hirdetés

Lackfi János: Lovas nemzet, Találékonyság

2012. október 20.

"Természetesen minden magyar lovon születik, igaz, a kiscsikó csak nagy üggyel-bajjal csomagolható be a magyar anyák hasába." - Ezen a héten Lackfi János hamarosan, a Helikon kiadónál megjelenő Milyenek a magyarok? című kötetéből olvashatnak két szöveget a Magasiskola rovatban. 

hirdetés

Lovas nemzet
 

– Ó, a magyarok! Hiszen azok állva vágtatnak egyszerre hat lovon! Ezzel a két szememmel láttam! – kiáltott fel a magyar ember kedves és naiv német ismerőse, és árgus szemmel mintha máris azt vizslatta volna, vajon megfelelő ólába van-e ennek az embernek, aki magyarnak mondja magát, miközben lehet, hogy alapállapotban nem is férne el a ló a két lába között.

Természetesen minden magyar lovon születik, igaz, a kiscsikó csak nagy üggyel-bajjal csomagolható be a magyar anyák hasába. Ott is nő föl, a ló hátán, ott szoptatják és teszik tisztába, ott tanul meg írni, úgyhogy később is csak akkor sikerül neki a betűvetés, ha valaki mozgatja közben az asztalt. Ha megéhezik, lekanyarít egy darab húst az éppen alatta található lóból, és azon nyersen befalatozza. Ilyen őszinte gyerekek ezek a magyarok. Lóval bekocognak a metróba, a látványpéknél vesznek egy kávét és egy csokis croissant-t, maguknak és a lónak is persze, leporoszkálnak a mozgólépcsőn, majd leugratnak a sínek közé, és hamarabb odaérnek az állomásra, mint a szerelvény. A modern kor e lovasparadicsom felett sem röppent el észrevétlenül, úgyhogy a magyarok nyeregben ülve laptopoznak, és vágtatás közben újraformatálják a rendszert. A lónak külön mobiltelefonja van, nehogy a pszichéje sérüljön, hiszen a ménes többi tagjával való állandó kapcsolattartás az európai uniós jogharmonizáció szellemében minden hátas alapvető állati joga.

Nem mondom, vannak ennek a lovas életnek hátulütői, roppant kényelmetlen ugyanis nyeregben üríteni, sakkozni, varrni és főzni, no meg a gyereknemzés feladata sem gyerekjáték, ám az efféle apróságok egy igazi magyart nem riaszthatnak vissza attól, hogy ősei életformáját élje. Mivel a magyarságra hagyományosan a hátrafelé nyilazó harcmodor jellemző, az is meglehetősen kellemetlen, ha az ember nyilaz egyet hátrafelé, és éppen áll ott valaki. Az ilyesmit azonban belekalkulálták a magyart életbe, a lovas utcaseprők rendszeresen összekotorják a hátrafelé lenyilazott járókelők földi maradványait. Még egy nem elhanyagolható kellemetlenség, hogy egy lovas nemzet fiának franciaágynál is szélesebb és masszívabb alvó alkalmatosságra van szüksége, ráadásul ha a derék négylábú rosszat álmodik, és fordul egyet, könnyen péppé zúzhatja gazdáját. Amint azonban a feltárt, réges-régi sírok is mutatják, a magyar ember biztos lehet benne, hogy lovával együtt temetik el, hátha szüksége lesz rá az örök vadászmezőkön.

Ne vezessen félre, ha Magyarország utcáin netalántán mégis nagy számban találkozunk görnyedt tartású, hivatalnok-kinézetű, petyhüdt izomzatú, verejtékező, sápadt és szemüveges figurákkal, amint engedelmesen cipelik haza cekkerben a bontott csirkét anyunak, mert a főnök jön hozzájuk vacsorára. Két eshetőség van. Az első, hogy ennek a homo hungaricus modernusnak a tágas lelkében ugyanakkor egy sztyeppéken edzett, napbarnított karú, összehunyorított szemű, lobogó, sűrű hajú, izmos és mokány lovas magyar vágtat végtelen sztyeppéken. A másik, hogy az ilyen nem is igazi magyar ember, csak valami városba szorult, nyomorult civilizációs végtermék.


Találékonyság
 

A magyar ember látott egy reklámfilmet hazájáról, és azon fellelkesülve eltökélte magában, hogy a mai napon csupa olyan dolgot vesz majd igénybe, amit magyar feltalálók ötleteinek köszönhet az emberiség. Kezdetnek fogott egy golyóstollat (Bíró László találta fel, 1931-ben), felrótta egy árkus papírosra csupa nagybetűvel, hogy TALÁLÉKONY MAGYAROK!, majd egy mágnessel a hűtőgépre (Szilárd Leó, 1929) tapasztotta az emlékeztetőt. Ezek után az ablakhoz lépett, és csupán azért, hogy elhatározásához hű maradjon, egy kétcsövű vadásztávcsővel (Petzvál József, 1840) átkukkolt a szomszédba, ahol sajnos éppen nem öltözködött a szomszéd asszony. Amúgy is köztudomású, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, bár nem tudni, pontosan ki és mikor találta fel őket. Ekkor előszedett egy doboz gyufát, melyet a cipőtalpán már nem tudott meggyújtani, mint a vadnyugati filmek sztárjai, ezért kapta a biztonsági gyújtó nevezetet (Irinyi János, 1836). Rágyújtott egy cigarettára, melyet ugyan nem a magyarok találtak fel, hanem egy japán hiedelem szerint maga az ördög, de azért roppant jól esik a nap kezdetén, amikor a magyar ember, és az ember úgy általában még frissen kapja a vérét felkorbácsoló nikotin-ingert. Nehéz huszonnégy óra állt előtte, tudta jól. Kicsit nézegette a hologramos matricát (Gábor Dénes, 1947) egy nemrégen ajándékba kapott CD tokján, majd bárminemű egészségkárosodás megelőzése céljából, és persze hazafias okokból beszedett egy bikadózisnyi C-vitamint (Szent-Györgyi Albert, 1931), abból baj nem lehet. Telefonált egyet a vezetékes telefonjáról, abban a jóleső tudatban, hogy a telefonközpont ötletét is magyar agy szülte (Puskás Tivadar, 1878). Automata fényképezőgépével (Mihályi József, 1938) lekattintotta a szomszédasszonyt ruhában, ez is több, mint a semmi. Betette lágy anyagú kontaktlencséjét (Győrffy István, 1959), ami járt némi kellemetlenséggel, hiszen nem volt szemüveges, és most is csak a hazája iránti tiszteletből helyezte szemgolyójára ezt a zavaró műanyag hártyát, mely némiképpen elbizonytalanította látását és térérzékelését. Játszott egy kicsit a computerén (Neumann János, 1944), mégpedig a hipermodern háromdimenziós szemüveg segítségével, melyet élete kockáztatásával lopott el egy kutatóintézetből (Rátai Dániel, 2010). Ki mondta, hogy könnyű lenne egy igazi hazafi élete? Ezután kirakta a Rubik-kockát, ha nem is rekorderedménnyel (Rubik Ernő, 1976), feltett egy bakelitlemezt hagyományos lemezjátszójára, és belenézett a színes tévéje műsorába is, tudva tudván, hogy mindkét találmányt Goldmark Károly Péter jegyeztette be, mégpedig ugyanabban az évben, 1948-ban. Ezek után kinyomtatta excel-táblázatba (Simonyi Károly, 1974) rendezett további tennivalóit, és elégedetten lépett ki az utcára. Anyagilag nem lévén túlságosan eleresztve, nem látott más lehetőséget, minthogy ellopjon egy újabb évjáratú Ford T-modellt (Galamb József, 1908), és addig furikázzon vele a városban, amíg egy félreeső helyen parkoló dízelmotoros BMW-re (Anisits Ferenc, 1983) nem bukkan. Pár kör után ezt a járgányt is az út szélén hagyta, és hosszan nézegetett be a különböző parkoló autók ablakán, míg egy olyan Chevrolet-t nem talált, amely automata sebváltóval (Bíró László, 1932) volt ellátva. Ezek után már gyerekjáték volt meglovasítani egy riasztóval el nem látott, de amúgy remekül felújított VW-bogarat, melynek szimbolikussá növekedett dizájnja Barényi Béla munkásságának része (1925). Talán mérsékelten jó ötlet ezek után biciklin menekülni, ám az erős délutáni fények ellenére így juszt is bekapcsolhatta a lámpát működtető dinamót (Jedlik Ányos, 1861). A rendőrök azonban gyorsan elkapták, és legnagyobb szerencséjére egy helikopterbe (Asbóth Oszkár, 1928) tuszkolva szállították el. Miközben hátratekert kézzel vergődött az imbolygó padlón, némi mélabúval arra gondolt, milyen kár, hogy a bilincset nem magyarok találták fel. A listát fejben végigpörgetve azon is sajnálkozott, hogy a mai napon nem sikerült Pulitzer-díjas újságíróval kezet szorítania (Pulitzer József, 1917), és lemaradt a fényáteresztő üvegbeton látványáról (Losonczi Áron, 2001). Aztán eszébe jutott, hogy még nem egészen esélytelen, és a fedélzeten uralkodó hangzavarban elkezdett csengő hangon szolmizálni, mégpedig a világszerte népszerű zenetanítási technika, a Kodály-módszer vívmányait felhasználva (Kodály Zoltán, 1929).

 

Lackfi János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.