„Nekem tetszett, de ti biztos máshogy olvassátok” – szokta mondani nem irodalommal foglalkozó barátunk, és a szemébe pillantva látni, hogy ez a „ti” egyesíti magában a fennhangon szótagoló tanító nénitől kezdve az irodalomtörténeti korszakokat napra pontosan elhatároló magyartanáron keresztül az éjszakai tévéműsorokban ágáló arrogáns alakokig mindazokat, akikről ő úgy gondolja, hogy azt hiszik, hogy jobban tudnak olvasni nála. Ez a barátunk volna tehát egyik főhőse a kötetnek, amit most bemutatok: ő, a laikus olvasó. Vagy mégsem? Van itt tudniillik e tekintetben valami bizonytalanság, amit mindjárt jelez a kötet címe: a Laikus olvasók után egy kérdőjel áll, egy kérdőjel, ami a kötet alapanyagául szolgáló konferencia címében még sehol se volt. S valóban, míg az írások kiindulópontja nagyrészt az, hogy a szakma általában saját szisztematikus szövegértelmezési eljárásainak negatívjaként gondolja el a nem szakmai olvasó liaisonját a művel; az írások többsége végül inkább kétellyel, mintsem meggyőződéssel kezeli ennek a szembeállításnak a létjogosultságát vagy legalábbis rögzíthetőségét. És még egy fontos változás történt a konferencia címéhez képest, amire a szerkesztők előszava is utal: a tanácskozás a populáris kultúra befogadásával kapcsolta össze a laikus olvasás kérdését, de a megszülető anyag túlnőtt ezeken a kereteken és szerteágazóbb témákat jár be.

Ahogy az a valóban izgalmas konferenciakötetek esetében lenni szokott, az előadásokat nem egy diszciplína vasfegyelme fogja egybe, inkább hívószószerűen kapcsolódnak a professzionális és laikus olvasás kérdéséhez, illetve némelyik inkább a populáris kultúra értelmezésének más aspektusaihoz (például Kérchy Vera írása a Kill Billről, Borgos Annáé a két háború közötti populáris női regényről vagy Mesterházy Balázsé Eminemről). Inkább megközelítési módokat ajánlanak – ki-ki a maga pillanatnyi vagy hosszú távú szenvedélye szerint: amiről Németh Zoltánnak Sárbogárdi Jolán mint irodalomtörténet-író jut eszébe, ugyanarról Kiss Noéminek a női önéletrajz, Szarka Juditnak az iskolai olvasás mint beavatás, Hajdu Péternek az értelmezői közösségek, Parragh Szabolcsnak pedig történetesen az analitikus filozófia és a dekonstrukció párbeszéde – hogy csak néhány példával érzékeltessem a kötet zabolátlan témáit.

A laikus olvasó lelkéért, mint Molnár Gábor Tamás megjegyzi, igen sokan szállnak harcba, s a tanulmányok sorából árnyalt képet kapunk róla, hogy milyen diszciplináris és kulturális tendenciák hívják egyáltalán életre most a laikus olvasás kérdését. Példának okáért az irodalomtudomány összetalálkozása a kulturális antropológiával, illetve kultúrakutatással, a politikai olvasásmódok, elsősorban a feminizmus térnyerése, a populáris kultúrák iránti érdeklődés. Túl a diszciplináris tendenciákon, fontos háttere lehet ezeknek a vizsgálódásoknak az a folyamat, ami Magyarországon kivételes sebességgel és már-már elsöprő erővel játszódott le az elmúlt egy-két évtizedben: a normatív, szakmai, iskolai olvasás és ízlés alternatíváinak láthatóvá válására gondolok (nem megszületésére, hiszen Kulcsár Szabó Ernő joggal jegyzi meg, hogy ezek az alternatívák alighanem mindig is a többséget ölelték fel, mióta az olvasni tudás tömegessé vált); és nem is csak a populáris irodalom masszív marketingjére és látványos sikereire utalok itt, hanem az irodalomról szóló, hogy úgy mondjam, demonstratíve laikus beszéd megjelenésére a médiában: tévében, magazinokban és a többi – amit koránt sem akarok különben kárhoztatni. Nyilván ez a jelenség is hozzájárul azonban ahhoz, hogy a laikus olvasó kérdése az irodalmi szakma önlegitimációjának kérdésévé is váljon, ahogy Kálmán C. György írja esszéjében.

Lássuk ízelítőül, hogy miféle szempontok merülnek fel a tanulmányokban a laikus és a profi olvasás elkülönítésére. Az elkülönítés alapulhat azon, hogy máshogyan olvasnak, más mentális beállítódás jellemzi őket (reflexív vs. beleélő olvasás, a szöveg irodalmiságát tudatosító vs. figyelmen kívül hagyó olvasás stb.). Felmerül, hogy a különbségtevés alapja a szövegértelmezés legitim és illegitim eljárásai volnának: a személyességé, aminek visszahódítására a laikusok birodalmából Menyhért Anna vállalkozik, Timár Borbála írásában pedig a kultusz játssza a lakmuszpapír szerepét. Rákai Orsolya a dilettáns, az amatőr és a laikus fogalmának változását bemutatva, Horváth Györgyi pedig a nővé olvasott laikus történetén keresztül tárgyalja a megkülönböztetés politikai aspektusait. Beck Zoltán a cigány szerzők köteteinek fülszövegén szereplő sztereotípiákat elemezve azt mutatja meg, hogy nem csak az a politikai kérdés, hogy kinek az olvasása tarthat számot érdeklődésre, válhat normatívvá, hanem az is, hogy kinek milyen olvasás jut a professzionalizmus álruhájában – a cigány szerzőknek történetesen olyan, amelyik nem tud elszakadni a szerző etnikai hovatartozásától és a kitörés narratívájától.

A laikus és a profi szembeállításának kézenfekvő markere lehet az is, hogy mást olvasnak – ezt sugallta a konferencia címe is eredetileg. Nagy lelemény a Benyovszky Krisztián megidézte Nyugat-vita 1941-ből, a ponyváról. Meghökkentő, hogy mennyire mainak hat az a problémafelvetés, ahogyan itt a kritikusok egyfelől a populáris irodalmat ostorozzák nyelvi színvonaltalansága miatt, másfelől az elit irodalmat, amiért a történetről lemondva átengedi a jobb sorsra érdemes olvasót az ócska ponyvaszerzőknek. Hasonlóképpen elgondolkodtató, amit Lóránd Zsófia vet fel Dubravka Ugresic regényével, illetve személyével kapcsolatban, vagyis hogy az író popularitása a szakmai elismerés gátjává válik. A sikert illető gyanú valószínűleg a mai napig látens módon meghatározza a szakmai értelmező közösségek táncrendjét.

Ahogy már mondtam, a tanulmányokban a hangsúly jórészt inkább a profi-laikus szembeállítás lebontására kerül, és e tekintetben is sokféle alapra építkező gondolatmenetek, megközelítési módok vezetnek a szembeállítás kritikájához. Friedrich Judit esszéjében az egyes olvasón belül oldódik fel az ellentét: többféle minőségben, többféle szerepben olvasunk mindnyájan, s olvasatunk olvasói személyiségeink párbeszédéből szövődik össze. Arató László arról ír, hogy nem beszélhetünk laikus olvasásról abban az értelemben, hogy volna olyan olvasás, ami nem tanult, nem mintakövető bizonyos mértékig. Az oppozíció és a benne foglalt hierarchia lebontásában ugyanakkor – nem véletlenül – az a két írás a legradikálisabb, melyeknek horizontja inkább kultúrakutatási, mint irodalomtudományi. Az egyik Kodaj Dánielé, aki azt vázolja fel többek között Király Jenő és Radnóti Sándor szövegeit megidézve, hogy hogyan lehetne a magasművészeti kánon határait és az elit befogadás gyakorlatát úgy kibővíteni, hogy a populáris kultúra művei és fogyasztói beállítódásai számára átjárhatóvá váljanak. Kacsuk Zoltán pedig a rajongói csoportokat hasonlítja össze a szakmai olvasók közösségével, és arra jut, hogy a különbség nem abban áll, hogy mit csinálnak a szövegekkel, hanem hogy milyen irányultsággal teszik. Bár maga Kacsuk, úgy tűnik, nem saját terepmunka alapján vonja le következtetéseit, tanulmánya megkerülhetetlenné teszi a kérdést, hogy van-e értelme laikus olvasásmódokról beszélni anélkül, hogy valamilyen módon feldolgoznánk valóságos laikus olvasók tapasztalatát – ezt veti fel Kérchy Anna is a női olvasóval kapcsolatban: „A jövőben talán – írja – egy feminista elmélettel kombinált, ténylegesen befogadók, értelmezők felé forduló kritikai diskurzusanalízis empirikus kutatása során fény derülhetne a női olvasatok, olvasási stratégiák valódi sokféleségére”. A kötet alcíme, A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei nagyvonalúan kétértelmű e tekintetben: jelentheti azt is, hogy miféle értelmezési lehetőségekkel él a nem-professzionális olvasó, de azt is, hogy mit jelent a nem-professzionális olvasás fogalma. Az írások inkább ez utóbbira koncentrálnak, de a kötet jelentőségét nem utolsó sorban az adja, hogy nemcsak a teoretikus reflexió számára nyújthat kiindulópontot, hanem empirikus kutatásokhoz is.
A kötet számomra egyik legizgalmasabb tanulmányegyüttese Kaposi Dávid és Vári György vitája. Kaposi írása a Tóra értelmezése kapcsán azt kérdezi, hogy a szakrális szövegek magyarázatának hagyománya, mely elvileg illegitimnek tart minden „külső” hozzá- vagy beleszólást, olvasható-e mégis olyan hagyományként, melyben otthonosak lehetnek e tradíció posztmodern örökösei, vallásosak és nem vallásosak egyaránt, ahogy ő mondja, „a szekularizáció liberális gyermekei”; és azt próbálja megmutatni, hogy ennek az otthonosságnak a garanciája a Tóra zsidó értelmezési hagyományában feltárható pluralizmus volna. Vári vitairata többek között azt veti fel a Kaposi javasolta „laikus”-koncepcióval szemben, hogy az általa felfedezni vélt pluralizmus és az erre épített, Vári szerint önkényes Tóraértelmezés lehetetlenné tenné, hogy a hagyomány örökösei egyazon kulturális, értelmező vagy vallási közösség tagjaiként tekinthessenek magukra, hiszen értelmezői közösségek nem létezhetnek normák, határok nélkül: „a laikus olvasás – írja Vári – nem a normativitás eltörlésének végtelen szabadságaként érthető meg, mint a kizárt visszatérése, az elfojtott reconquistája, hanem mint másfajta... olvasási stratégiák alkalmazása”. Az a mód, ahogyan ez a vita kiterjeszti a laikus és professzionális (vagy itt inkább kanonikus) olvasás problémakörét, igen termékenyen mutat rá, hogy a legitim és illegitim olvasásmódok, értelmezések kérdése milyen mélyen összefügg a hagyományokban való otthonosságunkkal és kulturális identitásunkkal.

De visszatérve az irodalomtudomány szűkebb területére, s immár lezárásképpen még egyvalamit szeretnék kiemelni: a kötet tanulmányainak hol látens, hol demonstratív, hol töprengő, hol provokatív önreflexív természetét. Hiszen magától értetődik, hogy az „Így olvastok ti” egyben szükségszerűen „Így olvasunk mi”-t is jelent. És függetlenül attól, hogy hiszünk-e a szakmai olvasás (vagy valamelyik szakmai olvasás) normativitásában, vagy jobb szeretjük magunkat egy (vagy több) egzotikus szubkultúra tagjaiként elgondolni, ki ne próbálta volna még – mondjuk egy hosszúra nyúlt szakmai rendezvény, konferencia, vita vagy éppen könyvbemutató – kései óráján elképzelni, hogy vajon mit gondolna egy gyanútlan antropológus, ha most bepillantana az ablakon. Ám tudjuk jól, hogy ennek az antropológusnak a helyébe sosem léphetünk, a „belülről” imitált „külső” nézőpont legfeljebb ha az antropológia paródiájához vezet, mint Horace Miner leírása a Nacirema törzsről. De ha erről a nézőpontról le is kell mondanunk, a képzelt vagy valóságos laikus olvasó szemébe pillantva nem lehet nem észrevenni a kötet másik főhősének, saját magunknak a tükörképét.

Elhangzott a könyv bemutatóján.

Laikus olvasók? – A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei
L’Harmattan Kiadó, 2006, szerk. Lóránd Zsófia, Scheibner Tamás, Vaderna Gábor és Vári György
A kötet szerzői: Arató László, Beck Zoltán, Beke Judit, Benyovszky Krisztián, Borgos Anna, Friedrich Judit, Hajdu Péter, Horváth Györgyi, Kacsuk Zoltán, Kálmán C. György, Kaposi Dávid, Kérchy Anna, Kérchy Vera, Kiss Noémi, Kodaj Dániel, Kulcsár Szabó Ernő, Lóránd Zsófia, Menyhért Anna, Mesterházy Balázs, Molnár Gábor Tamás, Németh Zoltán, Parragh Szabolcs, Rákai Orsolya, Timár Borbála, Vaderna Gábor, Vári György.