152x245mm

208 oldal.

Kötött.  ISBN 978-973-7605-86-3
28 lej / 1980 Ft.

 

 

 

Részlet: 

 

Bezárkózás a nemzeti hagyományba

Komoróczy Géza könyveiről írni nem egyszerű feladat. Nem véletlenül írja Zeke Gyula róla a Jelenkorban, hogy itt teljesíthetetlen az ideális kritikusi maxima (ti. történeti munkáról csak annak volna illő bírálatot közreadnia, aki maga is megírhatta volna a könyvet): ma nincs olyan magyar kutató, aki Komoróczy szövegeinek az elbírálásához szükséges tárgyi és filológiai kompetenciákat egyesíteni tudná. Valóban lenyűgöző tudásanyag van a birtokában, és nem csupán asszirológiai és hebraisztikai kutatásai fontosak, hanem fordítói munkássága is; neki köszönhetjük, hogy irodalmi horizontunk (azoké, akik sem sumérul, sem héberül, sem akkádul nem olvasnak) az írásbeliség kezdeti szakaszáig terjedhet.

A tárgyalt kötet¹ tanulmányokat foglal magában „ókori keleti szövegek értelmezése köréből”, alcíme mindazonáltal otthonosan cseng a mai fül számára: Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Ám nem csupán az alcím csengése mai, hanem az írások témái is azok. Ezek a kérdések a történeti és társadalomtudományi gondolkodásban újra és újra előjönnek, jelezve a gondolkodás analógia-kedvelő természetét. Az analógiák a mintaadáson túl biztonságot sugároznak, a segítségükkel ábrázolt, a velük összehasonlított jelenségek végtelen folyamattá állnak össze, elénk tárva a múltat és a jövőt.

Csupán egyetlen példát. A példa szintén Komoróczytól való. A keresztény teológiának vagy üdvtörténeti koncepciónak különféle szekuláris, világi változatai is kialakultak – a legutolsó nagy elméleti változat a világkommunizmus volt. A példa egyben arra is jó, hogy eloszlassa az analógiák hamis sugallatait: az analógiákból táplálkozó extrapoláció, prófécia, jövendölés értéke kevés, nem vezet értékelhető eredményre. A próféciával ugyan lehet bizonyos mértékben befolyásolni a jövőt, de hogy mi jön valójában, azt nem lehet előre látni.

Komoróczy szerint a történelmi változásokat kiegyensúlyozatlan rendszerben végbement asszimetrikus változásoknak kell leírni, következésképpen a történelmi változások mindig részlegesek, itt megjavul, amott megbomlik az egyensúly, a probléma megoldása új problémát szül. Történetileg ez a problémamegoldó társadalmakat festi elénk – mindig az aktuális részleteket kell megoldani, s „készen kell lenni arra, hogy a megoldás nyomán más problémák keletkeznek majd, s kényszerítik ki a megoldást”.

De akkor mit érnek az analógiák?

Miben segít a több ezer éves probléma felvetése (esetleges megoldásának felelevenítése)?

Közhelyes igazság, a történelem a másság egyik paradigmája: a történelemben példákat láthatunk választási lehetőségekre, döntésekre.

A kötetben igencsak hangsúlyos szerephez jut egy olyan téma, amelynek mai vonatkozásai mindenkit foglalkoztatnak, a mai politikai közéletnek, a mai társadalmaknak egyik legaktuálisabb problémája. Mégpedig a kisebbségek helyzete, szerepe, definiálása, illetve önfenntartásuknak lehetőségei, prónak és kontrának dimenziói. Több írás is foglalkozik ezzel a témával, közvetve és közvetlenül is.

A kötet központi írása egyébként Kolozsvárott is elhangzott²; az írás alcíme újfent vonzó számunkra: Egyéni és közösségi stratégiák az identitás megőrzésére kisebbségi helyzetben. II. Nabú-kudurri-uszur babiloni király hadjáratai, Jeruzsálem elfoglalása nyomán a zsidók tetemes részét áttelepítik Babilóniába: rabságuk, a „babiloni fogság” hetven esztendőt tart. A zsidó gondolkodásban a babiloni fogság jelentése: más népek között élni, idegenként. (A keresztény gondolkodásban, pl. Ágostonnál: a keresztény lélek megtérése a földi világból az égi Jeruzsálembe.) A deportálás emléke a zsidóság körében maradandónak bizonyult, a római hódítás után zsidó megint nem élhetett Jeruzsálemben, be sem léphetett a városba, a fogság nem merülhetett feledésbe. A zsidó helyzettudatban kifejlődött az idealizált és nosztalgikus kép, a fogság ellentéte az „erec” eszméje. Fogság helyett imaginárius haza. Alkalmazkodni, de önfeladás nélkül. A zsidó identitás a babiloni fogságban (általában a „galut”-ban) megmaradt, ezért a történeti vizsgálódásokban a babiloni fogság az identitás megőrzésének mintáját adja. A siker paradigmája. Merthogy volt sikertelen fogság is. Az asszír fogságban felszívódtak a zsidók – „elveszett két törzs”-ként emlegeti a zsidó hagyomány. Ez lehetne az ellenpéldája a babiloni sikerességnek. A fogságban való létezés filozófiáját Jeremiás levele fogalmazza meg. Építsetek házat, ültessetek kertet, szaporodjatok, nehogy kivesszetek. És fáradozzatok annak a városnak a békességén, ahol éltek, mert annak a városnak a békéje a ti békétek is. De nem mondja, hogy dobjátok el Isteneteket, dobjátok el vallásotokat. Hogy miképp őrződnek meg ezek, Isten és vallás, arról Dániel könyvéből kaphatunk utalásokat. Dániel ifjú társaival nem akarta beszennyezni magát a babiloni ételekkel. Megtartották a hagyományos zsidó előírásokat. És imádkozni is a maguk Istenéhez imádkoztak, mégpedig Jeruzsálem felé fordulva. E történet pontosan megmondja, mit kell tennie a fogságban élő zsidónak. Nem szabad résztvennie idegen kultuszokban, meg kell tartania, amennyire a körülmények engedik, saját vallásának előírásait. Dániel saját házában imádkozik. Jeremiás a beilleszkedés követelményét fogalmazza meg, Dániel a hagyományokhoz való ragaszkodásét – a kettő együtt: közösségi stratégia a megmaradásra, az identitás megőrzésére. Árulkodó a névhasználat: vannak, akik babiloni név mögé rejtőznek, vannak, akik nyíltan vállalják zsidó voltukat. Igen gyakori, hogy az unokák visszaveszik a már elvetett zsidónevet. A „harmadik nemzedék”-effektus igen gyakori. A zsidó nevek hozzáigazítása a nem-zsidó környezetben szokásos névformákhoz a lényeget azonban sohasem érinti. A személynevekből kibontakozó életstratégiákra szintúgy fényt vet a bírósági perekben szereplők névsora, a peres felek között zsidók is vannak, de a másik fél sohasem zsidó. A zsidók a közösségi önigazgatás különböző szintjein pereskedhettek egymás között. A perek kitűzött időpontjai, naptári kalkulációk után arról is jelzést adnak, hogy szombaton zsidó ember nem pereskedett, nem járt semmilyen hivatalba, üzleti ügyeit ezen a napon nem intézte. A rejtőzködés újabb motívuma a pecsétnyomón található. A zsidó pecsétnyomók között nincs egy sem, amely a babiloni vallás körébe illene – az oroszlános pecsétnyomók gyakoriak, babiloni forma, ellenben a zsidó szimbolikában az oroszlán: Júda. A fogságban a zsidó identitás leszorult a magánélet szintjére. Ezért jelentőséget kap a szombat megtartása, az étkezési tisztaság előírása, a körülmetélés, más szóval a „magatartászsidóság programjának” elemei. A dolog természete szerint a legszűkebb családi körre vonatkozó jelek ezek, és a rejtőzködő identitást szolgálják. A jeruzsálemi templomi kultusz a babiloni fogságban nem folytatódhatott, magánházaknál gyűltek össze a zsidók, tizen, húszan. A beszéd, a beszélgetés, az adomázás, anekdotázás, a mondások, a tüzes viták, a szövegek, ilyen-olyan ügyek hosszadalmas megtárgyalása – így állt össze a hagyomány teljessége. A kisebbségi lét egyik fontos jelensége: a gyász is. Közös emlékké emelkedik ezeken az együttléteken. A babiloni lakosság nem volt ellenséges a zsidókkal, ennek ellenére kialakul a babiloni cionizmus. Nem és nem, ha összemelegedünk sanyargatóinkkal, elfelejtjük Jeruzsálemet. Jeruzsálemet persze nem felejtette el senki, de azért, amikor felmerül a hazaköltözés lehetősége, kevesen akarnak visszatelepedni. Ha a vonzás gyenge, erős taszításra van szükség. Gyűlöletet kovácsolni az egykori pusztulásból. Tény, hogy amikor visszatérhetnek, sokan visszatérnek a babiloni fogságból. Csakhogy Jeruzsálemben csak tiszta zsidók élhetnek. Ki a tiszta zsidó? A kasztok szerinti felosztás épp a fogságban alakult ki, ahol nem volt kötelező érvényű a tiszta házasság, ahol vegyes házasságok köttethettek. Pontosan számon tartották kinek-kinek a származását, hiszen a vegyesházasságok kezelése, szabályozása a közösség önfenntartó stratégiájának egyik legfontosabb eleme kisebbségi helyzetben, a populáció fennmaradásának eszköze. A fogság véget ért. Akik hazatértek, amit magukkal vittek, a zsidó kultúra része lett. A mindennapi életben általánossá vált az arámi nyelv használata, a héber nyelv veretes ünnepélyességet kapott. A nyelvvel együtt sok mindent átvettek, képzettséget, káld tudományt, ismereteket. A zsidó kultúra egy ma már halott kultúrát őrzött meg. „Az identitás megőrzését szolgáló stratégiák szíve a hagyomány” – a közösségi tudatot kell fenntartaniuk. Megteremteni és reprodukálni az összetartozás élményét. Akár úgy is, hogy metafizikai élményhez kötik a közösség életét. De a fogság legfőbb meta-tanulsága a stratégiákat illetően, a legfontosabb mozzanat: az állandó készség a stratégia-váltásra. Asszimiláció, disszimiláció, alkalmazkodás, elzárkózás hangsúlyainak rugalmas változása.

Komoróczyval természetesen lehet vitatkozni, tanulságait nem feltétlenül kell elfogadnunk, a mai kor kisebbségének nyilván más viszonya lehet környezetéhez, mint az arámi nyelven megtanuló zsidóságnak volt Babilóniában. Kiindulópontja a Murasú cég Nippurban kiásott irattárának agyagtábláin szereplő nevek elemzése: a magyarázatok és a tanulságok teherbíró képességét ez az elemzés adja. Impozáns munka³.

Talán nem véletlen, hogy a zsidó nép önfenntartó stratégiáival annyit foglalkoztak a századok folyamán a magyar gondolkodók. A magyar és a zsidó rokonságát már az őstörténetében felhasználja nem egy krónikaíró, említhetnénk például a Képes Krónika Ismeretlenje által megrajzolt családfát, ahol egyértelmű Álmos zsidó származása. A későbbiek során is sokszor előjön a zsidó rokonság, lásd Farkas András, Dézsi András és Batizi András históriás fejtegetéseit (Ady írja: „egy régi, bánatos erdélyi / Prédikátor írásba rótta / Keresvén zsidókkal atyafiságunk.”) És különösen Trianon után, a kisebbségbe került nemzetrészek körében lett példa a zsidók szétszóratásának és megmaradásának története, gyakran hivatkoznak rá, többek között Makkai, Tavaszy, Kuncz, Reményik, sőt, még Nyírő is akként emlegeti a zsidó hagyományt, mint követendő szigorú törvénykezést, különösen pedig a babiloni fogságban megszületett intelmeket emelvén ki, azaz az ünnepek megtartását, a házasságok tisztaságát, a kultúra támogatását, életben tartását, a munkát, a gyarapodást. Talán érdemes volna hosszabb tanulmányban feltérképezni ezt a korszakot (ami kibővülhet a hetvenesnyolcvanas évek válságos identitás-állapotának vonatkozásaival, az ekkor fel-felbukkanó rejtett utalásokkal a zsidó golára, illetve megfigyelhető volna az itt maradó zsidó értelmiségi magatartásának tanulmányozása.)

A tanulságok természetesen már csak azért sem érvényesíthetők mindenképpen a mai helyzetre, mert a XIX. században kialakult nemzetállamok teljesen új formában tekintettek a kisebbségre. A történelmet is felöltöztették nemzeti viseletbe. A nemzet változatlannak látszik a történelemben, mintha teremtetett vagy született volna. A legnagyobb veszedelem pedig a nemzethalál. A modernizáció során létrejött nemzetállamokban a kisebbség megítélése nyilvánvalóan eltér az azelőttiektől. A nemzeti szemlélet számára a kisebbségek a nemzet-test szerves részei.

A mai nemzet-meghatározások java még ebből a romantikus nemzetszemléletből indul ki. De eljuthatunk a nemzet interakcionális meghatározásához. Vagyis például egy etnikai csoporthoz az tartozik, aki részt vesz a csoport életében és tevékenységében. Bizonyos státusokba az ember nem annyira beleszületik, hanem inkább belekényszerül, belenevelődik, vagy belemenekül. A kisebbségre különösképpen érvényes ez: a kisebbségi státus mindig társadalmi interakció eredménye.

A fentiek tükrében világossá válik, a nemzeteknek nem sírjuk van, amelyben elsüllyednek – fennmaradnak, legfeljebb a nevük lesz más, vagy a nyelvük, vagy a múltjuk –, mások lesznek, mint akik korábban voltak.

Az operacionalista nemzet-meghatározást Komoróczy elutasítja. Az etnikai csoportok történetére hivatkozik: egyet biztosan nem érdemes feladattá tenni, a nemzeti lét változatlan megőrzését. A kötet címadó tanulmányának tételei azt támasztják alá, hogy a bezárkózás a nemzeti hagyományba nem fenntartja, hanem a pusztulásba viszi a nemzetet. A történelem számára a referencia-rendszer nagyobb. Nem a nemzetek, leginkább a népesség, a populáció szokott fennmaradni. S majd nemzetté alakul megint, fenntartva, amire szüksége van, amire emlékszik – a hagyományból. Példa erre a magyar őstörténet, ahogyan a századok folyamán magyarázták. Ahogy a hagyomány tartotta, minden században másképp és megint másképp.

Az emberiségnek is, miképpen minden létezőnek, éltető tartaléka a sokféleség. A sokféleség újra meg újra eltűnik, mert bizonyos újítások elterjedése mindenkit egyformává tesz, ám újra meg újra megteremtődik, mert szükség van rá.

Az egységes nemzetek az uniformizációt akarják, de mégis létrejönnek a közösségi és politikai, vallási és gazdasági, nyelvi és szokásbeli autonómiák. Szükség van rájuk. Másfelől viszont az identitás összetett, mindig ingatag valami, egyértelműségéhez igen sokszor csatlakozik tudatlanság, vagy szellemi-érzelmi öncsonkítás⁴.