hirdetés

Lanczkor Gábor: Monolit (részlet)

2018. november 20.

A túlparti proletárnegyedet / Mintha hurrikán / Szedte volna széjjel / Elemeire; mintha úgy állt volna össze / Újra, hogy e folytatólagos vihar, az isten-ember-állat / Közti ingajárat alakítsa ki az épületek / Új formáját, és az utca- meg térszerkezetet, / Hogy romboljon és tapasszon / Önkívületem, kívül mindenen, / Az emberi élet pánikszerű / Önértékén, és most meghalok. – Lanczkor Gábor új kötetéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Caravaggio

Fessem újra a képet, ezek a hipokriták azt akarták,
Hogy fessek egy másikat
Helyette, mert az első változat
Obszcén. Ugyan mi volna ebben obszcén,
A Szentlélek kegyelme így árad át belénk,
Hogy közben hülyék vagyunk,
Paralizált parasztok, amíg az angyal
Közbül lebegve úgy szűri torkunkba az
Igét, ahogyan a zúgó kövei bontják szét ágakra a gyorsfutású
Hegyi csermelyt. Az orrtőke fényesen hasította
A habot. Gaetában nem kötöttünk ki. Ráncmentesen
Vakított a vitorlavászon, akár egy feszítőkereten.
Vértől piros iránytűhegy, szúrt seb
A hátamon, hajónk délnyugati széllel
Irányban északnak – orvul lepett meg
A vad sejtés, hogy e ragyogást
A próféciámtól elhódított tartományként,
Hogy e két tartományt együtt miként
Ábrázolhatnám; miként sajátíthatnám ki a látványt.
Állig fölfegyverkezve
Aludtam, ha ugyan alvásnak lehet nevezni
A rövid éjszakai szorongást a penészszagú
Zsákoknak dőlve, melyek mögött éber rágcsálók
Motoztak. Kora hajnalban fölmentem
Levegőért a fedélzetre. Sercegő csillagok
A sós párában, keleten robaj, majd gyors
Virradat, heveny, áttetsző mocorgás
A fodrozódó hullámok
Fedezékében – miután kikötöttünk
Porto Ercoléban
Dél körül,
Úgy támogattak ki
A mólóra. Kerestem egy csapszéket,
Bármit, ahová betérhettem a forróság
Elől. Amikor visszamentem
A kikötőbe, hogy partra hordassam
A holmimat, sehol se láttam a hajót.
Törékeny, vékony burok volt a szellőzetlen
Mocsáron az a rosszul kövezett város;
Ahol csak kéttenyérnyi
Felületen átütött a hasított
Bazaltkövek közül
A puszta föld, amorf sárkánygyíkok
Kapkodtak felém párálló
Karmaikkal, majd szertefoszlottak a nyirkos
Hőségben. Kiszőkült Merisi-más, északról jött
Zseni, önportréid mind a kételyéi.
Mire visszaérkeztem Rómába,
Fölismerhetetlenül megváltozott
Az Urbs. Hatalmas építési telkeket láttam a szűk
Utcák, paloták, terek és templomok helyén, drótkerítéssel
Körbevéve, hol roppant toronyházak vázai állnak, reflektorokkal
Megvilágítva éjszaka. Az üres folyópartot
Fölverte a gyom.
A túlparti proletárnegyedet
Mintha hurrikán
Szedte volna széjjel
Elemeire; mintha úgy állt volna össze
Újra, hogy e folytatólagos vihar, az isten-ember-állat
Közti ingajárat alakítsa ki az épületek
Új formáját, és az utca- meg térszerkezetet,
Hogy romboljon és tapasszon
Önkívületem, kívül mindenen,
Az emberi élet pánikszerű
Önértékén, és most meghalok.

Államhatár

Van a hajnalnak pontos kezdete.
Tű szúr szemen a vaksötétben;
Elcsúszik, sebet ejt és fölpattintja
Szemhéjamat,
Majd pupillámra szúrja a napot
(Mintha a napnak volna rejtett árnyéka a pupillám;
Szemből
Bevilágított naprendszer,
Belobbanó antik csillagok),
Ahogyan egy kivégzett keményszárnyút
Tűz be a gyerek a rovargyűjteményébe.
Pislantok, s nem alszom vissza.

Az emlékezet finánca

Dörgött az ég, de mégse
Jött vihar. A római katonák
Társzekerekkel
Hordták a sót,
Az emlékezet vigyorgó fináncai
Pedig máris a hasznukat fölözték –
A részenként földig lerombolt város javai
Gazdag fogások
Sorozatává lettek a császári lakomán.
Mint a kiokádott remek fogások,
Olyanná lett a finomrostú utcaszerkezet.
Az emlékezet holtrészeg finánca
Jól megsózza magának a pácolt pacsirtanyelvet.
Nyelvem kivágták.
Az emlékezet önkényes fináncai
Az én nyelvem kitépték.
Fölfalták.
Kihányták.

Az asztal

Én nem lehetek
Humanista.
Csontvarratos csontburokba zárt agyamban
A teremtésmítosz relikviái,
Akár a Föld kitörni vágyó
Magmája (hajam és szakállam
Mint az őstenger, hullám-
Zik, nő és fogy, a földfelszín meghasad,
És beforrad megint
Vulkánjaival).

Hárman ültünk egy bérelt Fiatban Siracusából tartva Augusta
Felé (egy német fiúval és egy német
Lánnyal, testvérek voltak, hívtak magukkal
Az Etnára,
Velük tartottam
Ahelyett, hogy Caravaggio Santa Luciáját néztem volna meg
Siracusában, utólag
Aztán megnéztük együtt a képet is,
De mi nem lehettünk humanisták).
Egy edinburgh-i lakáshostelben lapozgattam
Egy odavaló könyvet, és a képaláírás szerint a fokvárosi
Table Mountain
Olyan meghitt látványt nyújtott az érkező brit hajósoknak,
Akár a törzshelyük cégére.

A londoni Docklanden ültem egy pubban
A Table Mountain
Asztallapja előtt.
Hogyan lehetnék humanista.
Én kegyetlen vagyok.
Varratos csontburokba
Zárt agyamban
A teremtésmítosz szomorú relikviái.

Nem címkének szánom, de azért szögezzük le a földrajzi tények okán, hogy Lanczkor Gábor költészete dunántúli fogantatású. Pannon. Oldottság és derű, félálombeli nyugalom, létezik még ilyen? Egyensúly és ritmikus életigény? Ahogyan a rímekkel bánik a költő, az az eljárás már a védjegye, mégpedig a szabadság jeleként: időnként kellenek neki a sorvégi csengők, de sohasem bármi áron. Lanczkor verseit lapozva fölmerül a kérdés: fontos-e, hogy az olvasó a fölvonultatott műveltséget és háttéranyagot, távoli vonatkoztatási pontokat egytől egyig ismerje? Például Indiát. Amrita Sher-Gil festészetét, Dürer nyulát, Vajda Lajos lovait, Csontváry ölyvét. A kultúrát, amely nem bír abbamaradni. Szerintem nem, vágnám rá kapásból. Azért valljuk be, akkor jársz jól, ha képben vagy. // Térey János

Lanczkor Gábor: Monolit, Jelenkor Kiadó, 2018, 344 oldal, 2999 Ft


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.