hirdetés

Lányregényből családtörténet

Tompa Andrea: A hóhér háza, Kalligram, 2010

2011. április 2.
„[A]mit nem ír az újság, csak az létezik”, közölni leginkább az elhallgatással lehet, cselekedni a nem-cselekvéssel. - Darvasi Ferenc kritikája Tompa Andrea A hóhér háza című regényéről.
hirdetés

Egy lány történeteként indul, majd családregénybe torkollik Tompa Andrea könyve. Előbb úgy tűnik, hogy a tizenéves – a folyamatos idősíkváltások miatt majdnem minden egyes fejezetben az előzőtől eltérő életkorú – kamasz lesz a főszereplő, de ahogy jönnek az újabb és újabb részek, úgy siklik ki a sztori alóla, és kerül a középpontba a család. Vagy mondhatnám úgy is: a lány élete nem mondható el közvetlen környezetének rendkívül részletes bemutatása nélkül. Nem kritikai éllel, csupán ténymegállapításként mondom: fura és ritka könyv az ilyen, melynek nincs a szó szoros értelmében vett, a többi figura közül jelentékenyen kiemelkedő főszereplője.
Hogy mit tudunk meg a lányról, akit ilyen meglepően pozícionál Tompa Andrea? 1971-ben született, monogramja T. A., tehát, mint egy becsületes én-regényben (bár ez formailag semmiképp sem az, hiszen egyes szám harmadik személyű a narrátor), az elbeszélői és a szerzői szerep egymásra kopírozódik – mint oly sokszor egyébként a kortárs epikában. Önéletrajzi elemekben gazdag szöveget olvashatunk, nem kétséges. A lány az első fejezetben, 1989 decemberében egyetemista, ez az időbeli végpont, ennél csak fiatalabbként látjuk a későbbiekben. Előbb matek-fizika líceumba jár, aztán a filológia szakos iskola félig román, félig magyar osztályába. Irodalmi olimpiákat nyer. Recenziók, versek, prózák szerzője. Imádja a színházat, de ez utóbbi nem is olyan különös dolog, hiszen így van ezzel két korábbi generáció is a családban.
A lány fejlődéstörténete is ez a könyv. Felnőtté és szabaddá válásának históriája. A helyszín Kolozsvár, itt éli ez a – mint a fentebbiekből kiderülhetett – nagyon is értelmes lány a politikától sokáig érintetlenül, öntudatlanul életét. Logikus, hogy valakinek nincs füle 18 éves kora előtt a közéleti gondolatokra. Ő sem mindent fog a környezetéből: például a román jelszavakat sem, de azt a héber dalt sem, amit a kórussal énekel, mint ahogy Pán üzenetét sem, akiről dolgozatot ír.
Pontosítok: úgy indul a könyv, hogy nem tudja a saját életére vonatkoztatni Pán intelmét („nem kell félni”) - de a végére megérti a mondat jelentését, és használja is a gyakorlatban. Mint a szöveg egy dőlt betűvel szedett részéből kiderül, a címben is szereplő hóhérok házát a kolozsváriak azért találták ki, hogy legyen mitől rettegni. ’89 karácsonyával végződik a könyv, s az ez előtti jó néhány évtized azt mutatja, a szabadság ebben a térségben eleve megfoghatatlan és értelmezhetetlen. Sőt, majdhogynem annyira rettegnek tőle az emberek, mint a diktatúrától, még csak nem is sejtvén, milyen lenne az élet a Félfülű (a fiatalabbak kedvéért: Nicolae Ceausescu) nélkül, és attól tartva, hogy „a nevető és kegyetlen zsarnok nélkül végleg összeomlik a világ”.
És ha már ennél a témánál vagyunk, ki kell, emeljem azt a remek, humort sem nélkülöző betétet, mikor az erdélyi magyartanár, Éva és a nyugatról érkezett Jean-Pierre a szabadságról beszélget. A köldöknéző elvek mentén a szabadság (a nyelv és a lakóhely) korlátok nélkül választhatónak tűnik bármikor, de ezt a gyakorlat esetenként felülírja. Az egyéni választás illúziója a legviccesebben akkor lepleződik le, amikor az eszmékről az ételekre terelődik a szó, és kiderül, hogy míg Jean-Pierre elvből nem eszik húst, Éváék kényszerűségből, hiszen nincs semmi a boltokban.
Minden egyes fejezet pusztán egyetlen, krasznahorkais méretű, román nyelvi formulákat is gyakran beidéző, nagyobbrészt könnyen olvasható, néha viszont a gondolatjeles beékelésektől véleményem szerint túlbonyolított, nem eléggé letisztázott hosszúmondatból áll. Mintha ez a szövegalkotási mód a bezártságot imitálná, és pluszban, ahogy egy kritikus meg is jegyezte korábban, az Egy mondat a zsarnokságról című versre utalna. Ezért is fontos, hogy a lány szabadulni tud ebből a klausztrofóbiás helyzetből (ez is növeli A hóhérok háza bildungsroman-jellegét). Egyrészt, ha a maga egyszerű módján is, de, akárcsak anyja és Juci, a nővére, bátor magatartást tanúsít a forradalmi forgatagban. Másrészt anyját éppen Pán fentebb idézett mondatával biztatja; nővérével közösen. Harmadrészt pedig az utolsó fejezetben elnyeri szabadságát, függetlenségét (ismét csak nővérével együtt – az ilyen sajátosságok miatt is állítom, hogy a lány története teljesen belesimul a családjáéba), mikor édesanyjuk nagyon is szimbolikusan azt mondja nekik: „ti pedig csináltok, amit akartok, lányok”. ’89 karácsonyán válik felnőtt emberré.
Hangozzék bármily morbidan is, de mintha a szüzességét is a forradalom venné el, természetesen átvitt értelemben: ekkor nyílik ki igazán a szeme a világra, veszíti el szellemi ártatlanságát. Érdekes egyébként, hogy míg az elbeszélő jó néhányszor kitér rá, hogy a lány hogyan őrizgeti évről évre a szüzességét, a könyv nem lesz igazából – pedig akár ide is kifuthatna a sztori – a nemi értelemben vett felnőtté válás története. A lány még ’89 októberében is szűz, és „nem egyszerre és hirtelen vész … el a szüzesség, hanem lassan, lépcsőzetesen, egy-másfél év alatt, egy buli végén, hajnalban”. Cseppet sincs ide kihegyezve a történet. A hóhér háza szintagma vagy a szószerkezet valamelyik tagja sokszor előkerül, de talán a leginkább itt lesz meghatározó a jelentése: „az ember hóhér és a test a háza, amelyben lakik”. Az ember a saját testének is hóhéra, elég csak arra gondolni, hogy lépten-nyomon abortuszokba botlunk a család múltjában és jelenében.
Mint mondtam, a família története olykor egészen a háttérbe szorítja a lány sorsát. Egy zsidó-székely családról van szó. T. A. alkoholista apja, aki az Igazságnál volt korrektor és egykor tudományos szocializmust és marxista filozófiát tanított, meghalt. Az anya valóságos életművészként egyszerre több munkakört is betölt: eredetileg matektanár, később irodában, törvényszéken dolgozik, áruszakértőként, valamint áruházban közgazdászként. A nagyszülők is értelmiségiek: egyik oldalról egy kórházat vezető orvos házaspár (kommunista zsidó nő és evangélikus székely férfi), másikról székely mérnök és festőiskolákat végzett segesvári lány. Az apai dédapa alispán, főszolgabíró, az anyai ükapa pedig orvos. Egy régen még az elithez tartozó családról van tehát szó, amelyet az Aranykor – a Ceausescu-féle rendszert nevezi így ironikusan az elbeszélő – „természetesen” megnyomorít (a cím és az alcím is számos jelentést nyer a 300 oldalas szövegfolyamban, ezekre most nem térek ki, hiszen a korábban megjelent kritikák szerzői már megtették).
Kiderül, hogy az anyának, a nagymamának és Jucinak is volt abortusza, és hogy az anyát ugyanúgy nem akarta megszülni a nagymama, mint ahogy az anya Jucit. Nem csoda, ha T. A. ezek után annyira őrzi a szüzességét, jegyezhetnénk meg. Máskülönben a regény egyik legmegrendítőbb fejezete éppen az, amikor elkaparnak egy magzatot, s a nem kívánt gyermek a házakat körülvevő hatalmas szeméthalommal kerül szépen összefűzött metaforikus kapcsolatba. Mint ahogy azt a részt is megjegyzi az olvasó, amikor a két lány, Juci és A. a malacokkal kerülnek ugyanilyen viszonyba.
Amennyire T. A. története ez és családregény, annyira történelmi regény, korrajz is. A 20. századi román és részben a magyar történelemé. Egy élhetetlen világé, ahol minden felborult. „[A]z irodalom nem erkölcsi példabeszéd … az erkölcsi tartalom teljesen érdektelen”, mondja a lány tanárnője, míg maga a narrátor, bár igyekszik nem ítélkezni, csak leíró jelleggel közölni, indirekt módon rákérdez ennek az állításnak, különösen a második felének az igazságtartalmára – hiszen a történelem viharai kimondva, kimondatlanul nagyban befolyásolják, meghatározzák az emberek életét Tompánál. Az író nagyon is realisztikus képekben tárja elénk a múltat, a nélkülözések és a rettegés Romániáját. Házkutatások vannak. Nincs áram, fűtés és meleg víz, étel is alig, üresek a boltok. Elképesztő például, amikor a lánynak Marosvásárhelyre kell átutaznia Kolozsvárról, hogy rendesen bevásárolhasson tojásból…
Nyilván mindezek inkább a magyarországi olvasók számára mondhatnak újat, ebben a tekintetben inkább hozzájuk szól a regény, nem azokhoz az erdélyiekhez, akik mindezt meg is élték. Egészen másak lehetnek a reakciók – emiatt is – attól függően, hogy a határon innenről vagy túlról olvassa valaki a könyvet. És ez nem mond ellent annak, hogy azt állítjuk: magyar irodalom csak egy van. Egy van, igen, de az egyrészt sokszínű, másrészt az élettapasztalatok egész másmilyenek határon innen és túl. Egyébként az erdélyi magyar-kategóriával érintőlegesen foglalkozik a könyv is: azt „túlságos tág, kapaszkodók és meglepő módon határok nélküli, elmosódott, formátlan valaminek”, „idegen, keretek nélküli fogalomnak” nevezve.
Azt a nem irodalmi, de azért még nem lebecsülendő tapasztalatot megerősíti ez az könyv, amit a valóságban is érzékelhetett bárki, de korábban többek között Bartis Attilánál, Bodor Ádámnál vagy Dragomán Györgynél is láthattuk: a ’70-es, ’80-as évek Romániája sokkal durvább, leszakadtabb, reménytelenebb volt, mint a korszak Magyarországa. Olyan hely, ahol nemcsak, hogy iszonyatos méreteket ölt a nélkülözés, de semmi sem kimondható, sőt, amit nem mondanak ki, kizárólag az a fontos. „[A]mit nem ír az újság, csak az létezik”, közölni leginkább az elhallgatással lehet, cselekedni a nem-cselekvéssel. Az újságban megjelent táplálkozástudományi cikk is az elhallgatással informál. A család legszebb karácsonya a ’89-es, amikor nem marad idő a valódi ünneplésre. Ennek a gondolatmenetnek a kicsúcsosodása az, amikor a nagyapa kioktatja a nagymamát: a személyazonossági iratát soha ne adja oda a hivatalnak, mindig csak a másolatát; az eredetit el kell rejteni.
Kolozsvár rengeteg színében jelenik meg a könyv hasábjain: a kertes házaktól a panelekig, a század elejétől a végéig, életmódtörténeti betétekkel gazdagon. És akkor még az irodalmi és színházi adalékokról, anekdotákról nem is beszéltem, melyek át- meg átszövik a regényt. Ezek viszont legalább annyira az erdélyieknek, kolozsváriaknak szólnak, mint a magyarországi olvasóknak; utóbbiak nyilván eleve kevesebb előadásokra, színészekre, rendezőkre, írókra, folyóiratokra tett utalást érthetnek meg. Főleg a teátrumi betétek lebilincselőek, melyekből – a Hamlet-előadásoktól kezdve a kőszínházon kívüli próbálkozásig – valóságos lokális színháztörténet áll össze. A hóhér háza kaotikusnak mutatja a várost. Mindig minden változik, bontanak, építkeznek, átneveznek, nincs állandóság: „a ház, ahol Petőfi megszállt, már az Avram Iancu utcában állt, azt az utcát pedig, ahol a ’48-as forradalmár, kucsmás Iancu lakott, aki Petőfihez képest szép kort élt meg, Petőfi utcának keresztelték, a két utca pedig ironikusan egymás folytatása volt, Petőfi az Avram Iancuban, Iancu pedig a Petőfi Sándorban kapott helyet, mintha ebben a városban végképp senki sem lelne otthonra”.
Ha nagyon szokványos módon akarnám zárni soraimat, azt írnám: A hóhér háza figyelemfelkeltő könyv, sőt, több is annál, Tompa Andrea nem szorul rá a kritikusok elsőkönyves szerzőkkel szembeni óvatoskodására, hiszen prózája kiforrott, méltán kapta meg az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) Debüt-díját. Hogy még szokványosabban folytassam: Tompa Andrea végig Romániára, Erdélyre és Kolozsvárra koncentrál itt, de mivel bő húsz éve Budapesten él, kíváncsian várjuk, hogy erről a városról is ír-e majd. Anélkül, hogy bármit előirányoznék, az is izgalmas lehetne, hogy egy Kolozsvárról a rendszerváltáskor Pestre érkező nő hogyan látja a fővárost – megengedve, hogy emellett még ezer megörökíteni való téma létezik. Vagy fogalmazhatnék szimplán úgy: érdekes lesz, mivel rukkol elő a szerző ezután, hiszen lehetséges, hogy Kolozsvárhoz már nem fog visszatérni, akkorát markolt belőle most. Ez így persze tipikus zsurnaliszta fordulatokkal terhelt befejezés, de mi mást mondhatnék, ha a regény tényleg felkeltette a figyelmemet, és valóban várom a folytatást.
    
Tompa Andrea: A hóhér háza, Kalligram, 2010, 301 oldal, 2990 Ft

Darvasi Ferenc

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.