hirdetés

Lábjegyzetek a könyv halálához

Farkas Péter: Kreatúra, Magvető, 2009, 1990 Ft, 120 oldal.

2009. december 5.
Egy összeaszott test vonszolja keresztül magát a szöveg kiszáradt, hullabűzös terén, a rothadás és a pusztulás különféle, ép ésszel felfoghatatlan variációinak díszletei között. - Ficsor Benedek kritikája Farkas Péter új könyvéről.
hirdetés

Farkas írásai folyamatosan kiutat keresnek a „hagyományos” szövegek szükségszerűen zárt világából, mintha megvalósulásuk egyetlen feltétele a még nem létező közvetítési módok felkutatása lenne. Ez persze annyiban túlzó, hogy a csatornát nem a szövegek teremtik, csupán az átvitel különös módját határozzák meg. Mindenesetre, ahogyan a szerző a Bródy-díj átadásakor mondott beszédében programszerűen meg is fogalmazta, az írások egyértelműen kijelölik szövegeinek hatósugarát: „Ötszáz éve a tömegtermék könyv megjelenésének lehettünk tanúi, ma a tömegtermék könyv eltűnésének”. Alkotásai ennek megfelelően tematizálják (elsősorban formailag) a befogadásra vonatkozó apokaliptikus víziót. A Háló, vagy (még inkább) a 2004-es Törlesztés – Kivezetés a Gólemből paradox módon a könyvbe kényszerített szövegeken keresztül vezeti rá az olvasót a könyv nélküli olvasás lehetőségeinek felismerésére. A Gólem, ez a „komplex, sokszorosan összetett, virtuális közegéből a kétdimenziós, sík-szöveg és az elejétől a végefelé történő olvasás tárgyi terébe vezet ki e remek könyv” (Szkárosi Endre olvasatában), valójában egy hipertext, amely roppant tereit feláldozva, nyomtatott formában, vagyis jelentősen torzulva, egy új mű megszületésének lehetőségét rejtette magában. Ez jelzi, hogy a Farkassal kapcsolatban gyakran emlegetett nyelvi környezet – a szerző ’82 óta Németországban él –, és az abból származtatott idegenség nem korlátozódik egyértelműen a prózai beszédmódra, hiszen ezek a próbálkozások a szöveget egészen más terek metszéspontjai mentén artikulálják, mint a kortársi magyar próza fontosabb műveinek megvalósulási formái.  

Három rövid szöveg, három megelevenített kép alkotja a Kreatúrát. Önmagukban gyönyörűen és borzalmasan vezetnek az emberi lét örvényének mélyére, de nagyon nehéz, ha nem lehetetlen pontosan megállapítani, hogy meddig is vannak önmagukban. Autonóm szövegként olvasva – azaz egy hagyományosan felfogott utalásrendszerben, ahol minden önmagából, és önmagában van – egy darabjaira hulló prózakísérlet rejtélyes fragmentumaival szembesülünk. Szemantikailag bosszantóan túlterhelt részletekkel, indokolatlanul súlyos fordulatokkal, amelyek – ismerve az író eddigi munkásságát – valószínűleg kizárólag egy pusztán a szövegből kikövetkeztethetetlen hálózat csomópontjaiként nyernek értelmet. Egy olyan konstrukcióban, amely az olvasó kárára biztosít minél nagyobb teret az invenciózus alkotónak, megkeserítve a felfedezés örömét: ez a beszédmód (Károlyi Csaba Farkas első két regényéről írott recenziójának szavait kölcsönvéve) „kimódoltnak, gyanúsan körülményesnek, néha zavarosnak, néha túlzottan művészieskedőnek” tűnteti fel a szöveget.  

Egy összeaszott test vonszolja keresztül magát a szöveg kiszáradt, hullabűzös terén, a rothadás és a pusztulás különféle, ép ésszel felfoghatatlan variációinak díszletei között. Minden szakralitástól megfosztott haláltusájának egyetlen szemtanúja egy éhes dögkeselyű, amely „időtlen idők óta ugyanonnan indult, ugyanoda érkezett, majd ugyanoda tért vissza”. A forróságtól felemelkedő, majd áldozatához újra és újra visszatérő madár perspektívája a halál örvénylő közeledtét jelzi, ahogy „spirál alakban vitorláztak fölfelé a kürtő alakban felszálló meleg áramlatok buborékaiban”. De ez a halál a „külső” nézőpont ellenére mégis a zsigerekben, a kiömlő belekben, és a szárazra sült nyelvben rejtőzik, minden borzalom ellenére a küzdelem nagyon is hétköznapi. Sokban emlékeztet a szenvedő test halálmunkája a saját elmúlással való törődés azon profán formáira, amelyek a Nyolc perc öreg szereplőinek történetében artikulálódtak. Ám amíg ott a mindennapi cselekvések egészen apró jelentései mindvégig a testbe kényszerítve vezették ki az idős házaspárt az életből, addig a Kreatúra szenvedője az éhes dögkeselyű segítségével végül kiszakad önmagából, testi valóját hátrahagyva jut túl nyomorult életén. A szöveg tehát egyszerre szomatizál és allegorizál, két irányból pusztítja a lassan felbomló testet: belülről „selymesen fénylő, csíra nagyságú lárvák” emésztik, a „hatalmas madár” pedig „csőrét, karmait a húsba vájva, tollazatát, csupasz nyakát vérrel befröcskölve, mohón” lakmározni kezd, majd felemelkedik, „keresztül a kékesen vibráló légen”, és „gyomrában, húsában, vérében” viszi magával a kreatúrát.

Ez azonban mégsem maradhat ennyiben, kell, hogy legyen valamilyen magyarázat az elviselhetetlen fájdalomra. Valami, ami kivezeti az olvasót a szétbomló test látványából, ami a nehezen fellelt párhuzamokon, egyfajta belső gondolatritmushoz hasonló lüktetésen túl egységet teremt, összekapcsolja a kreatúrák szenvedését. A fülszöveg diszkrét tájékoztatója közli ugyan a három történet alapjául szolgáló képek lelőhelyét, valamint a szereplők „útját”, ám ez túl sok és túl kevés információ egyszerre. Sok, mivel részben felesleges olyan képekre hivatkozva értelmezni a szöveget, amelyet a könyvben nem találunk meg, és kevés, mert a használhatatlanul szűkszavú ismertetés semmivel sem indokolja a szövegkoherencia feltűnő hiányát. A honlap bizonyára megoldja a problémát, de még valószínűbb, hogy újabb, ezúttal már a szöveg integritására vonatkozó, tehát szükségszerűen veszélyes kérdéseket tesz fel az olvasónak. Mert a segítségével nem csak a képeket tudjuk összevetni a szövegekkel, de azt a redundáns belső utalásrendszert is nyomon követhetjük a szerző irányításával, amely kizárólag a könyvre hagyatkozva még egy szuperolvasó számára is rejtve maradna. Ez a metódus ugyanakkor egy olyan szövegközi térbe helyezi az olvasót, ahol a három elbeszélés méretű írás amúgy is túlterhelt fogalmi hálójának újabb csatlakozásai végképp kizárják a megértés lehetőségét. Pontosabban az olvasás hagyományos formáinak figyelembe vétele mellett vett megértést (ebbe a hipertext végtelen linkekre bontott olvasása is beletartozik), hiszen a könyv és az arról leváló jegyzetek egy olyan hibrid struktúrát hoznak létre, amelyhez már egyik irányból sem vezet egyenes út.  

Mire hagyatkozzunk akkor? Fogadjuk el, hogy Paul Celan a második rész főszereplője, aki kövekkel teletömött kabátzsebeivel nekimegy a Szajnának? Hogy a fulladásos halál víziói, a vízihullák álomképei a csernovici gyermekkort idézik fel? Hogy a Tarkovszkij-parafrázis, vagy a ’61-es párizsi mészárlás említése kontextualizálják a narrációt, ami következésképpen az utalások konkretizálását vonja maga után, vagyis a fellelhető hivatkozásrendszer bizonyos – felismert – elemeinek elfogadását? Vagy a honlapon található mankók után kapva a szerzői intenció egy különös, szövegen túli megvalósuláshoz forduljunk („Ha valakit érdekelnek a szöveg utalási rendszerének számomra említésre érdemes pontjai, itt találhat eligazítást.”), és az instrukciók alapján hozzunk létre egy új, a könyvről lassan leváló szöveget? Előbbi esetben a szabadság illúziója, míg utóbbinál a szerző által minden irányból körülbástyázott, túl pontosan meghatározott fogalmiság kérdőjelezi meg el a szöveg és a befogadó szimmetrikus viszonyát. Ahhoz, hogy Farkas Péter jegyzetapparátusának működését megérthessük, fel kell ismerni a hivatkozásokban rejlő veszélyeket, hiszen, amennyiben elfogadjuk a szerző felajánlását és segítségét, az újonnan nyert részletek óhatatlanul a szöveg részeivé válnak, alaposan felforgatva az „eredetit.” Ugyanakkor a kiegészítések nélkül valószínűleg kevesen ismernének rá a lakásban hagyott, felcsapott könyvben Hölderlin életrajzára, az útvonalra, amelyen Celan utolsó párizsi lakásáról (6, Avenue Emile Zola) indulva eljutott a folyóhoz, vagy az első részre folyamatosan visszatérő testszimbolikára. Azokról a hivatkozásokról nem is beszélve, melyek a befogadót teljesen kirekesztik az értelemképzésből: az első rész szintén „lábjegyzetben” szereplő megjegyzéseinek a második szövegre vonatkoztatott magyarázata a látszólag teljesen öncélú utalásrendszer eklatáns példája. Meglehetősen paradox helyzet, mikor a szövegtől részben független jegyzetek biztosítják annak koherenciáját.  

Az eltávolítás  – amely a nevek részleges megváltoztatásának/elhallgatásának egyértelmű eredménye – a szereplők megalkotottságát feltételezi, vagyis Antcsel Pál és a harmadik rész főhőse, Johann Christian Friedrich H. nyilvánvalóan a szerző találmányai, noha a referencialitás nem hagy kétséget afelől, hogy kikkel is van dolgunk valójában. A „valóság” és annak szövegbeli újraírása közt oszcilláló olvasat dinamizmusa jótékony hatással lehet a gyakran értelmezhetetlen szöveghelyek befogadására, a titkok által motivált narráció lendülete ugyanis nem hagyja, hogy az olvasó fennakadjon minden apróságon, így az önmagukban homályos részletek éppen a megértést segítik elő azáltal, hogy lemondanak a tökéletes olvasat lehetőségéről. Ám a jegyzetekkel megtámogatott szöveg semmilyen biztosítékot nem ad arra, hogy az alulértelmezéssel szemben létrehozott túlmagyarázott korpuszban az olvasó megőrizheti helyét, és a totális elbeszélés minden részletre kiterjedő figyelme nem teszi majd feleslegessé a szerepét. A harmadik szöveg Hölderlin „utolsó” útjának előzményeiről szól, amelyre Francis Bacon hússzörny kiáltása, a „Félelem” (Farkas Péter kifejezése) című kép reflektál. H. rettegve várja a „háromtagú, egyenruhás különítményt”, amely majd Tübingenbe szállítja. Gondolatai már kívül kerültek a világ konvencionális értelmezési tartományán, érzékeivel fogja fel csupán a körülötte zajló eseményeket, emlékei, látomásai egy irracionalizált környezetben tűnnek csak következetesnek. „Nem gondolkodott. Mi értelme lenne, hogy gondolkodjon? Gondolkodni csak a nyelv segítségével lehet, vagyis szavakat, fogalmakat kell használnia, és ezeket normális emberek találták ki, normális életük történéseire. Ő viszont nem volt normális, és életének történései sem voltak azok.” A szavak hiánya a kimondás kényszerében egy mindent átható üvöltéshez vezet, amely azonban hiábavaló kísérlet maradt: „»A maszkot!«, ordította az egyik, és puskatussal tarkón vágta az őrjöngőt. Az üvöltés abbamaradt.” A maszk, amely az elnémított kiáltás szimbolikáját mindvégig mozgásban tartotta a szövegben, most egyértelmű jelentéssel telítődik: a Höldrelin-maszk, vagyis a „a 19. századi pszichiátriában használt, üvöltésgátló maszk” kerül H. arcára, visszamenőleg fojtva el a kreatúrák „ősüvöltését, amit nem lehet túlüvölteni.”  

A Kreatúra nyelve – ha nem lehetetlenítene el részben bármiféle olvasásmódra irányuló kritikai megjegyzést – leginkább a Nyolc perc érzéki narrációjának beszédmódjához közelít. A racionalizált valóságábrázolást az elbeszélésben az érzékek szubjektív, véletlenszerű szekvenciája váltja fel, amely azonban a szöveg belső logikájának tökéletesen megfelel. Őrült beszéd, mert van benne rendszer, amit a narráció teréből kirekesztettek – a Nyolc percben a néha felbukkanó fiatal nő, a Kreatúrában a H.-t elhurcoló különítményesek – szükségképpen érthetetlennek találnak. Rendkívül érzékeny megfigyelőt feltételez ez a fajta kívülállás: kívülről tekinteni a világra, elfogadva sőt, befogadva a halálra ítéltek nézőpontját, és mindezt méltósággal, kellő alázattal, mégis érdekfeszítően ábrázolni hatalmas teljesítmény. Nem sikerül azonban maradéktalanul kielégíteni az értelmezésre vágyó befogadót, hiszen már az érzékiség megállapítása, határainak kijelölése is egyfajta értelmezői viszonyt teremt, így az üres helyekként tátongó részleteket semmiféle alkotói szándék nem töltheti ki. Márpedig a szöveg a honlapon található jegyzetek nélkül, önmagában olvashatatlan, azaz jóval kevésbé tartja tiszteletben a befogadót, mint saját magát: megalapozatlan, az olvasottság fokától függetlenül követhetetlen jelölésrendszere fittyet hány az olvasóval közös értelemkonstrukcióra. A szerzői instrukciók mentén kialakított jegyzetapparátus alkalmazása pedig egyrészt a szövegen kívüli térbe irányítja a befogadót, másrészt – immár a kódok egyértelmű megadása miatt – újfent domináns szerepbe kényszeríti az alkotót. Farkas Péter prózája egy olyan szövegek közötti kísérlet, amely jelen pillanatban, a befogadás hagyományos formáin edzett olvasó számára számtalan megválaszolatlan kérdést hagy maga után, erre még nem vagyunk felkészülve.

Ficsor Benedek

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.