Kezdjük legott a Mozgó Világgal, amely nyárbúcsúztató számát 68-nak szenteli. Egy Heller-Vajda beszélgetéssel indít, a nagy idők, nagy tanúi mozgalom szellemében. A lapalján a valamikori közös tanulmány, az 1970-es Családforma és kommunizmus kivonatolt változata fut. A robbanékony társalgásban két hang szól: a sztoikusnak nevezhető Vajdáé és az akcentusára nézve változatlanul forradalmi Helleré. „Egyszer megkérdezték tőle [Casanovától], hogy szerelmeiben melyik a legszebb pillanat. Azt válaszolta, hogy ’az, amikor megyek felfele a lépcsőn’. Mi is a lépcsőn mentünk fel akkor. Más várt a szobában, mint amire számítottunk, de a lépcsőn fölfelé életünk egy szép pillanatát éltük meg.”, emlékszik és összegez 68-al kapcsolatban Heller.

 

Továbblapozva Ludassy Mária Rousseau-esszéje tűnik fel az olvasói horizonton, nyilván a felvilágosodás és 68 hagyomány-összefüggéseit firtatja a korszak jeles kutatója. „Mint a metodológiai individualizmus paradigmájából következik, a kiindulópont nem a család, hanem a magányos egyén, a nő és a férfi kapcsolata nem is egyéjszakás, hanem egyórás együttlét (és utána a férfi gondtalan tovaillan – Rousseau szerint ez a természetes állapot).”, így Ludassy, akaratlanul is rímelve a Heller-Vajda diskurzusra.

 

„A kezdet tehát: dr. Végh”, jelentette be valamikor St. Auby Tamás. Igen, Végh Lászlóról van szó, akinek lakásán a hatvanas évek magyar neoavantgardja zsúrolt rendszeresen, és aki maga is jelentős műveletekkel járult hozzá a szabadság kis köreinek a kialakításához, megrajzolásához. A Mozgóban Végh doktor archívumából Iványi-Bitter Brigitta szemezgetett. A cikkek végén hatvannyolcas grafitikből kap ízelítőt a dolgozó. Mutatóban álljon itt két kedvenc: Ne fogyasszunk Marxot! Mind „nemkívánatosak” vagyunk.

 

 

 

 

És még nincs vége! 68-ról vitázik erős meggyőződéssel Gábor György és Lánczi András, egy elkötelezett balliberális és egy hasonlóképp elvhű konzervatív. Már-már áthidalhatatlan nézetkülönbségek, de mégis szavak, mondatok, tehát gondolatok, egy asztalnál. Annyira természetes – volna. Ezen a lassan csupán földrajzilag értelmezhető országnak, hovatovább hazának álcázott területen - ünnep. Ahogyan a szó eredeti értelmében az Péterfy Gergely novellája, címe ugyan nem kockáztat sokat, vagy épp ellenkezőleg? „Nyaralás.” Könnyen megtapad a vincseszteren. „Ami most a legfontosabbnak tűnik, ahogy a felvételeket újranézem, apám arca, amilyennek azelőtt sosem láttam. Volt egy apai arca, amit otthon viselt: gondoktól gyötört, kedvetlen, örökké türelmetlen arc, barázdált homlok, lefelé biggyedő ajak, és járult hozzá egy apai tartás, örökké fáradt léptek, előrehajtott váll, rogyadozó térdek: talán öntudatlanul, de az aggastyánt játszotta otthon, hogy minél kevesebb feladat háruljon rá a családból; néha, ha anyám rászólt, hogy szedje már össze magát, kamaszosan nevetgélni kezdett, és végzett néhány könnyed tornagyakorlatot, izmait feszegette, és háromszor is szedett a vacsorából, esetleg virággal állított be, de aztán hamarosan visszasüppedt a korábbi letargiába. Ahogy viszont a nőkről beszéltek ott ketten, mindez eltűnt apám testéről és arcáról, helyette egy suny, hunyorgó, kortalan kamasz beszélt, talán nem is egészen kamasz, inkább egy dicsekvő óvodás, egy manó, egy kobold, aki gonoszságaival henceg valami perverz antimesében.” Apázásban valószínűleg a magyar irodalom jelenleg a világon a legjobb, kár, hogy az olimpián nincs ilyen szám. Garantált lenne az aranyok számtalanja. Péterfy prózája mindazonáltal nem csupán apa-szöveg.

A Mozgót az Enigma 2002-es, 31. száma követi. Meghökkenhetne az olvasó mennyire korszerűtlen a lapigénylő, le van maradva egy-több brosúrával, a kanyarban sincs. Ám az Enigma esetében, amely az Irók Boltjában évfolyamokra visszatekintően beszerezhető, másról van szó. A lap megalakulása óta a szerkesztők, Markója Csillával az élen, masszívan tematikus gerincű számokat csinálnak. És se szó, se beszéd, egy nyikk, annyi se hallatszik a megjelenés körül, miközben mindegyik nemes anyag, időtálló. (Halkan mondom: nem is tudom él-e még a nevezett periodika. Nyugtasson meg valaki!) Ez itt épp egy Rilke-szám, kezdésnek Marno Tanulmányversekkel. „Tévútra térsz megint / Igy indul a nap. Anyánk kétségbe esik, / testünk álomba zuhan.” Jó kis aftakt, pontos kedvcsináló. Aztán egy göcsörtös című tanulmányra érdemes figyelemmel lenni, de megijedni nem szabad! Rilke költészetének fenomenológiai struktúrája, szerzette Käte Hamburger, aki a rilkei nézés-fogalmat és tapasztalatot emelte töprengésének fókuszába. És hát azért innen is lehet idézni szépeket: „hiszen mindennek, amit igazán nézünk költeménnyé kell válnia. Óh, mily boldog voltam, midőn ezt mondtam. És még most sem hihetem, hogy akkor tévedtem – bár … roppant szerény mindkét lehetőség. Vagy néztem azóta semmit – valójában, teljes odaadással, vagy nézésem nem is függ olyan szorosan össze az alkotással, mint ahogy akkoriban érzékeltem.”(Rilke) Később a Második duinói elégia elemzése jön Romano Guardinitől. „Iszonyú minden angyal.” Tudjuk. Erre rá pedig Gadamer kritikája az előbbi esszéről. „Akik azonban nem keresztényként gondolkoznak, be kell, hogy ismerjék: a megbékélés igazsága az a be nem vallott alap, amin nyugodva lehetővé válhatott Rilke végtelen fáradozása az igenlés megtanulásában. Ez azt jelentené, s nem Rilke kereszténységhez fűződő viszonyával kapcsolatban, hogy Rilke költészete filozófiai szempontból még Hegel szellemi környezetéhez tartozik.”

 

 

 

Kettőt se csuklunk, úgysem gondol most ránk senki, és már az Alföldön járunk. Nagy nyitány az elején: Térey János: Jeremiás siralmai avagy Isten hidege (misztérium nyolc képben – 2. rész). Ölég meggyőző, na! Csak előételnek: „Most már sztrájkolhat a cívis polgár, sztrájkolhatnak / A pacalfejű, vastagnyakú, tisztes magyarok. / Aztán vonatozhatnak a szalonnazabálók unokái megint. / A relatív jólét immár abszolút.” Mit is mondott Simon Weil? A hazát csak részvéttel szabad szeretni. Valahogy így.

Kis spéttel Vári Attila: Három éj Debrecenben című opusa olvasható. Nagyon érlelt és érett, tiszta és szikár szöveg. Nem is idézhető. Egyben olvasandó. Gondolhatóan a Kafka évfordulókra is tekintettel Győrffy Miklós a tőle megszokottan hallatlanul alapos, a magyar recepciót végigkövető elemzése jön még az Alföldben.

A Holmi júliusi száma, azaz momentán a legfrissebb, Tandorival indít, mondhatni habkönnyű darabbal, Ködleonínusok a track címe. „ÉLETEM EGY RÉMÁLOM (VAGY TÖBB?) – kicsinálom / rossz viccnek, ha-mi múlt. / Megvirradt: beborult.” A végén persze soreltolás. Aztán egy igazán delikát anyag: Németh Andor emlékirataiból hoz egy kis merítésnyit a Holmi, pontosabban Botka Ferenc. A Déryt és a Lukács Györgyöt illető részeket, amelyek a Déry-perhez gyűjtött dokumentumhalmazból kerültek elő. Eléggé rajta lehettek az elvtársak a sztorin; mindent összeszedtek, amiben dehonesztálási lehetőséget láttak. Ezután egy Kelecsényi-féle Ottlik-moziba léphetünk; Ottlik mozi-metaforájának útját követi végig az Ottlik-specialista Kelecsényi.

 

Majd Fogarassy Miklós mutatja és vezeti be bámulatos eleganciával Szabó Istvánt és levelezését. Öt flekken ilyen portrét kerekíteni! Lebilincselő.

Fontos még kiemelni Ludassy Cassirer-értelmezését-recenzióját és Karády Viktor Fejtő-megfejtését.

A Kritika Szilágyi Ákossal beszélget. Ritka finom szőttes. „Mondjuk, bármilyen erős volt is a magyar zsidóság asszimilációja, bármilyen gyakoriak is a két világháború között is a vegyes házasságok, teljesen elképzelhetetlen lett volna a ’történelmi Magyarország’ 1945-ös katasztrofális összeomlása nélkül, hogy mondjuk, az én Tabánban született, katolikus legényegyletbe járó, ősfradista anyai nagyapám és Vámosgyörkön született, kohenita, zsidó nagyanyám rokoni kapcsolatba kerüljenek egymással.”, mondja egyhelyütt Szilágyi, amiből – nem egyszerű – de arra is következtethetünk, hogy eddig talán kevésbé, vagy egyáltalán nem hallott, személyes rétegek is feltárulnak Ménesi Gábor kérdései nyomán.

 

Később Se nem bal, se nem jobb, hanem? címmel beszélgetés Shiffer Andrással, a kevés, valóban komolyan vehető közéleti emberek egyikével, aki éppen Ökopolitikai Műhelyt szervez. „A felvilágosodás idején megfogalmazott modernista ideológiák: a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus, valamint ezek származékai egy más világállapotra , más társadalmi helyzetre kerestek válaszokat.”, állítja Shiffer. Drukkolunk neki, mint egykor a Ferencvárosnak.

 

A 34. oldalon döbbenetes képek a Höcker Fototékából. Kacagó náci pribékek a táborokban, nők és férfiak vegyesen. Kakaó és kuglóf. Két gyerek, sárga csillaggal, a vagonok mellet, a megvénülés pillanatát rögzíti a kép. Kofferekből és utazóládákból bugyog ki a ruha. A németek nyalják a szájuk széléről a sört. Mindehhez Sziklai László értő és beleérző sorai. Kihagyhatatlan.

Végül a Jelenkor Mai boszniai irodalom-száma. „Véleményem szerint [a boszniai irodalom] túllendült a posztmodernen – dokumentarizmusa vagy műfaji, műnemi kevertsége, az élet és az irodalom viszonyáról való gondolkodása, irodalmi alapállása, egtisztenciális súlyozottsága nem innen (kiemelés az eredetiben) van azon sokszoros áttételességen és a bonyolult ironikus játékokon, ami a posztmodern esztétika egyik hozadéka, hanem túl (kiemelés az eredetiben).”, írja Radics Viktória a válogatás összeállítója. Nem kétséges: példás munkát végzett.

 

És innen már csak idézetek. „Majd ha leesik a hó Szarajevóban, és roppan a fenyő a fagyban, melegebb lesz a csontoknak a földben, mint minekünk. Meg fogunk halni a hidegtől; tűz nélküli tél közeleg; a nap nélküli nyár tovatűnt.” (Semezdin Mehmedovic) „AMIKOR A SZERB ORVLÖVÉSZ A BARÁTNŐMNEK kilőtte a karjából a gyereket - / megszűntem hinni istenben. Nem vagy, istenem, / mondtam, mindörökre át vagy ikszelve, / és pont.” (Marko Vesovic) „Legkedvesebb fegyverem: Magyar kalasnyikov, a puska jelzete: SV-3059. Legkedvesebb ételem: Egy liter pálinka meg egy doboz cigaretta.” (Faruk Sehic) „Vadalmafa volt. És amikor itt, a néma északi ég alatt kimondom vagy hallom a haza szót, egy vadalmafa jelenik meg a szemem előtt, bíbor lombbal! Szóval ez Ő. A hazám.” (Refik Licina)

Kértük és vettük a lapot, végig ászokat kaptunk, ha nem tizenkilencből indulunk, megvan a black jack. De, mint látható, így sem fuccsoltunk be. Sőt!