Lapockacsont, világnézet
Írók Budapestje a Hadik Irodalmi Szalonban
A Hadik Irodalmi Szalon legutóbbi estjén az Írók Budapestje volt a téma. Budapest irodalmi térképzetéről Bojár Iván Andrással, Kőrösi Zoltánnal és Szécsi Noémivel Juhász Anna beszélgetett. Vass Norbert helyszíni szemléje.
- 2011. május 19.
A plazmaképről légies városkép kacag ránk, középütt rég lefolyt Duna-víz csillan, a parton farkasszemet néz egymással Pest és Buda. Az est főszereplői is – akár egy szecessziós protomozi főcíme – a képernyőre irattatnak, a megtelt tábla alighanem kikerül a Hadik Kávéház bejáratára, rengetegen érkeznek ugyanis az utolsó napsugarakkal. A háziasszony Juhász Anna, bevezetőjében Szerb Antallal azt kérdezi, hogy vajon nekünk is marslakóknak kell-e lennünk, ha megismerni vágyjuk a sugárutakból, villamosvonalakból, kiskocsmákból, parkokból, de az ihletszületés helyszínéül szolgáló kőfalakból, hangulatokból, legendákból szőtt Budapestet?
Fotó: Somogyi Zsófia
A meghívott vendégek – Szécsi Noémi, Bojár Iván András és Kőrösi Zoltán – írásaikban újra meg újra megalkotják, belakják a várost, belakmároznak tereivel, teendőjük, ügyük van Budapesttel. Azzal a Budapesttel, ami Mészöly Miklós számára az intimitás városa, Juhász Ferencnél a kitépődés mágnesszíve, Kukorellynek égszínkék kipufogás, Garaczi szerint gyönyörűséges tébolyda, Lator Lászlónak maga acsoda. Ám az éhes városnak – ahogy Molnár Ferenc nevezi – nemcsak irodalma és gyomorkorgása, zenéje is van. A Hadikban egyelőre zene nincs. Aztán elkomorul a plazma, ujjpercek matatnak a Fender-húrokon és két őszes üstök kezd dalba. János és Tamás. Nem jöttek el, csak a képük, hangjuk van velünk. Az egyik talán most is – nem messze ide – gyakorol, a másik meg feltehetően egy felhőn mosolyog a Hadikra, Budára, az egész nagy Budapestre. Szóval itt is vannak, meg nem is. De hangjuk még mindig bejátssza a várost.
Szerb Antal azt tanácsolja a Budapestre érkező marslakónak, hogy ne hallgasson az újságírókra, ne figyeljen a hírekre, hanem sétáljon inkább. Hiszen a házak az igazán lényegesek, az utcák egymásba hajló erotikája. Várossétánk első megállója a Bástya sétány, ahol a szerelmek kezdődnek. A várban lakni egykor világnézet volt. Juhász Anna arról tudakolja a Bástya sétányon gyerekeskedő Bojárt, vajon vannak-e még mindig vérbeli várbeliek? Bojár előbb ifjúságát idézi fel. Ha felkapcsolták a sétány lámpáit, akkor kellett hazaindulni, akkor ért véget a játék – meséli. Érdekes korszakban játszott ő a Bástya sétány kövén. Akkoriban – emlékszik vissza – angol nurse-ök és francia dadák helyett MSZMP-funkcionáriusok korzóztak a várban. Sárközy Mátyásnak sikerült még vérbeli várbeliekkel beszélnie, mára azonban nemcsak száz- meg kétszáz éve a várban lakók tartanak ott portát. Szóval Bojár gyerekkorában éppen nem volt világnézet a várban lakni. Fátyolos tekintetű bárónék molyette, század eleji, kopott díszű ruháikban rótták akkor az utcákat kísértetként. De feltűntek a prolik, no meg a külföldiek is. A Mátyás templom tövébe hajított üres Fantás-dobozt Bojár diadalittasan, relikviaként vitte haza.
Lukáts Andor egy Szabó Lőrinc-verset olvas fel, eközben mi gondolatban a Tabánba érkezünk. Itt valamikor utcák voltak, itt volt az ifjúság – tájékoztatja Szerb Antal a marslakót. A mai park helyén álló házsorokat a harmincas években bontották el. Bojár szerint ez az eltűnt világ, ez a ledózerolt terület vidékies karaktert csempész a belváros területére. Kis zöld tüdőt, a Ferenciek terétől épp csak egy megállónyira. Bojár szerint a római Trasteveréhez, a folyón túli kerülethez hasonlíthatott az eltűnt, zömmel rácok lakta Tabán. Az újabb promenád alatt Németh Jucival és a Budapest Bárral nézegetünk régi fotókat, közben pedig átkelünk Pestre.
Juhász Anna egy Móricz-cikket idéz fel, amelyben az író – egy időben maga is ferencvárosi lakos – az ország raktárának, termék- és emberraktárnak nevezi a kerületet. Kőrösi félmosollyal az arcán annyit mond csak, hogy Móricz valóban vérbeli író volt. A helyzet ugyanis nem volt olyan vészes, ahogy azt ő lefestette. Móricz korában huszonkét mozi üzemelt Ferencváros területén, ott lakott Somlyó Zoltán és József Attila, vagyis azért a kultúra is jól érezte magát a nagyváros gyomrában. Annál is inkább, mert a szűk írói bukszához passzoltak a franzstadt-i albérletárak. A homok és víz szülte kerület, amit Ferencvárosnak nevezünk, olyan, mint egy gyönyörű lapockacsont. – írja Kőrösi Zoltán És ez a lapockacsont egyébként – teszi még hozzá – zárvány volt a városban. Elkülönült, szinte önálló kisváros egészen a Horthy-híd elkészültéig, 1938-ig, ami Budapest vérkeringésébe kapcsolta a varrógéphangú utcák kerületét.
Kőrösi Budapest emésztési központjának szerves fejlődéséről is mesél. A kerület szélén az Illatos út állt. Az „illatos” a köznyelv kegyes eufemizmusa, hiszen az enyv- és csontfőző közelében rettenetes bűz terjenghetett. Beljebb vágóhidak, a Duna-parton tíz malom őröl. A Nagyvásárcsarnok hangzavara és illatáradata pedig minden terméket összegyűjt. A messziről jötteknek az út porát, a közelebbieknek meg a vásárlás kellemetes fáradtságát leöblítendő jött jól a Zwack és a Törley-üzem, melyek a Vásárcsarnok virágba borulása után fogtak lepárlásba. Mára viszont – ismeri el keserűen Kőrösi – köszönhetően a modern táplálkozásnak lelappadt, beszűkölt a város gyomra.
Érdekes összevetni egykori és mai Budapest-írásokat is. Az újraírt, átfogalmazott tereket, a genius loci-t. Bojár szerint ugyanis a kortárs irodalomban is legalább olyan markáns a Budapest-jelenlét, mint egykor. Felveti ezért annak a lehetőségét, hogy 2090-ben, a Hadikban éppen Szécsi Noémi Utolsó kentaurjából, vagy Térey János Protokolljából olvassák majd össze a kétezres évek elejének fővárosát. Városismeret és városlátás szempontjából érdekes a beköltözők és a bennszülöttek Budapest-képének különbözősége is. Krúdy felfedezésre váró területként térképezi, Molnár Ferenc viszont ismerős, megszokott környezetként kezeli a várost. Ottlik is csak a negyvenötös rombolás után veszi észre az addig organikus díszletként ezerszer bejárt környéket. Hasonlóról számol be Kőrösi Zoltán, aki úgy érzi, saját Budapestjét Lisszabonban találta meg.
Szó kerül még kerekezésről, gyalogos városkerülésről, az alig megírt, örökké kijjebb tessékelt külvárosról. Fellobban langyosan a Pest-Buda ellentét, és verssel zár a hetedik Hadik Irodalmi Szalon. Lukáts Andor Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb című költeményét olvassa fel. A verszenére Ravel muzsikája úszik rá. Kinézek az ablakon, a lámpák kigyúltak, a Nap lement már. Zajlik a város, szól a taps. Mégis csend van. Itt benn, és ott kinn. Budapesten.
Juhász Ferenc:
Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.
Magam vagyok.
A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.
Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.
Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.
A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.
Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.
Segíts, meg, emberiség!
S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.
Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.
És éhesek.
És szomjasak.
Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.
Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?
Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.
És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.
Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villany-fürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.
Hová megyek?
Mit énekelek?
"Ments meg uram engem a gonosztól!"
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.
Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon.
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.
De nem szabad. De nem lehet.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"
De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.
Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.
Mint embrió
kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.
Magam vagyok,
Veled vagyok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.
Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.
Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.
Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.
Magam vagyok.
A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.
Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.
Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.
A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.
Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.
Segíts, meg, emberiség!
S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.
Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.
És éhesek.
És szomjasak.
Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.
Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?
Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.
És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.
Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villany-fürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.
Hová megyek?
Mit énekelek?
"Ments meg uram engem a gonosztól!"
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.
Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon.
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.
De nem szabad. De nem lehet.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"
De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.
Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.
Mint embrió
kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.
Magam vagyok,
Veled vagyok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.
Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.
Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.
Hozzászólás