hirdetés

Lakatos István: Dobozváros (1-3. fejezet)

2009. május 7.
A litera különdíjjal jutalmazta az Aranyvackor pályázaton általa legjobbnak tartott művet: Lakatos István meseregényét választottuk, mert azonnal magába szippant és izgatottan várjuk, mi történik Zalánnal a következő fejezetekben. A szerzőnek gratulálunk és várjuk a folytatást!
hirdetés

Első fejezet
A cseregyerek

- Mi tartott ennyi ideig?
Egy öregember állt az ajtóban. Fakó kordbársony zakót viselt, és úgy tűnt, mintha kényelmetlenül érezné magát benne. Zsíros haját hátranyalta, dohánytól sárgálló bajuszára is pomádét kenhetett – Zalán majdnem elmosolyodott, de mégsem tette, mert nem volt helyénvaló és mert mindig szófogadó gyerek volt. Ezért inkább csak megdöbbent.
- Nem érek rá itt ácsorogni – dohogta az öregember. Jobbjában viharvert koffert markolt, most azzal csinált utat magának és egyenesen bemasírozott a házba. Zalán tanácstalanul követte. Mégis, mit akar? És egyáltalán kicsoda ez az ember?
Már vagy negyed órája kopoghattak, mire kidugta a fejét a szobájából. Különösnek találta, hogy a szülei nem mennek ajtót nyitni. Mindketten a nappaliban üldögéltek és szórakozottan tanulmányozták az áruházak akciós katalógusait, amiket nemrég dobtak be a postaládába.
- Nem halljátok a kopogást? – kérdezte tőlük. Szülei zavartalanul tovább böngészték a lapokat. Ha nem, hát nem, Zalán vállat vont és maga indult ajtót nyitni.
A furcsa öregember egyenesen a konyhába ment. Nem tétovázott, nem nyitott be találomra egyéb helységekbe, mintha jól ismerte volna a lakást. Mire Zalán kényszeredetten utánaballagott, már az asztalnál ült, előtte a nyitott kofferrel és abban matatott.
- Azért nem hallották, mert téged kereslek – biccentett az öregember szemrehányóan a nappali felé. – Érted jöttem. Ha össze akarsz pakolni magadnak néhány holmit, itt megvárlak, de ne maradj soká. Addig felfújom a cseregyereket.
De Zalán nem mozdult. Értetlenül bámult az öregre. Egyáltalán nem félt, ebben biztos volt, de határozottan furcsának találta ezt az egészet. Miközben azon töprengett, megszólaljon-e, magában megjegyezte, hogy váratlan vendégüknek hagymásbab szaga van.
- Mit akar a bácsi? – kérdezte végül félszegen. Nagyon bután hangzott, de nem jutott eszébe semmi más.
- Ne bácsizz, mert nem állhatom. Hívj inkább Széklábnak. Azt talán jobban szeretem – felelte az öreg, és valami szürkeséget göngyölt elő a bőröndből. – Érted jöttem, mert te egy Zalán vagy, ha nem tévedek.
- Zalán vagyok – ismételte gépiesen a fiú.
- Lám – mondta az öreg. A szürke micsodát kiterítette az asztalra. Határozottan kisfiúformája volt. – Akkor mész pakolni vagy sem?
- Én itt lakom a szüleimmel. Miért mennék bárhová is? Hiszen csak egy kisfiú vagyok.
Az öreg bosszúsan horkantott:
- Ne aggódj. A szüleidnek fel sem fog tűnni. Már jönnek is.
És valóban: mindkét felnőtt belépett a konyhába. Zalán szégyellősen a falhoz húzódott – biztosan megszidják majd, mert beengedett egy ismeretlent a lakásba. Hiába mondaná el, hogy nem tehetett semmit sem, valószínűleg nem hinnének neki, a szülei folytonosan közhelyes igazságaikat szajkózták.
De semmi ilyesmi nem történt. Mintha meg sem lepődtek volna. Anyja szélesen, ám gépiesen elmosolyodott s a betolakodóra pillantva csak ennyit kérdezett:
- Egy kávét esetleg? – és már nyitotta is a konyhaszekrény ajtaját. Az öregember elfintorodott amint meglátta a feltáruló neszkávés dobozt. – Nem kérek, köszönöm – morogta. De Zalán anyja mintha meg sem hallotta volna, csészét vett elő és kötelességtudóan már kanalazta is a kávéport. – Cukrot, tejet?
- Mustárt – mondta Székláb és vigyorogva Zalánra kacsintott.
- Parancsoljon – Zalán anyja az asztalra tette a mustárostubust, azután vizet melegített. Zalánból nevetés buggyant elő, noha egyre kevésbé értette ezt az egész jelenetet. Az öregember még mindig őt figyelve cinkosan felvonta bozontos szemöldökét és a fiú apjához szólt, aki holmi bútordarabként, csendesen álldogált a konyhaajtóban.
- Azért jöttem, hogy elvigyem a fiukat. De ne aggódjanak, hoztam helyette másikat.
A szülők erre sem reagáltak. Zalán apja csak bámult a levegőbe, anyja pedig a lobogó vizet öntötte a csészébe, majd Székláb elé tette az asztalra.
- Na látod. Nem bánják. – az öregember egyenesen a nő arcába nézett. – Forduljon meg, asszonyom.
Székláb felállt és Zalán anyjának a derekára tette a kezét. Valamit matatott, s hirtelen olyan hang süvített fel, mint amikor leeresztik a bicikligumit. – Anyádat ugye Annának hívják.
Egyáltalán nem hangzott kérdésnek. Hanem Zalán anyja, aki mindig is kövérkés volt egy picit, a süvítéssel hirtelen karcsúsodni kezdett. Sötét ruhája már nem feszült a hasán, megráncosodott, elernyedt. – Ennyi elég is lesz – közölte az öreg, ismét matatott egy kicsit az asszony derekánál és elnémult a süvítő hang. Zalán anyja nem apadt tovább. Több számmal nagyobbá vált ruhája viccesen lógott rajta.
- Drágám, gyönyörű vagy – jelentette ki  az apja, s ezzel el is intézte az egészet. Tovább bámulta a szemközti falat.
És akkor Zalánból kibuggyant a nevetés. Nem bírta tovább, hangja betöltötte az egész konyhát. Szülei máskor rászóltak volna, hogy illetlenség, de most mindketten csak álldogáltak és udvariasan mosolyogtak. Székláb pedig ismét bőröndjébe temetkezett.
- Ők már nem az igazi szüleid – magyarázta, miközben könyékig eltűnt a sok kacat között (volt abban biciklikormány, egy fél dinnye, lópatkó és néha mintha egerek  cikáztak volna keresztül a holmikon). – Ők névsor szerint csinálják. Valószínű, hogy már réges-rég kicserélték őket.
Zalán már nem nevetett. Szülei talán nem voltak a legjobb szülők, alig foglalkoztak vele, és általában nem is figyeltek rá, de azért mégis csak a szülei voltak. Nem tetszett hát, amit hallott, sőt, ami azt illeti, a maga módján meg is ijedt. Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha csak pár napra is, de megszabadulhatna tőlük és pukkadásig ehetné magát csokival meg cukorkával és labdázhatna a szobában és átrendezhetné az egész házat a saját kénye szerint – a tévé távirányítóját a hűtőszekrényben tartaná, a képeket egytől egyig a plafonra szögelné és már régóta szeretett volna egy krokodilt a fürdőkádba. Ez azonban mégis csak egy buta álom volt és tudta, hogy a távirányító hamar elromlana, a képek egytől-egyig lepotyognának, a krokodil pedig minden bizonnyal meg is enné őt, különben is, hol találna itt a városban egy igazi krokodilt.
Megrémült hát attól, hogy a szülei nem a szülei. És mit is mondott ez a Székláb nevezetű öregember?
- Kik tették ezt? És hogy érti azt, hogy névsorrendben?
Székláb végre megtalálhatta, amit keresett, diadalittasan kibányászott egy viharvert biciklipumpát a bőröndből. A kisfiúforma valamit letette a földre, valahogy beleillesztette a szelepet és nekiállt felpumpálni.
- Hát ők. Akik Dobozvárosból jöttek. Amikor néhány éve elcsíptem egy népszámlálást, már az E betűnél jártak. A szüleid pedig Anna és Béla. Őket tehát már jó ideje kicserélték.
Ezért is kerestem egy Zalánt.
Közben a kisfiúforma valami kezdett alakot ölteni s egyre inkább Zalánra hasonlítani. Csakhogy ez a Zalán jól fésült volt, amit az igazi ki nem állhatott és olyan ruhákat viselt, amit minden más gyerek az iskolában és az igazi Zalán biztosra vette, hogy ez a másik nem szereti a képregényeket sem és mondjuk orvos akar lenni ha felnő, vagy legalábbis mérnök, nem pedig hegymászó, felfedező, autóversenyző, netán inkább szuperhős.
- A szüleidnek fel sem fog tűnni, hogy nem az igazi fiuk van itt – magyarázta tovább Székláb. – Te sem jöttél rá, hogy már ők sem igaziak.
És Zalánnak tényleg nem tűnt fel. Honnan is gondolhatta volna? Régen, amikor még egészen kicsi volt, sokat játszottak vele, mesét mondtak neki és apjával mindig háborúsdiztak: a dinoszauruszok az óriásrobotok ellen. Azután ezek egyre inkább elmaradtak, a szülei vagy dolgoztak vagy vásároltak, beszélgetős és főzőműsorokat néztek a tévében, amiből volt elég, mert több száz csatornára fizettek elő, neki pedig azt mondták, hogy már nagyfiú, egyedül is le tudja foglalni magát, vettek hát neki egy számítógépet és hozzá sok-sok játékot. De Zalán azokat nem szerette. A dinoszauruszok és az óriásrobotok pedig belekerültek egy nagy dobozba, mert egyedül már nem volt olyan izgalmas.
- De ez akkor is rossz! – fakadt ki végül és elsírta magát. – Hol vannak az igazi szüleim?
Székláb közben teljesen felpumpálta a cseregyereket, aki most csendesen álldogált az asztal mellett. Az öregember magához vonta az igazit, az ölébe ültette és hatalmas és kérges, vénséges-vén tenyerével megsimogatta. Zalán erre kissé megnyugodott. Végtelen szeretet sugárzott ebből az érintésből, s úgy érezte magát, mint kiskorában, amikor anyja – igazi anyja – ringatta. Csakhogy ebbe most szomorúság is vegyült.
- Dobozvárosban – mondta komoran az öregember. És Zalán hirtelen megérezte, hogy nincs ennél szörnyűbb hely az egész világon, és hogy maga Székláb is fél, pedig korábban nem félt semmitől sem.
- Akkor elmegyünk oda és kiszabadítjuk őket? – kérdezte végül, legyűrve a sírást.
- Induljunk – Székláb csak ennyit mondott és ez nem hangzott túl bíztatóan. Letette az öléből Zalánt. – Menj és szedd össze a holmidat.
A kisfiú megállt a konyha közepén, végignézett a szülein, akik még mindig ott álltak szótlanul és mosolyogva, mintha mi sem történt volna, azután arra a nyomorult cseregyerekre pillantott, a jól fésült, üres tekintetű hasonmására és hirtelen undor fogta el. Most, hogy megtudta, micsodák ezek, már nem is látta őket embernek – sőt, a külsejüket leszámítva semmi emberi nem volt rajtuk, a bőrük akár a gumi, jéghideg és nyirkos, tekintetük szürke és lapos, mint a pénzérmék az áruházi szökőkút fenekén, mosolyukat pedig mint valami  használt színházi bajuszt ragasztották az arcukra.
El innen, de azonnal. El erről a förtelmes helyről.
- Nem kell semmi – jelentette ki végül. – Úgysem szerettem a holmijaimat. Azt hiszem éppen neki valók.
Székláb bólintott. Visszagyömöszölte a pumpát bőröndjébe, lezárta majd feltápászkodott.
- Mustáros kávé – morogta megvetően, azután kézen fogta az igazi Zalánt és kisétáltak a lakásból, maguk mögött hagyva a teljes családot, akik úgy álldogáltak ott, mintha minden rendben volna.

Második fejezet
Ház kecskével

A vasútállomás felé indultak. Zalán évekkel korábban járt utoljára arra, amikor még nem volt autójuk és vonattal utaztak nyaranta vidékre a kolbászos nagymamához. Azért nevezte így, mert ott a kamra – a spejz – plafonjáról rúdra akasztva tucatjával lógtak a finomabbnál finomabb, a zsírtól csillogó füstölt kolbászok, és nagymamája lelkiismeretesen tett is róla, hogy amíg unokája nála van, fogyjanak is rendesen. Azután amikor néhány héttel később szüleivel hazaindultak, hatalmas kosarat pakolt tele velük, alig győzték cipelni.
Ahogy idősebb lett, ezek a vidéki nyaralások szépen elmaradtak. Szülei – talán már álszülei – eleinte még autóba ültek, egy-két nappal elintézték a nagymama meglátogatását, azután már csak telefonáltak neki, az egészsége és a tehénkéje felől érdeklődtek, később már csak az egészségéről, végül már arról sem. Zalán talán négy éve látta utoljára nagymamáját. Szülei nem értek rá, dolgoztak, bútorokat és konyhaeszközöket vásároltak és Zalán a nyarait a szobájában, a játszótéren vagy a napköziben töltötte, amit amúgy ki nem állhatott a szappanszagú néni miatt, aki nem engedte, hogy fára másszon, hangyabolyt égessen nagyítóval, vagy szándékosan lehorzsolja a térdét, amivel dicsekedhetett volna a többi gyereknek.
És kolbászból is már csak azt az ízetlen, műanyagba csomagoltat evett.
Régen járt már a vasútállomáson, de arra azért még emlékezett, hogy gyalogosan legalább egy óra odáig az út. Széklábbal pedig alig tíz perc alatt odaértek. Az öregember csak ment az orra után – és valahogy mindig talált egy átjárót vagy ösvényt a házak között. Zalán elég jól ismerte a környéket és meg mert volna esküdni, hogy azok korábban nem voltak ott, sőt gyanította, hogy ezután sem lesznek.
Ezen már meg sem lepődött. Székláb mellett igazából természetesnek tűnt. Szóvá sem tette, csendesen baktatott az öreg után és azon töprengett, mikor cserélhették ki a szüleit a dobozvárosiak. Talán akkor, amikor abbamaradtak a vidéki nyaralások. Amikor azt kezdték mondogatni, hogy már nagyfiú és egyedül is feltalálja magát. Amikor kapott egy lakáskulcsot, és csak annyit mondtak neki a játszótérre menet, hogy vacsorára legyen otthon.
Székláb említette, hogy névsorrendben haladnak. Zalánnak akadt néhány olyan barátja, akiknek egészen jó fejek voltak a szülei, hétvégenként sátoroztak, pecáztak, nagyokat játszottak a gyerekeikkel. Ha elment hozzájuk, az ilyen anyukák mindig süteménnyel kínálták őt, az apukák pedig gyakran fütyörésztek, cinkosan hátbaveregették és olyan történeteket meséltek neki, amikről az anyukák mindig azt mondták, hogy ne bolondítsd már ezt a szegény gyereket. És Zalán már elég nagy volt ahhoz, hogy tudja, egy szó sem igaz belőle, de olyan jó volt hallgatni.
Hiányoztak a szülei. Az igazi szülei. De hát nem azért van itt, hogy megkeresse és kiszabadítsa őket abból a Dobozvárosból, bárhol is legyen az?
Meg is kérdezte Széklábtól.
Az öregember nem felelt, csak hümmögött valamit. Busa fejét leszegve ment előre toronyiránt, és az épületek engedelmesen utat engedtek neki.
Zalán nem örült ennek a hallgatásnak. Miféle rettenetes hely lehet az a Dobozváros, amitől még az az ember is tart, aki parancsol a házaknak?
- Nem parancsolok – mondta mogorván Székláb. – Senkinek sem parancsolok.
- Te olvasol a gondolataimban? – kérdezte megdöbbenve Zalán.
- Nem szokásom az ilyesmi – morogta az öreg. – Sem ez, sem a parancsolgatás.
- Akkor hogyan csinálod?
- Láttál-e már karón varjút? Hát fűben nyuszit? Ugye.
Székláb ezzel elintézettnek tekintette a dolgot.
Zalán magában dohogott. Talán nem kellett volna az öreggel jönnie. Különben is, mindig arra tanították, hogy ne álljon szóba idegennel és most tessék, nem csak, hogy szóba állt, hanem még vele is ment, próbál lépést tartani vele, ki tudja hova, talán valami nagy veszedelembe.
Sandán Széklábra pillantott, várva az újabb mogorva és titokzatos megjegyzést. Semmi ilyesmi megtörtént, megérkeztek viszont a vasútállomásra. Már éppen kérdezni akarta, melyik vonattal mennek, amikor megpillantott valamit. Furcsát – viszont annyi különös dolog történt vele az elmúlt alig egy órában, hogy igazából helyénvalónak tűnt az az alkotmány, ami az egyik vágányon állt.
Egy kacskaringós sziklaszirtre épült házikó volt. A szirt tövében kis kert, egy gyér lombozatú fával, káposztával és répával. A fa tövében szakállas kecske falatozott. A tákolmánynak kerekei is voltak, egészen olyanok, mint a vonatoké, a hátuljából pedig egy rozsdálló gőzkazán türemkedett ki, jókora kéménye magasan a viskó fölé nyúlt.
És senki nem bámulta, az emberek ügyet sem vetettek rá.
- Hogy nem veszik észre? – kérdezte Zalán megdöbbenve.
- Ha akarnák, észrevennék – mondta Székláb szokásos modorában és Zalán jobb híján megelégedett ezzel a válasszal.
Átvágtak a tömegen. Idegeskedő, netán elcsigázott arcokat láttak mindenfelé, telefonáltak vagy fülükben zenével gubbasztottak, néhány öregember kiterített sakktáblával olykor megpróbált megszólítani valakit, egy parti erejéig, de az emberek ügyet sem vetve vonszolták tovább bőröndjeiket-utazótáskáikat.
Expresszvonat érkezett be külföldről, taxisok lökdösték egymást, hiénaként markolászták a leszállók csomagjait, jól fizető fuvar reményében. Az utasok legyintettek, cigarettára gyújtottak, továbbálltak. Egy középkorú nő mappával a kezében kiadó szobával házalt, de ő is hoppon maradt.  


Harmadik fejezet
Jóféle hagymás bab

Odabent sötét, rendetlenség és bűz volt. Pár pillanat után azonban mindez megváltozott: a sötétség helyébe barátságos félhomály kerekedett, a rendetlenségből kalandos agyonzsúfoltság lett – látszott viszont, hogy semmi sincs a saját, megszokott helyén -, a bűz pedig egyszerűen valami öregségszaggá változott. Nem azzá az olcsó szappanéval keveredett betegségszaggá, amit a nagyon öreg emberek mellett lehet érezni, hanem… Zalán nem is tudta, mihez hasonlíthatná, de valamiért biztos volt benne, ha a vénséges vén hegyeknek és az ősi épületeknek lenne szaguk, az éppen ilyen volna.
A helyiség éppúgy lehetett konyha vagy hálóhely. Zalán a nagy összevisszaságban beazonosított egy ósdi tűzhelyet, egy bádoglavórt, amire kezdetleges zuhanyt szereltek és egy ütött-kopott fotelt. Ezek mellett csak polcokat és szekrényeket látott, még a plafonról is azok lógtak. - Légy üdvözölve szerény hajlékomban! – kurjantotta Székláb, majd egy ócska kötényt nyomott Zalán kezébe. – Nyomás hagymát pucolni!
Zalán egy pillanatra megrökönyödött, azután kirobbant belőle mindaz a feszültség, ami az öreggel való találkozása óta láthatatlanul, ám folyamatosan gyűlt benne. Tisztában volt vele, hogy tiszteletlenség, de most ezt bánta a legkevésbé: 
- Csak nem gondolja komolyan, hogy ezért hurcolt el a szüleimtől, hogy a büdös hagymáját pucoljam? – üvöltötte.
Székláb szemei mintha mosolyogtak volna, ám válasza keményen csattant:
- De nem ám. Hanem azért, hogy takaríts, mosogass, bevesd az ágyamat és egyetlen szó nélkül megtedd, amit mondok!
Zalán feje lekókadt, szája sírásra görbült. Nem érdekelte, hogy már nagyfiú, hogy ezért a barátai biztosan kinevetnék, csak az érdekelte, hogy elveszítette a szüleit és nincsen nála magányosabb és szomorúbb gyerek a világon. És nemhogy egy bogaras vénember, de még egy kecske is gúnyolódik rajta.
Sok volt ez mára.
Az öregember arca megenyhült, közelebb intette a fiút. Valahonnan – mintha egy hatalmas lábas lett volna – előkerített egy asztalt és két széket – ezeket pedig talán valamelyik fiókból rántotta elő -, és leültette maga mellé Zalánt.
- No, ide figyelj. Ne sírj. Tudom, hogy hiányoznak a szüleid – azaz, nem tudom, de talán el tudom képzelni. És nem akarok neked hazudni, mert nem szokásom. Nem azért hoztalak el, hogy megmentsük őket.
Zalán azonnal felkapta a fejét. Nagyon csúnyán nézett Széklábra. Az öreg kissé megrándult, mintha meghátrált volna e tekintettől.
- Azért hoztalak el, mert segítségre van szükségem. Én nagyon öreg vagyok már, nem is hinnéd, mennyire. Ha jó leszel, inasommá fogadlak. Olyan dolgokat fogsz megismerni, amikről álmaidban sem hitted volna, hogy léteznek. Viszont Dobozvárosról hallani sem akarok többé. Bolond voltam, hogy egyáltalán elmondtam neked.
Méltatlankodást várt, vádaskodást, de Székláb semmi ilyesmit nem kapott. Zalán látszólag megnyugodott, mintha átmenetileg megbékélt volna a sorsával és hozzá valami kíváncsiság is felderült az arcán.
- Miért én? Talán valami kiválasztott vagyok?
- Már miért lennél az? Arra jártam és kész. Amúgy a táskámban volt még néhány Zénó és Zoltán, meg Vilmos meg Viktória meg Zsófia meg talán egy Xavér is, bár azt hiszem, az lyukas.
Zalán lekókadt kissé.
- Rengeteg gyereknek kicserélték már a szüleit – mondta Székláb. – Jóval többnek, mint gondoltam volna… Nekem meg szükségem volt egy inasra, hát az első ajtónál mentettem, ami menthető. Most viszont ideje végre indulnunk – jegyezte meg, miután látványosan belefülelt a levegőbe. – Valami expresszvonat vesztegel a sínen, mert éppen elálljuk a helyét. Az ideges utasok meg a kalauzon töltik ki a dühüket. Hehe, nem kellett volna annyiszor elmaradoznia otthonról – motyogta mintegy magának, majd felállt és ismételt szigorral a még mindig kuporgó Zalánhoz szólt:
- Én most lemegyek és begyújtom a kazán. Azonnal indulunk. Téged pedig várnak a hagymák – egy szutykos bakancsra mutatott, amiből jókora vöröshagymák kandikáltak ki. – Kést, fazekat csak találsz valahol. Remélem, nem vagy olyan ostoba, mint amilyennek néha látszol.
Székláb elindult a helyiség távolabbi vége, a házikó belseje felé. Egy földbe vájt nyíláson át kovácsoltvas csigalépcső vezetett a mélybe, mellette egy alacsony, furcsa alakú ajtó.
- Ezt az ajtót pedig soha, semmilyen körülmények között nem nyithatod ki! – dörögte. – Mert akkor… akkor irgumburgum lesz.
Azzal lebattyogott a lépcsőn.
Zalán egy darabig csak hűlt helyét bámulta. Már sírni sem akart, csak nézett bambán maga elé, töprengett, mitévő is legyen. Talán el kellene szöknie. Na de hova? Valamelyik barátjához talán? Előbb-utóbb rájönnének, hogy ott rejtőzködik, aztán lehet, hogy a rendőrség is felbukkanna és akkor lenne igazán cifra a helyzet, amikor kiderülne, hogy nem is hiányzik otthonról…
Vagy mehetne az utcára. Aludhatna a híd alatt vagy egy mosógép dobozában. És mit enne? Kóbor macskákat? Zalán egy ideig eljátszadozott a gondolattal, elképzelte, milyen lehet egy kóbor macska íze, főzve, netán kirántva, de eszébe jutott az a fogatlan vénember, akitől egyszer nagyon megijedt – csak egy kis aprót akart, viszont nem volt nálánál csúnyább ember a világon. Ha sok macskát ennék, én is így festenék majd – gondolta s ezzel le is zárta magában az utcán alvás gondolatát.
Akkor viszont maradnia kell. Viszont esze ágában sem volt megpucolnia Székláb nyomorult hagymáját – illetve mégis, mert Zalán arra már rájött, hogy nem okos dolog ellentmondani neki -, viszont előtte mindenképpen ki kell nyitnia valahogy azt a titokzatos ajtót. Ha irgumburgum lesz belőle, csak valami nagyszerű és veszélyes dolog lehet mögötte, mondjuk óriásölő sugárágyú vagy egy szörnyvadász lézerkard.
Óvatosan az ajtóhoz lopakodott, figyelve a legapróbb neszezésre is. Odalentről a kazán szuszogása hallatszott és Székláb szórakozott fütyörészése – Zalán biztosra vette, hogy a padlódeszkák nyikorgását elnyomja a lenti zaj, de azért annyira hangtalanul közelítette meg az ajtót, amennyire csak lehetett. Mint amikor apja szekrényében turkált, míg az a másik szobában a bekapcsolt tévé előtt hortyogott.
Az ajtó pedig nem volt bezárva. Nocsak, döbbent meg Zalán, és már nyomta is le a kilincset. A zsanérok felsikoltottak, feltárult a feneketlen, titokzatos sötétség – és egy halom takarítószerszám záporozott a fiú fejére.
Székláb hangja kárörvendően csattant a háta mögött.
- Na, mi van, tilosban járkálunk? Irgumburgum. Úgy bizony, itt tartom a söprűt meg a felmosót. Jó barátaid lesznek hamarosan, meglásd.
Azzal átvonult a konyhába. Zalán szitkozódva félredobta a rázúdult eszközöket és fájó kobakját dörzsölve visszarugdosta azokat a kamrába. Ezt jól megjárta, az öreg szép kis kelepcébe csalta. Úgy kellett neki, mehet hagymát pucolni.
Megsemmisülten battyogott a hagymásbakancshoz.
- Úgy ám – vigyorgott önelégülten Székláb. – Lásd, milyen jó vagyok hozzád, közben előkészítettem neked egy kést meg egy lábast. És miközben te elszórakozol, én felrakom pirítani a jó kis szalonnát. Közben pedig már el is indultunk, ha nem vetted volna észre.
Zalán erre fel sem figyelt, arra számított, hogy majd meglódul az egész hóbelevanc és szuszogva-pöfögve, éktelen hangzavarral veselkedik neki a síneknek. Pedig csönd volt, nyugalom és hagymaszag, csak egy kis ablakon látta, ahogy elsuhan mellettük a város, majd egészen eltűnik és már csak a villamosvezetékek cikáztak fel és alá.
Mire megpirult a szalonna, Zalán végzett a hagymával. Ekkor már gyakorlatilag nem látott a könnyektől és az orra is megeredt. De legalább az ujját nem vágta el. Székláb odadobott neki egy koszos rongyot, tőle eddig szokatlan módon (szalonnazsíros kezével) amúgy nagypapásan összekócolta a kisfiú haját és kurjantott egyet:
- Meglásd, ilyen jóféle hagymás babot még soha nem ettél!
Zalán a szemét törölgetve megvonta a vállát, mert valójában még soha nem evett hagymás babot. De azért várta már nagyon: annyira éhes volt, hogy ha nem kapott volna vacsorát, bizony befalta volna a lenti veteményest, kecskéstől-káposztástól. Másrészt pedig hátborzongatóan ínycsiklandó illatok borították be a helyiséget és ez csak fokozódott, amikor Székláb színpadiasan a sercegő szalonna mellé öntötte a feldarabolt hagymát.
A következő fél órában, míg készült a finomság, Székláb fütyörészett és néhány percenként valami olyasmit kiáltott, hogy „csudajó vacsoránk lesz, te gyerek!” vagy „ha ezt megkóstolod, soha többé nem kívánkozol vissza anyád szoknyája mellé”, és Zalán ez utóbbival kényelemből mára egyet is értett és csak a fortyogó babot bámulta.
Azután tányérok, evőeszközök kerültek az asztalra és Székláb kiszedte az ételt. Vastag szelet friss kenyeret kanyarított mellé, majd mindketten leültek és mohón nekiláttak. Zalán pedig csak falt és falt és szinte nyelni is elfelejtett, mert ilyen finomat már évek óta nem evett, talán még a kolbászos nagymamánál sem. Székláb pedig két óriási falat között időnként cinkosan rákacsintott és Zalán tudta, hogy akármilyen rossz is a modora, ez a hóbortos öregember mindig vigyázni fog rá.

Lakatos István

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.