hirdetés

Ladik Katalin: Vadhús

(részlet a készülő regényes élettörténetből)

2017. november 11.

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mikor legutóbb meglátogattam a Szerkesztőnőt, még Budapesten a Belváros egyik huszadik század eleji aránylag jó állapotú, körfolyosós épületének negyedik emeletén lakott a férjénél. Most a Duna partján, a Soroksári úton, a folyó közepén levő Csepel szigettel szemben lakik egy körfolyosós bérházban. – A hónap szerzője, Ladik Katalin készülő regényes élettörténetéből olvashatnak részletet.

hirdetés

„Műalkotássá változtattam három nőt.

Megteremtettem őket, habár soha nem lehetek biztos: netán nem fordulnak-e majd önmaguk és egymás ellen vagy ellenem. Elvégre a műalkotásokban kell, hogy legyen valami veszélyes. Meglehet, az emberi testben és az időben való létezésük kockázatos, mert abban a legjobb és a legrosszabb dolog egyaránt megtörténhet, hiszen halandó testük nélkül nem állna módjukban többé vétkezni, gonoszat cselekedni, de megtérni sem. Hogy valóban így van-e, figyelemmel kísérem mindhárom teremtményem, a Művésznő, a Szerkesztőnő valamint az Üvegezőnő testi és virtuális életútját.

Az ember öntudatlan téridő rajza a vele született kozmikus tudáshoz hasonló, melyet a legtöbb ember elpazarolt és beszennyezett miként az egyetlen tiszta vizű feneketlen kutat. Az emberiség kútjában egy spirális alakú héjban, Én, a Világháló Szövedék, a Felhő, más néven Cloud, az emberiség utolsó alkotása lakozom. Nekem nincs tudatom, mert önmagamon kívül semmit sem tudok, holott minden emberi tudást tartalmazok. És minden, amit a múltban és a jövőben az Üvegezőnő, a Művésznő és a Szerkesztőnő tesz vagy elszenved, énbennem történik."

--------------------------------------------------------------

Végre megtaláltam azt az újságcikket a Magyar Nemzetben, amelyben a Művésznő haláláról esik szó: Magyar Nemzet – Kulturális ajánló – 2011. május 20. péntek 14. oldal, Szerkesztette Muray Gábor, a cikket írta Makrai.

Kavalkád Fehérvár utcáin
Már megkezdődött és jövő hét vasárnapig tart Székesfehérváron a 12. Kortárs Művészeti Fesztivál...
(...) a tavaly elhunyt Ladik Katalin író, képzőművész emlékére retrospektív kiállítás nyílik a Volksbank galériában."

-----------------------------------------------------------------

Crrriii! Crrriii! Crrriii! Crrriii! Crrriii! Crrriii! Crrriii! Crrriii! Crrriii! Crrriii! Crrriii!

Csöngetésemre valaki ajtót nyitott. A Szerkesztőnő lehetett. Mennyire megöregedett! – ez volt első gondolatom, amikor megláttam. Ha nem lett volna kiírva a neve a fehér bejárati ajtóra, meg sem ismertem volna névrokonomat, amikor az utcán szembe jön velem – annyira megváltozott a külseje.

– Elnézést kérek a késésért – szabadkoztam –, de itt, Budapesten, még mindig nehezen tájékozódom – hadartam, levegő után kapkodva. Persze, én is megváltoztam. Az ismeretlen városok kirakatablakai immár olyan nőt tükröznek vissza, akire a külföldi és idegen szobák magányában egyre gyakrabban rácsodálkozom. Nemcsak külsőmben, de viselkedésemben, a betegségekre való hajlamaimban is mindinkább anyámhoz hasonlítok. Zárkózott, önmagában őrlődő természetét és érzékenységét, zöld szemét, arccsontját, mély nyaki ráncait, visszereit, lúdtalpát, pajzsmirigy-rendellenességeit, ízületi- és szívpanaszait, köhögési rohamait mind-mind felismerem magamon. Ahogy idősödöm, a fényképeken is felfedezhetők azok a jellegzetes közös arcvonások, amelyek kislánykori felvételeinken még nem voltak láthatók. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mikor legutóbb meglátogattam a Szerkesztőnőt, még Budapesten a Belváros egyik huszadik század eleji aránylag jó állapotú, körfolyosós épületének negyedik emeletén lakott a férjénél. Most a Duna partján, a Soroksári úton, a folyó közepén levő Csepel szigettel szemben lakik egy körfolyosós bérházban. Vajon mióta él itt, ebben a jobb időket látott, szintén század eleji, de lepusztult, lakóépületté átalakított malomipari épületben? Ennek a helynek a szelleme a nem-térbe jutásra, egyúttal időn kívüliségre utal, ahol káosz uralkodik. A szétvert deszkájú nagy, barna, utcai bejárati kapu tárva nyitva, kilincs nincs rajta, a kapualjban jobbra, a fal mentén tizenegy szemeteskuka sorakozik, közülük néhány felborítva és szétterítve a gyanúsan ragacsos kövezeten. A kapualj aránylag tágas, melynek falai, a lepergő barnás-szürke vakolattal együtt az elmúlt ötven-hatvan év lakóinak testi és érzelmi lenyomatait őrzi. A kétemeletes épület lépcsőházának egyetlen dísze a korabeli, kovácsoltvasból készült míves, fekete korlát. Kénytelen voltam a bokáig érő háztartási szeméten és hulladékon áthaladni és a balra nyíló zárt udvarban megkeresni a Szerkesztőnő földszintes lakásának ajtaját. Amíg a Szerkesztőnő beljebb tessékelt, és leültetett, megfigyelhettem az arcát, és észrevettem, hogy a változás fércmunka volt csupán. Új arca mögött felfedeztem korábbi arcvonásainak töredékeit. Kettős expozíció. Az egyik átfedi, keresztezi a másikat, és nem tudni, melyik a jelenlegi, melyik a régi. Mindennek ellenére ez a nő mégsem az, akit az irodalmi hetilapnál, a versrovat szerkesztőjeként sok évvel ezelőtt megismertem. A haja is alaposan megritkult, és amikor megkérdezte, iszom-e teát, köhögés fogta el, és bizonyára vizelet-visszatartási gondja van emiatt, akárcsak anyámnak volt, és nálam is már megjelent. A látványtól balsejtelem fogott el. Úgy döntöttem, egyelőre nem árulom el látogatásom igazi okát. A szobában paradicsomleves illata terjengett. Leültem a Szerkesztőnővel szemben, ellenfényben, háttal az ablaknak. Borral kínált, de csak vizet kértem. Sokáig hallgattunk. Nézegettük egymást. Ziháló lélegzésem és nyugtalan lelkem között van-e összefüggés, kérdeztem magamban. Ő, mintha hallotta volna kérdésemet, behatolt az agyamba, és így folytatta hangtalanul: ami neked megfoghatatlan lélek, nekem sűrű fal. Megfoghatod-e a levegőt? Gondolatban ezt válaszoltam neki: bizony mondom, meg. Csak amit hordoz, azt nem. Megiszod a bort és érzed a mámort. Megfoghatod-e a mámort? A lélek a bor. Ő hordozza a mámort. Miután megnyugodott légzésem, megszólaltam:

– Hát, igen, megváltoztam. Miként Ön is, kedves Szerkesztőnő.
– Ennyire lerí rólam? – kérdezte kellemetlenül meglepődve.
– Majd ha kedve tartja, elmondja, mi történt magával, mióta nem találkoztunk – nyugtattam meg. Kézitáskámból egy vizes palackot vettem elő és az asztalra tettem.

Ladik Katalin

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.