról is átbólintanak, ha a közértben a pult mögül kijön kezet fogni a citromok és zsemlék őre, az öreg gitártanár, és a lányok rám nevetnek a gondolák mögül, mint bármelyik könyvem vagy képem értelmetlen, személytelen sikerét. El nem tudok képzelni egy embert, aki tízezreknek akar tetszeni. Talán Lincoln elnökről mondják, kis híján elájult a négyezer gratuláló kézfogástól. Szóval nem a próza a menedék, hanem a szeretet.

A kiállításon festmények, tündérek, ördögök és füvek-növények. Fotók. Két film. Hogyan válogattad ezt az anyagot? Jól rémlik, hogy utoljára Derkovits-ösztöndíjasként voltál ekkora térben jelen?

Ezt olyan szépen, tökéletesen kérdezted, hogy, ha nem haragszol, válasznak veszem. Igen, az utolsó, s mint a fentiekből kiderül, posztumusz kiállításom egyben életem első olyan kiállítása, ahol a fényképek mellett sok festményem is ott lehet a falakon. Viccből akkor már oda tettem a könyveimből is egy-egy darabot – a vitrint Wirth Imre, a kiállításom megálmodója hurcolta le nagy nehezen az irodájából. Persze, lehet, hogy segített neki Tulipán Zsuzsa. Nehéz tud lenni egy ilyen kicsi üvegvitrin, ahogy átöleli az ember, vigyázni kell, nehogy összeroppantsa, vagy kicsússzon az ölelésből.

Elárulható-e valami abból, hogyan festesz? Téma, hangulat, emlék talál meg? Vannak-e erre szavaid?

Egész életemben talált deszkákra festettem, zsákokra, rongyokra, néha még dobozokra is. Fel sem merült drága festővásznakra pénz. Például egy darabig feküdt a cserépkályhám előtt egy széthajtogatott tévésdoboz –azon térdeltem fűtés közben –, na, egy szép napon a rozsdás konyhai ollóval szétvágtam a talált kereteim méretére, és festettem a kartondarabokra mindenféle kis alakokat, aztán a manókat, tündéreket nézegetve elégedetten gondoltam arra, hogy eredetileg térdeltem azokon a kartonokon. Műtermem sem volt sosem, nyolc évig az Operaház Csillárpadlásán éltem-festettem, az Ördögpadlás fölött, töksötétben, harminc évig meg az Egyetemi Könyvtár kupolájában, az úgynevezett Mátrai Padláson, ahol évtizedeken át nem volt beüvegezve az egyik kerek ablakom, úgyhogy télen lábnyomokat hagytam a hóban, ahogy az állványomhoz léptem. Jéghideg volt, selyempaplannal a hátamon festettem a lidérceket, viszont volt baglyom, aki egyszer adott nekem egy szinte alig megevett egeret. A kis egér vére sokkal szebb vörös volt, mint életem bármelyik vörös festéke.
Ilyesmiket száz oldalakon tudnék írni, és még jól is esne. Igen pátoszos. Mint ahogy az is, hogy az Opera csillárpadlásán számtalanszor hallgattam végig a Bohémélet összes próbáit és előadásait, és ez szép jelképesnek tűnt. Néha letapogatóztam a sötét csigalépcsőn a nézők háta mögé. Néztem, ahogy nézik a festett bohéméletet. Egyikük-másikuk megérezte a festékillatomat, pár pillanatra elfordult a színpadtól és a nézőtér sötétjébe szagolt.

Az egyik fotó alatt ez áll: az utolsó képem az újjászületésem óta. Most hol tartasz; túl vagy, évek teltek el egy komoly betegség óta ... 

Kedvesen átalakítottad, valami olyasmit írtam szénnel a kárminra sikerült falra, hogy: halálom után. Lehet, hogy ez valóban fura, de én tényleg ebben az új időszámításban élek, már ez van, nem tehetek róla. 2014 telén kétszer élesztettek újra, és azóta annyira más az élet, mintha már folyton a kivilágított Operaházban állnék, vagy megint a Szindbád virágáruslány jelenetének forgatásán Huszárik mellett a Szalag utcán.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
szerecsen szerecsen 2016-03-28 17:41

Köszi :o)