hirdetés

Lakható hontalanság

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól, Kalligram, 2013

2014. december 13.

„Az ember bellül magában lakik otthon, nem a ház teszi” – írja a hősnő, és mintha az író is e mondat mentén fonná össze a magány alapvető emberi tapasztalatát a magára hagyatottsággal mint a Trianon utáni magyarság közös tapasztalatával. - Büszkeség és balítélet kritikapályázatunk második fordulójának nyertes munkái közül Schmal Róza kritikáját olvashatják Tompa Andrea regényéről.

hirdetés

„Kettő orvos”: egy nemcsak megjelenésében, de karakterként is férfiasan erős enyedi zsidó lány és egy Brassó vidékéről származó, jellemét tekintve már-már nőiesen lágy, saját belső tartását csak lassan (de annál biztosabban) megtaláló férfi. Történetük egymás közelében, de külön utakon indul Kolozsváron, az 1910-es évek elején, hogy ki elszántan, meggyőződésből, ki tétova bizonytalansággal készüljön az orvosi pályára, amelynek a hamarosan kitörő világháború hoz rémisztően szép kiteljesedést.

A két névtelen elbeszélő részletgazdag képet fest a kor egyetemi és tudományos életéről, társadalmi problémáiról, városairól és fürdőiről – a feldolgozott művelődéstörténeti anyag valóban lenyűgöző, nem csoda, hogy olykor a szerzőt magát is rabul ejtette, és izgalmas, de a szöveg ökonómiáját már-már fenyegető kitérőkre csábította. A bőbeszédűséget valamelyest menti, hogy az elbeszélőkről igazán árnyalt képet kapunk, kettejük eltérő nézőpontjai pedig együtt festenek átfogó tablót a korról.

Más hangok és más témák – a regény fókuszában ugyanakkor mindvégig az eltérések mögött meghúzódó mély közösség áll: az árvaság és a magány tapasztalata. A lányt megtagadják a szülei, amikor bejelenti, hogy egyetemre megy; a fiút támogatják ugyan, de abban és úgy, ahogyan az az őt nem értő és nem értékelő apa szerint szükséges. Az egyedüllét okozta szenvedések bemutatása feltárja a két ember lelki rokonságát, várakozást keltve az olvasóban, hogy jöjjön végre létre kettejük találkozása. Csakhogy a közeledő utakat a történelem egy pillanatra egymáshoz rántja, hogy aztán annál határozottabban szétválassza: lassan kezd jóvátehetetlenül természetessé válni a kettős magány.

Mire Trianon társadalmi állapottá tágítja az árvaságot, addigra a férfi és a nő is képes magában megállni az eleinte (majd újra és újra) otthontalannak tűnő világban. A tény, hogy ők ketten éppen a hivatalosan is szentesített otthontalanságban lelnek otthonra egymásban, bár első látásra a népmesék valószínűtlen, „csakazértis” boldogságba kanyarított befejezéseit idézi, valójában a regény logikájának következetes végigvitelét jelenti. „Az ember bellül magában lakik otthon, nem a ház teszi” – írja a hősnő, és mintha az író is e mondat mentén fonná össze a magány alapvető emberi tapasztalatát a magára hagyatottsággal mint a Trianon utáni magyarság közös tapasztalatával.

Tompa Andrea hősei térben és időben adekvát, számunkra tehát idegenül hangzó nyelven szólalnak meg, melynek célja nem pusztán a történelmi hitelesség, sokkal inkább a regény saját hangjának megteremtése: egy olyan hangé, amely hosszan visszhangzik az olvasóban, továbbírja a mindennapokat, éppolyan erővel, mint a színikritikus író első regényének (A hóhér háza, 2010) fejezet hosszúságú mondatai. Ahogy ott a mindig el-, majd visszakanyarodó mondatok sodrása egyszerre sugallta a változás, a kitörés lehetetlenségét és a továbbmozdulás olykor mégis testet öltő ígéretét, úgy válik itt is a jellegzetes beszédmód az elbeszélés motorjává. A férfi és a nő ugyanis váltakozva szólal meg, de a váltakozás ritmusa kiszámíthatatlan: amikor azt várnánk, hogy az egyik után a másik kezd el beszélni, még hosszú fejezeteken át változatlan marad az elbeszélő, máskor pedig, amikor még hallgatnánk egyiküket, már a másik hang kér szót. A fejezetekbe az olvasó úgy vág bele, hogy nem lehet bizonyos az aktuális elbeszélő kiléte felől, az csak pár sor, pár bekezdés után lepleződik le. Ez a bizonytalanság nemcsak izgalmas játékot teremt, hanem a lassan érlelődő utolsó fejezetnek is fontos megelőlegezése. Az esetenként felcserélhetőnek tűnő, néha csaknem egymás helyett beszélő hangok finom egymásracsúszásai sejtetik, majd amikor bekövetkezik, hitelessé teszik az egyetlen hanggá olvadás beteljesedését. Ugyanakkor a „mi” hang is megőriz valamit a két karakter különbözőségéből: a közösen elmondott szöveg olykor azért kitér az „egyik” és a „másik” eltérő álláspontjára.

Elkülönülés és összeolvadás átmenetei alakítják tehát a nyelvi megformálást, de ugyanez a kettősség jellemzi az elbeszélés egyik vezérmotívumát, test és lélek egységének kérdését.

„Ismerd meg a román lelket, hogy aztán meg is tudjad gyógyítni” – írja a fiúnak az apja, de ugyanezt a feladatot szabja ki magának korábban a lány is, akinek egy tanára arra hívja fel a figyelmét, hogy nem elég könyvekből tanulnia, mert az „orvos az élet szerelmese és művésze”. Az orvosi hivatás nem mondhat le a lélek ismeretéről, a könyv hősei pedig ha akarják, sem tudják kizárni életükből a vágyaknak kiszolgáltatott test követeléseit. Test és lélek egymásrautaltsága ugyanakkor nem jelenti azt, hogy igényeikben és lehetőségeikben ne csúsznának el fájdalmasan egymástól, és ne működnének olykor kínzóan más ritmus szerint. Lechner Károly, aki mindkét elbeszélőnek fontos mestere, a mozgásban látja a kapcsot test és lélek között, és valóban úgy tűnik, a favágás vagy akár egy utazás – a fizikai munka vagy az elmozdulás a megszokottból – képes összhangba hozni a kettőt.

Van azonban egy kitüntetett eszköze a harmónia helyreállításának: a fürdő, amelyet nem véletlenül helyez a lány „fürdőügyi ösztöndíja” és a fiú apjának fürdőnyitási szándéka már a regény elején is előtérbe. A fürdő a kiaknázatlan magyar kincs, a lehetőség, a regény végére a férfi és a nő közös jövője, de már jóval korábban is az egyensúly visszaszerzésének helyszíne. Első fürdőbeli látogatása kezdi összebékíteni a nőt saját testével, itt ad igazat zsidó őseinek, akik a fürdőt a templomnál is előbbrevalónak tekintették, a férfit pedig a pesti fürdők örömei vezetik arra a felismerésre, hogy a vízben „a test nem marad magános”, „felszabadul tőle az a belső és hideg egyedülvalóság, melybe a teremtés őt bele taszította”. Benne „úszva, mint az anyának a méhében a magzati vízben, együtt létezik ember és víz az ősi szerelemben”.

A magzati lét, az ikerlét, az ikrek elhelyezkedése az anyaméhben (fejtől s lábtól) számtalan alkalommal megjelenik a szövegben, hogy a legkülönbözőbb pillanatokban villantsa fel az eredendő összhang olykor idekint is megélhető időtlenségét. Ez az az otthon, amely elérhető a vízben lebegve, de létrejöhet a háború közepén két fáradt orvos pihenésében (fejtől s lábtól fekve), ugyanakkor mindig csak útközben, test és lélek, én és te szakadatlan egymás felé tartó mozgásában válik megtapasztalhatóvá.

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben, Kalligram, 2013, 484 oldal

Schmal Róza

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.