hirdetés

Lackfi János: CIA-ügynökök és piás fikuszok

2018. július 20.

A nyár nem kispályás úszó, éppen új hosszon fordult, a talpalatnyi udvarban elképesztően összesűrűsödtek a rezgő hőség tömbjei. Jó volt alászállni a hűvös, penészes mélybe, ahol a kalapácsot sehogy sem találtam, figyelmes lettem viszont egy sarokba betámasztott, fehérre meszelt vaslemezre. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Lackfi János írása.

hirdetés

Kelletlenül segédkeztem nagyapámnak felgörgetni azt az irdatlan hordót a lépcsőn, csupa pókháló meg fekete takony lettem, szakadt rólam a víz. Nagyapám szitkozódott, hogy a szájbavert, tetves üstöllését annak a rücskös, durva életnek, meg ahogy szokta. A vasabroncsokat ráadásul gépzsírral kente be, hogy ne kelljen drótkefével pucolni, és megússzon még egy felgörgetést, festést. Csúszott a hordó, mint a rosseb! Na, még egy kicsit, csillagom, erős kis kölök vagy te, a ragyavert teremburáját, taszítsad!, nekifeszült, inas karjait alig némi őszes szőr borította. Mérsékelt lelkesedésem annak is szólt, hogy mióta nagynak számítottam, nagyapám rendszeresen megkínált az épp ebben a hordóban erjesztett meggyborával, melynek bársonyos ecetessége testes gépzsír-zamattal párosult, úgyhogy a fikuszok, melyeknek cserepébe rögtön kiöntöttem az adag felét, már enyhén dülöngéltek. Azért csak a felét, mert ha mindet odalöttyentem, nagyapám menten újratölti a poharat. Bár így is rátöltött néha.

A hordó végre kidöccent az udvar cementjére, melyet nagyapám egyengetett, így aztán az unalmas vízszint helyett változatosan domborodott. Nagyapám hegesztette a kerítést is, az ő keze műve volt a nyikorgó hinta, a porszívómotorral röfögő fűnyíró, az elnyírt pengéjű kések éle. Mindent megoldott, hegesztőpalackok voltak az űrrakétái, ő maga meg szikrázó kardú, sisakos Don Quijoteként, felbőszülten rontott neki az újabb és újabb munkadaraboknak. Nemrég végeztem az igazi Don Quijotéval, és most belefogtam egy kémregénybe, mely tele volt lopakodással. Úgyhogy muszáj lett volna visszatelepednem olvasni a tigris hátára, ahol a Niagara-vízesés kellemesen masszírozta a hátam, ahol a kocsonyás levegőben megállt a kés és a tomahawk. Jó, hát a tigris egy mikrobusz-ülés volt, melyet nagyapám kiflexelt valahonnan, nagyanyám meg letakart egy valódi kínai tigrisbőr pokróccal. A falhoz tolt ülés fölé az összhatás végett a Niagara volt kitapétázva. Azért nem semmi, hogy tigrisbőrrel ékes tornácunkat a Niagara mossa, és néha rászigorodunk a római császárra: lábhoz, Cézár! Így tobzódik a magyar melós, kérem...

Nagyapa meg akarta igazítani a hordóabroncsokat, de az a nyamvadt kalapács alighanem a pincében maradhatott, ugorj csak, kisfiam! Ugrottam, rágva a zablát, mert félő volt, hogy míg mással pepecselek, a könyvben a kémek az összes rejtelmet felderítik, és nekem már csak lerágott csont marad. A nyár nem kispályás úszó, éppen új hosszon fordult, a talpalatnyi udvarban elképesztően összesűrűsödtek a rezgő hőség tömbjei. Jó volt alászállni a hűvös, penészes mélybe, ahol a kalapácsot sehogy sem találtam, figyelmes lettem viszont egy sarokba betámasztott, fehérre meszelt vaslemezre. Szórakozottan belerúgtam, mire hatalmasat kondult, és kifordult sarkából. Mögötte ásító üreg tárult fel, mint valami titkos folyosó. Remegve bemerészkedtem, nem hagytam volna ki semmi pénzért, nem azért olvas kémregényt az ember, hogy ne érdekelje, mi van a színfalak mögött. Lehet, hogy nagyapám az ártatlan melósember-külső és a nagyszájú munkásmozgalmi dumák mögött valójában kiképzett ügynök, és folyékonyan beszél nyugatnémetül vagy amerikaiul? Az élet olykor izgibb, mint az irodalom, ez már tuti!
Hordógörgetéstől eleve csuszpájzos kezem-arcom csupa retek meg pókháló lett, mire elértem a folyosó végén pislákoló fényt. Hipermodern bunkerbe léptem, hunyorgó műszerfalak közé, ahol egy vékony aranykeretes szemüveget viselő, makulátlan öltönyös emberke aggályosan végigmért engem, majd egy tasakot felbontva előhalászott és átnyújtott nekem egy nedves kéztörlőt. Akkoriban ez kisebbfajta csodának számított, ahogy arcomat lecsutakoltam, beleszippantottam a mennyei levendulaillatba, és éreztem, hogy igen, ez a Nyugat igézete! Mikor további két kendő segítségével használhatóra tisztogattam magam, egyszeriben megnyílt egy oldalajtó, beviharzott Anita, nyakamba ugrott, és összevissza csókolta hajamat, szememet, szájamat, fülemet. Bőrén éreztem a nap forróságát, nem csoda, az imént még bikiniben napozott nagyapámék kerítése túlfelén, láttam a fáról, ahová elvileg bornak való meggyet szedni, igaziból viszont a szememet gúvasztani másztam fel. Eddig a pillanatig nem úgy tűnt, hogy Anita tudomást szerzett volna létezésemről, ahogy ott hevert,. Fénylő, mozgó ajkairól csak annyit lehetett leolvasni: Vékmiap, biforju go-gó!

– Talán most meglephődik, fhiatal baréjtom, de meg khell érthenie, hogy Enithe az álcázás miatth nem muthathatja ki ön iránthi érzelmeit. Itt bizthonságban találkozhatnak, viszhont missziójuk érdekhében a khülvilág erről nem érthesülhet. Remélem, érthetően beszéjlthem?

Vigyázzba vágtam magam és alakiasan tisztelegtem. Így kezdődött kamaszkorom legszebb nyara. Látszólag fagyiért mentem a kocsmába, de útközben egy borítékot csúsztattam a szembejövő Anita kezébe, s a kisujjunk összeért. Látszólag bicikliztem a Kiserdőn, valójában azonban egy szatyrot ejtettem el, melyet egy középkorú pasas mintegy véletlenül felszedett, és már indult is tovább. Látszólag nagyapám lottószelvényével szaladtam el a Postára, de valójában fotókat készítettem a szomszédos villanytelepről a nyakamban lazán lógó Szmena 8-as fényképezőgéppel. Titkos küldetés titkos küldetés hátán, és forró ölelések a fagyos pincefolyosó mélyén. Mindebből a köröttem élők semmit sem gyanítottak, és ti is jobban teszitek, ha gyorsan elfelejtetek mindent, amit meséltem. A kommunista rendszer szorgos aknamunkánknak köszönhetően pár év múlva összeomlott.

Lackfi János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.