hirdetés

Lanczkor Gábor: Indiai útinapló (részlet)

2018. április 26.

Indiában nincs bor – ha van valami, ami tökéletesen hiányzik a szubkontinensről, a bor. Van helyette több minden más, de bor, abban az értelemben, amit az Isztrián és a Káli-medencében bornak hívnak, nincsen. - A Jelenkor 2018. áprilisi lapszámát Lanczkor Gábor útinaplójával ajánljuk.

hirdetés

Lanczkor Gábor

INDIAI ÚTINAPLÓ

prózarészlet

 

Mumbaiban. A Wellington Fountainnél egy szikár, magas indus fiú vág át szikár, magas fehér lovával a körkörösen araszoló autóforgalmon. Mindez úgy szürreális, hogy felettes rétege egy pillanatra magához ránt engem is.

Vajon mit keresett Dionüszosz Indiában? Valószínűbb, hogy vitt innen valamit, mint hogy idehozott volna bármit. Indiában nincs bor – ha van valami, ami tökéletesen hiányzik a szubkontinensről, a bor. Van helyette több minden más, de bor, abban az értelemben, amit az Isztrián és a Káli-medencében bornak hívnak, nincsen.

Az álommal elszökő, majd visszaszálló lelket idővel a test is követi oda, ahol a test még sosem járt, vagy ahol csak futólag járt, és ahol ekkor a lélek majdhogynem ijedt potyautasa volt csak. Minden alkalommal tovább és tovább időz a test ezen a távoli földön (hatványozottan, hiszen vissza-visszatér), nem pusztán az éjszaka töredékidejéig (ami persze mindig magán hordozza az örökkévalóság hímporát). Szövetségüket újrapecsételve egyesülnek itt, mint a szerelmes öreg házasok. – Kár, hogy illetéktelenül túl lett használva ez a két szó. Amint az utazás is, mert arról beszélek, nem másról.

„Áll fejem mellé, mikor álmodom, szent", szól Szapphó himnikus nyitósora az istennőhöz (Devecseri Gábor fordításában).

Fölkeressük a moszlim szent, Haji Ali sírját és a mellé épült középkori mecsetet a partközeli sziklaszirten. A szent életű afgán tanítót azért temették épp ide, mert a kívánságának megfelelően vízre tett koporsóját (egy másik verzió szerint a köpenyét) itt vetette partra a tenger. A mai nagyváros helyén néhány elszórt koli halászfalu volt csak abban az időben. A keskeny betontöltésen (dagálykor víz alatt van) az egyik oldalt mindenféle árusok ülnek, a másik oldalt nyomorékok és koldusok. Péntek van, hömpölyög a nép. Szennyesen-bűzösen csapkod a tenger. A szirtfok végénél, a minaret oltalmában néhány fiatal fiú átúszott a közeli sziklazátonyra. Maga tanulta mozdulatokkal úszkál egyikük a két szárazulat között, míg társai úgy állnak a talpalatnyi szirten, mintha maguk sem értenék, hogy kerültek oda.

Feljöttünk Matheranba, és a Lulunak kiesett a harmadik tejfoga.

A nyolcszázas sziklaplatón meglapuló kisvárost angolok alapították, hogy a legnagyobb hőség idején ide menekülhessenek Mumbaiból. Három évtizeddel ezelőttig kizárólag a keskeny nyomtávú hegyi vasúttal lehetett följutni Matheranba, ahová gépjármű ma se hajthat be – az utolsó előtti vasúti megállónál van a parkoló. A főutca központi szakaszán szálláshelyek, étkezdék, cipő- és szuvenírboltok tömkelege – mindez Mumbai egyre magasabbra kapaszkodó alsó-középosztályának ízlésvilágához igazítva. A széleken több jól karbantartott Raj-korabeli villa.

A bungaló bádogtetején végigdübörgő majmok ébresztenek reggel kilenckor. Az olajzöld erdőben sziklát markoló, véngöcsörtű matuzsálemek között magoncok dzsungele. Köves sétautak vezetnek a meredély kilátópontjaihoz.

Láttam ma parkolóhelyén a város két gépjárművét: a tűzoltó- és a mentőautót.

Nyugati-Ghatok. A ghat Indiában vízhez vezető lépcsősort jelent, így Pushkarban és Varanasiban is a tóhoz és a Gangeszhez vezető lépcsőket. Az észak-déli irányban elnyúló hegységrendszer tömbjei itt előttem majdnem mind egyenmagasra csiszolódtak: a pecsétnyomószerű oszlopok, a tűhegyes kúpok és sima, lépcsőzetes fennsíkok úgy egyenlítik ki egymás magasságát, mint a fagyott víz egy félrebillent közlekedőedényben.

Vissza Mumbaiba, egy irodalmi fesztiválra. Az első fellépésem előtt kisétálok a Nariman Point óriási betontüskékkel körbebástyázott mólójára, és míg az öbölben horgonyzó halászbárkákat és szél-tépázta lobogóikat figyelem, egyszeriben különös fenyegetettséget érzek, mert nincsenek velem a kislányaim.

Az egyik kedvenc épületem a városban a Buckley Court, ami úgy perverz, hogy megvan hozzá a méltósága is. Egy klasszikus könnyűszerkezetes angol úrilakba építettek bele a colabai utcasarkon egy felhőkarcolót: sokemeletes toronyházat lekerekített formákkal, tágas, íves erkélyekkel (fehérsége mostanra bekoszolódott). Mint egy hosszú szárakkal égbe nyúló gombatelep, úgy nő ki az új épület az eredetiből, amely a toronyház halljaként szolgál; a régi kocsibehajtó ma luxusgépjárműveket fogad.

A kolik, az őslakos halászok utódai máig megmaradtak a városközpontban. Az Oval Maidantól néhány saroknyira kalyibaszerű építményeket láttam: a kerítés vesszőből, a viskók előtt virágzó bokrok és alacsony pálmák, a bejárati ajtó tárva, rajta rongyos függöny.

Ha egy középkori európai idetévedne, valóban azt hihetné, ez itt a végítélet – a mumbai csúcsforgalomra csak azért nem áll jelzőként az apokaliptikus, mert Indiában az Újszövetség se tényanyagában, se társadalmi mintaként nem része a mitologikusnak. „Most átvágunk keresztben a városon", mondtam magamnak, amikor a fesztivál utolsó pódiumbeszélgetése után taxiba ültem Juhu Beachen (a hosszú félsziget északnyugati részén). Így is történt. A gépekre átruházott emberi akarat nem személytelenítette el egészen a dudaszóval kísért küzdelmet: mintha minden egyes autó, motor, busz és teherautó nyomában ott lépdelt volna az istenség. Egy benzinkút mellett tizenéves fiú szart a járdán; elmélázva, nyugodtan guggolt, mint aki nem látja az előtte araszoló kocsikat.

A Punjab Mail 19:35-kor indul a Victoria Terminusról, és másnap délelőtt (egy és negyed órás késéssel) 10:43-kor ér be Bhopalba. Egy motoros riksába zsúfolódunk be a két gyerekkel és négy nagy poggyásszal – a bazár egyik hotelében foglaltunk szobát, a bazárba pedig taxi nem hajthat be. A Jama Masjid zömök minaretpárja körül két nagy galambraj kering; ösztönös figyelemmel folynak át egymáson, mint Mumbaiban a járművek sora, csak sokkal-sokkal gyorsabban.

Bhopaltól ötven kilométernyire délkeletre egy ligetes dombhát sziklatömbjeinek esővíztől védett alsóbb bemélyedéseiben őskori barlangrajzok vannak. 1957-ben fedezte fel őket egy indiai archeológus. Négy kilométerre a főúttól a színhely tökéletesen isten háta mögötti benyomást kelt: a parkolóban, ahol a taxinkon kívül egyetlen autó áll, még csak egy teastall sincsen. Tizenöt sziklamenedék rajzait és festményeit lehet körbejárni a kijelölt ösvényen. Vörössel körberajzolt gyerekkéz, mellette pálcikaemberek. Fölajzott íj közvetlen közelről egy kisebb szarvas fejének tartva. Nyilak, melyek mintha folyamatot jelölnének a képek fölött vagy két ábra közt: törött szarvú ördögfej mint következmény. Forgásukért sorban álló bolygók. Vegyes csorda: középen krikszkrakszos kuszaság, amely talán történeti következmény; talán nem teljesen az. Precíz paták, combok, bikahátak. 4 x 2160 évvel Krisztus és kora előtt, a Halak korszaka előtt a precessziós Nap a Rák csillagképében járt; egy apróbb ember által megsebzett, baltafejű-szarvas vaddisznószörny orra előtt rák látható a homorú sziklafalon. De mi az isten ez a szörny. Kőből nyert, állati zsiradékkal kikevert festék kövön, állatokról – agancs és szarv ábrázolása úgy válik el itt egymástól, mint a teremtésnél.

(...)

 

 

Az áprilisi szám mellékleteként kap helyet Daniel Kehlmann két színészre (és egy órára) írt drámája, a Szenteste (a fordító Szilágyi Bálint).
A prózarovatban Darvasi László novellája, Szabó T. Anna novellája, Térey János regényrészlete, Lanczkor Gábor indiai útinaplója és Susan Rubin Suleiman nyolcvanas évekbeli budapesti útinaplója (a fordító Ferenczy Zsófia) olvasható.
A versrovat Schein Gábor, Turi Tímea, Ijjas Tamás, Mezei Gábor, Juhász Tibor és Volker Braun (a fordító Mohácsi Balázs) verseit adja közre.
Folytatódik a márciusi Jelenkorban megkezdett vita a műfordításról. Nádasdy Ádám válaszol az előző számban megjelent Verlaine-fordításával és annak elveivel szemben bírálatot megfogalmazó Kappanyos Andrásnak. Horváth Viktor is hozzászól a vitához.

A tanulmány- és esszérovatban Lengyel András Csáth Gézáról és a modernség sötét oldaláról ír. György Péter Samuel Beckett hatalom-kritikájáról értekezik. Sándor Iván fény és sötétség motívumait elemzi többek között Albert Camus-nél, Mészöly Miklósnál és a Jelenkor egykori főszerkesztőjénél, Szederkényi Ervinnél. Kisantal Tamás írása azt vizsgálja, hogy milyen különböző formákban használják fel politikailag Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényét, valamint a belőle készült játékfilmes és sorozat-adaptációt.

A nemrégiben elhunyt Gellér B. István képzőművész előtt összeállítással tiszteleg a lap. Várkonyi György, Hajdu István, Szegő György, Aknai Tamás írásaihoz portré- és műtárgyfotók, valamint színes műmelléklet társul (Cseri László, Tóth László).
A kritikarovatban Bedecs László Turi Tímea Anna visszafordul című verseskötetéről közöl bírálatot. Pályi András Krzysztof Varga Lángos a jurtában című regényét méltatja. Medve A. Zoltán kritikájának tárgya Radoslav Petković A halál tökéletes emlékezete című regénye. Pataki Gábor Romváry Ferenc A képtárcsináló című könyvéről ír.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.