hirdetés

Ladik Katalin: Csak radikálisan lehet

2011. január 17.
A teremtőnek nincs többé hatalma fölöttem. / Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok. - Részlet az Ex Symposion Ladik Katalin-számából.
hirdetés

Ladik Katalin: Csak radikálisan lehet

Mikola Gyöngyi és Ladányi István beszélgetése Ladik Katalinnal


-részlet-

L. I.: Az elmúlt két nap folyamán sokat hallottunk a vezető symposionistákról, itt vannak körülöttünk a képeik is, Maurits Ferenc alkotásai, csupa jeles férfiú, nő egy sincs köztük. Te hogyan kerültél kapcsolatba a Symposionnal?

L. K.: Én sokáig nem ismertem őket személyesen, nemcsak azért, mert nem volt szokásom a szerkesztőségekbe járni azok „macsó” hangulata miatt, hanem munkahelyi elfoglaltságom és családi körülményeim is gátoltak ebben. A Symposionba csak úgy beküldtem a leveleket, illetve a kéziratokat. Úgy is jelentem meg a folyóiratban, hogy nem ismertük egymást személyesen. És attól, amit a Híd folyóirat szerkesztőségi folyosóján hallottam, pláne megrettentem, és nem mertem bemenni a Symposionba, merthogy a folyosón azt mondták nekem, hogy aki ilyen szép, annak könnyű érvényesülni. Ezért azóta nem mertem bejárni a szerkesztőségekbe. Akkoriban még a bankban, Investiciona banka, a beruházási bankban dolgoztam, és oda kaptam egy nekem címzett levelet a Symposion szerkesztőségétől, szép, hivatalos levelet, hogy szeretnének most már személyesen is megismerni, jöjjek be egyszer a szerkesztőségbe. Úgy gondoltam, hogy ez egy rendes, hivatalos levél, hát akkor bemegyek.

L. I.: És ki írta a levelet?

Már nem emlékszem, hogy ki írta. Amikor bementem, rettentően elcsodálkoztak. Én is, mert három jóképű fiú volt ott, erre nem számítottam. Kölcsönös kábulatban voltunk ott, a három fiú nyüzsgött körülöttem, én meg pláne zavarban voltam.  

L. I.: És a három jóképű fiú ki volt?

Tolnai, Domonkos és már nem tudom, ki volt a harmadik, azt tudom, hogy hárman voltak. És akkor elárulták, hogy ők azt hitték, hogy vidéki tanítónő vagyok, aki annyira szemérmes, hogy nem mer bejönni, ugyanakkor avantgárd verseket ír, egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy is van ez. Az az érdekes, hogy később, Szentjóby Tamással való ismerkedésünk pont ellenkezőleg történt, amikor '68-ban a közös happeningünk előtt elkezdtem vele levelezni, ő egy világjárt beat- vagy pop- vagy nem tudom, milyen bohémnak képzelt el, aki drogozik, aki... Én meg közben éltem az én kis egyszerű világomban, munka, gyerek meg család. Igazából ilyen hagyományos balkáni női sorsom volt. Állandó munkahely, férjem, gyerekem, anyósom, akivel együtt éltünk egy szoba-konyhás, komfort nélküli lakásban. Egyáltalán nem voltam világjárt pop- meg mit tudom én, milyen csillag. A symposionisták meg azt hitték, hogy egy vidéki tanítónő írja ezeket a verseket. Megértették, hogy elfoglaltságom miatt nem járok be, de azért kapcsolatban maradtunk, néha berohantam öt-tíz percre... És bevallom, hogy Tolnai és Domonkos hatására bátorodtam fel, mert egyenrangúan kezeltek, normálisan viselkedtek velem. Velük nem volt az a tipikus balkáni dolog, ők bátorítottak. Létrejött egy közösségi hangulat, azonos alkotói hullámhossz, szellemiség, amelynek én is részese voltam. Ha készültek valamire, mindig értesítettek, mondták, hogy most készülünk ilyen meg ilyen számra, Kati, írjál valamit, mert most éppen fel akarjuk robbantani a hagyományokat. A rút versek témára írtunk mi hárman verset, mármint Tolnai, Domonkos és én. Ez volt a híres trió, amikor még a mellékletben egy alkalommal kimondottan a rút esztétikai fogalmával kacérkodó verseket írtunk,  hagyományos versek voltak azok fogalmazásban meg tördelésben, de ideológiájukban és költői eszközeikben azért formabontónak számítottak akkor. Kaptunk is érte fejmosást az akkori vajdasági kritikusoktól meg a közvéleménytől. De végül is ez volt a célunk... A Symposionban Tolnai Ottó a személyes profilom kibontakozására biztatott, soha nem irányított, magamtól csináltam, amit csináltam, csak néha bedobtak egy-egy témát, mint például az a bizonyos „rút verseket”, vagy később, az erotikus számhoz az erotika volt megadva. Amikor Bosnyák István a Kontrapunkt és a Centripetális sarok című rovatot szerkesztette, akkor neki olyannyira sikerült mozgósítani bennünket, hogy még aktuálpolitikai témákra is írtam verseket. Egyébként nem szoktam, de akkor valóban írtam néhány ilyen verset, de Bosnyáknak rendkívül szuggesztív ereje volt, odafigyelt ránk, foglalkozott velünk. Hát így ismertem meg ezeket a fiúkat. Röviddel ezután csatlakozott Juhász Erzsébet és Thomka Beáta is. Így már három nő volt a Symposionban.

L. I.: Nem volt szokványos dolog, hogy valaki így a semmiből előlépjen, nem csoda, hogy meglepődtek. Az életrajzodat ismerve sem logikus, hogy a művészetek felé fordultál, nem is így kezdted a pályádat, közgazdasági szakközépiskolát végeztél, elkezdtél egy banktisztviselői karriert... Hogyan nem tudtál nyugodni mégsem, mi mozdított el az irodalom, a művészetek felé? Nem akarom föltenni azt a kérdést, hogy hogyan lettél költő, de azért ez nagyon nem szokványos az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején.

L. K.: Ha belelapoztál volna az Ifjúságnak az irodalmi rovatába, akkor láthattad volna, hogy én már a Fehér Ferenc szerkesztette rovatban is publikáltam, vagyis az ötvenes évek végétől publikáltam verseket. Klasszikus példája vagyok a szamárlétra megmászásának. Tizenegy éves koromban kezdtem el verseket írni, és a Pionírújságba küldtem első verseimet. Az Újvidéki Rádióban 1949-ben indult a magyar nyelvű műsor, és '53-ban, amikor megalakult a művészeti szerkesztőség, akkor gyermekszínjátszó csoportot verbuváltak. Bejárták a magyar iskolákat, akkor még sok magyar iskola működött, és engem felfedeztek egy ilyen tehetségkutató útjukon, hogy itt van egy jól beszélő magyar kislány, aki ráadásul a saját verseit mondja, hát ez tetszett nekik. Akkor még élőben mentek a rádióműsorok, és így tizenegy éves koromban elkezdtem a színi pályát. És mivel hallották azokat az első versikéket, mondták, itt van a Pionírújság, oda el lehet azokat küldeni. Felbátorodtam, és megkerestem azt az épületet, ahol a szerkesztőség működött. A portás mellett volt a szerkesztőség postaládája, és abba dobtam be az első verseimet. Aztán írtam tovább a vonalas füzetbe a versikéimet. Akkor Gál László volt a nagy költő, a felesége pedig a matematika-tanárnőm és osztályfőnöknőm volt. Megkérdeztem a tanárnőt, hogy elvinné-e a versesfüzetemet Gál Lászlóhoz, a költőhöz. Odaadtam a füzetet a tanárnőnek, hogy a férje elbírálja írásaimat. Egy idő után aztán fogadott Gál László, és írásra bátorított, azt is mondta, hogy ne csak az irodalmi élményeim meg az olvasmányaim alapján írjak, hanem próbáljak meg valami személyeset is. Ez nekem nagyon jólesett, tizenkét-tizenhárom éves lehettem akkor. Amikor tizenöt éves lettem, felébredt bennem ismét a közlési vágy. Akkor Fehér Ferenc szerkesztette az Ifjúság versrovatát, és azért mertem hozzá fordulni, mert egy író-olvasó találkozón, amikor eljött a József Attila Általános Iskolába, nagyon-nagyon meghatott az egyszerűsége, a közvetlensége. Odamentem hozzá az óra után, és megmutattam neki az én kis verseimet. Nagyon barátságosan fogadott, és elvitte őket magával. Egy idő után kaptam tőle egy levelet, amelyben szakmai tanácsokat adott, biztatott, hogy írjak, és hogy keressem fel újabb verseimmel a szerkesztőségben.  
 

Mikola Gyöngyi

A FELTALÁLT NŐ

Ladik Katalin regényes önéletrajzáról

-részlet-
 

Ladik Tesla-előadása egyszerre idézi meg a feltaláló szellemét, és válik öntükröző  felületté, és a tükörkép tükörképévé az önéletrajzi regény többszintű önreflexív narrációjában. A művészet Ladik felfogásában is inkább sors, mint szabadon választható polgári foglalkozás, olyan elhivatottság, megszállottság,  ellenállhatatlan kreatív energia, amely akkor is működik, ha minden ellene szól, ha veszélyessé válik, és nem sok anyagi vagy más előnnyel kecsegtet. Alkotónak és művének ez az egysége a romantikus művészetfelfogást idézi, ám egy olyan történelmi téridőben, amelyben a kultuszok fölött a politikai hatalom igyekszik ellenőrzést gyakorolni. A művész mindinkább elszakad, elszakíttatik közönségétől, légüres térben találja magát, és állandó fenyegetettségben. E léthelyzet különleges dokumentuma, megindító pszichogramja Szentjóby Tamás „fluxuslevele”, melynek szövege és fényképe önálló fejezetként szerepel Ladik regényében. S bár e levél keletkezésekor Ladik még élvezheti a jugoszláv állampolgárok relatíve nagyobb mozgási szabadságát, ő is megjelöltetett addigra a deviancia bélyegével korai „vetkőzős” performance-ai miatt, melyeknek negatívra hangolt legendája a mai napig erősen tartja magát a vajdasági magyarok kulturális emlékezetében, jóllehet mindinkább bebizonyosodik, mennyire megelőzte korát a maga közegében Ladik a női és művészi identitást újszerűen (sokak számára sokkolóan) tematizáló és megjelenítő költészetével és performance-aival. Ladik költészetében és konceptualista előadásaiban, amennyire a leírásokból, a felvételekből, valamint a vele még a nyolcvanas évek végén Újvidéken folytatott beszélgetéseinkből és az önéletrajzi regény interpretációiból meg tudom ítélni, valójában nem egy tiszteletreméltó hagyomány megtörésére, hanem épp ellenkezőleg: a helyreállítására irányult a kísérlet. Nem véletlenül vált olyan meghatározóvá Szentkuthy alakja és műve, a Prae című regény Ladik és az Új Symposion folyóirat szerzői számára (Ladik regényének bevezető részében, a Hvari naplóban részletesen foglalkozik a Praenek és szerzőjének rá gyakorolt hatásával),  hiszen Szentkuthy centrális problémája mélyen rokon a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd irányzataihoz köthető alkotók művészetfelfogásával Vajdaságban és Magyarországon egyaránt. „Ezek a kettősségek, mint élet és alkotás, jellegzetesen maiak, amikor a »művész lét« megszűnt, vagyis megszűnt az az ősi lehetőség, hogy műalkotás és életforma határvonal nélkül egybeolvadjanak, mint a tánc esetében” – írja Szentkuthy Az alázat kalendáriuma címmel kiadott művében, mely a harmincas évek közepén írt naplószerű feljegyzéseket tartalmazza, majd egy bekezdéssel lejjebb arra a következtetésre jut: „A magam részéről úgy tartom, hogy életünk igazi hivatása s végzete mégis csak az, ami a legnagyobb boldogságot okozza.”

      Ladik nagyon pontosan fogalmazza meg művészi credóját, ars poeticáját talán legnagyobb, legfontosabb költeményében,  mely az Ikarosz a metrón című kötetének nyitóverseként jelent meg 1981-ben, és amelyet a Tesla-oratóriumba is beépített ugyanennek a kötetnek a Homo galacticus című ciklusával egyetemben:

Gyere velem a mitológiába,

amely rólam szól s ettől kockázatos.

Androgin vagyok; hazug. Tehát őszinte.

Csakis önmagamról adok információt,

s az mindenkit érdekel, tehát közügy.

Az önkínzás eredménye vagyok, az önszerelemé.  

Gyere velem az időgépbe,

amely az alkotói mechanizmus velejárója.

Műtárgy vagyok, azaz kentaur.

Gyere velem a mitológiába,

ahol minden eddigi munkám kárbavész,

mert nem akarok műtárgy lenni. Letépem láncaimat,

s önállóan egzisztálok a mitológiában.

A teremtőnek nincs többé hatalma fölöttem.

Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok.

      Ez a vers egyszerre állítja és tagadja élet és művészet, műtárgy és individuum kettősségét. Ladik költészetének és gondolkodásának központi metaforája, az androgin itt úgy jelenik meg, mint az ellentétek skizofrén foglalata, a magánügy-közügy, igazság-hazugság, mazochizmus-nárcizmus, műtárgy-egzisztencia, szabadság-kiszolgáltatottság összeegyeztethetetlen dichotómiája, egymást kioltó pólusai. (Ladik nemzedék- és honfitársa, a jelentős konceptualista body art-művész, Marina Abramović 1976-ban Hollandiában művésztársával, Ulay-jal „valóságosan” is létrehozta a hermafrodita állapotot: úgy éltek és mozogtak a férfival éveken keresztül, akár az ikrek, akár egy kétfejű test. A szoros együttlét, a közös alkotás egy „halott én” /death self/ létrehozására irányult, és egy idő után tarthatatlannak bizonyult.) Az androgin, a kentaur, a művész-műtárgy  létformája, ahogy a Ladik-versekben artikulálódik, elviselhetetlen, veszélyes határhelyzet, verseiben gyakran kapcsolódik össze a zuhanás képzeteivel: „Magányos, izzó kődarab. / Nem élet és nem halál. / Örök idők óta tartó zuhanás” (Ágak között, lebukóban), „Életművész jelenléte a »második valóságban« / teljesedik ki. / Fluxus hattyú modell. // Fehér éjszakában lángoló ejtőernyő” (Hattyútojás gőzben, dalban).
 
Tartalomjegyzék:

Ladik Katalin: Csak radikálisan lehet

Mikola Gyöngyi: A feltalált nő

Csányi Erzsébet: Az átteoretizált művészet

Etgar Keret: Kisprózák

Beck Márton: Az ellenőr  és én

Dánél Mónika: Ladik és hullám

Debreczenyi György versei

Miško Šuvaković: A nő hatalma

Bartuc Gabriella: A nyelv atlétája

Varga Zoltán Tamás: Bizonytalan terület

Radmila Lazić: Ugyanolyan, és mégis más

Schreiber László: Tetszélők

Nemes Z. Márió  versei

Paréj-Nagy Mária: Ladik Katalin kép-szöveg-linktengere

Szolcsányi Ákos: A sebész

Szkárosi Endre: Spiritus

Nyerges Gábor Ádám versei

Szkárosi Endre: Madagaszkár fölött az ég

Helen Dunmore: Figyelj, örülj, egyél

Fenyvesi Ottó: Elindultak a bulldózerek

Pollágh Péter versei

Cselényi Béla: Naplókivonatok

Géczi János: Kollázs 

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.