Ladik Katalin

Emlékek temetője

Fuldokló hallgatás a kőben.
Lihegve menekül a vágy, üldözött vad.
És az én bűnöm úgy öleli át az övét,
akár egy imádság.
Sárga virágok szűkölnek most
sírhantja ölén, mely gyönyörtől vonaglik.
És nem fordulok vissza.
Kősivataggá válok.
És örökre sötétség marad bennem.

Benső táj

Fekete székek táncolnak benned,
gyönyörű állatok, torzra nőtten.
Ők a lélek bomlott furulyái.
Belépsz a tükörnek fénykörébe,
melyben a székek lepkékké törnek össze,
majd összeragadt szárnyakkal elcsitulnak.
A tükörből keserű méz csorog.
Fekete lepkék suttognak képkeretben –
a magányos cédrus madarát kötözik
örök fehérbe.

Ladik Katalin: Belső vízözön

Parnasszus, 2011

110 oldal

Magával ragadó élményt kínál Ladik Katalin jelen kötete, a Belső vízözön. E cím fejtegetésével élve: fájdalom, szomorúság, érzékiség, vergődés, csalatkozás hullámzik, hömpölyög és elegyedik egyszersmind a makulátlan ámulattal – mi pedig ezeknek az érzelmi öszszetevőknek lehetünk részesei. És nem közkeletű milyenségükben.
Ellenkezőleg: felette karakterisztikus állapotukban, Ladik Katalin markáns vizuális eszközeinek jóvoltából. Ő nem fogalmi képzetkapcsolással, hanem expresszív képasszociációval él mindenekelőtt, aminek egyre-másra meglepő, originális líra a hozama, melynek sok ízben naptalan tónusa mögött ott kanyarog egy csillámló fonál: A megvilágosodás ösvénye, és ezt járva igyekeznek haladni összességükben ama cél felé a versek. Igen sok ezen a csapáson a stáció, olyannyira, hogy – magától értetődően – aligha látogatható meg valamennyi a kötet idejében. Ám látni engedi egy-egy szakaszát az ösvény, miként egymáshoz bilincselt fényvirágokat.
Keszthelyi Rezső