Nem kétséges, őszi versenyek előtt állunk ismét; a celsiusok, az időjárási rekordok helyett immáron maligánfokokra fogadunk. Nem sörök, hanem borok között olvasunk. Tekintetünk nem homályos, hanem csillogó, elménk nem tompa, hanem éles. Az első lap, amit bemutatunk, nem is lehet más, mint az erdélyi Korunk szeptemberi száma, amely A bor kultúrája című tematikus tanulmány- és esszégyűjteménnyel nyitja meg a szüreti idényt. „Az ebédlőteremben tartották a lakomát. […] A terem közepén, a királyi asztal előtt, a kőoszlop körül volt egy-egy négyszegletes pohárszék, nyolc emelettel. Ezeken helyezték le az ételhordó tálakat. A király és a királyné serlegét s más mágnások borait a királyi asztal szolgálatára. A többi hét polcon boroskancsók, kupák, merítőkanalak, kelyhek álltak, finom mívű arany- és ezüstedény valamennyi. […] A levegőbe egy ezüstből készült kétakós és négy részre osztott hordót függesztettek, amelyben négyféle italt tartottak. Ezeken kívül volt nyolc pohárszék is. […] 983 edény volt rajtuk, a használatban lévő kelyheken és kancsókon kívül.”, idézi Csoma Zsigmond a szerémi borvidék legendás, királyi italait megelevenítve Bonfinit. A miheztartás végett, a képzelőerőt reális támpontokra utalva halkan jelzem, hogy egy akó bor űrtartalmi egység 56 liter, feltehetőleg a mai Tesco-kínálattal célfotójelleggel vetekedő nedűt fedett. „Kedvelt ital volt már a reneszánsz időkben a fehérborból készül ürmös vagy a keserű narancshéjjal zamatosított vörösbor és a kínahéjjal fűszerezett sherry is.”, folytatja az avatott szerző, majd kitér az erdélyi „füves, illatosított” borokra, a tokaji borvidék aszúinak történetére, a gönci hordóra, az icce mértékegységre és az ürmös készítésének receptekkel dokumentált módjaira. Innen aztán a borrendek históriáján át a bikavérhez vezet az olvasó útja, amelynek természetes élőhelyét, flóráját és faunáját, a szekszárdi és az egri borvidék adottságait részletesen elemzi Máté Andrea. Pannon agyagok és homokkövek, pleisztocén típusos és áthalmozott (deráziós) lösz, homokos lösz, illetve triász mészkő, oligocén homokkő, agyagmárga, miocén riolittufa, pannon pliocén homok és agyag, pleisztocén deráziós lejtőlösz, homok. Bizony, bizony többek között ebben rejlik a kétfajta bikavér különbsége. Nem csak a vöröslő hajtóanyagot, hanem a szavakat is lehet ízlelgetni, lehet indulni a szóízlelő versenyen. Akárcsak a talaj rétegeit, a témát is egyre mélyülő árnyalatokban kimerítendő, a Korunk foglalkozik a borpestissel, a filoxériával, a távolabbi, kevésbé ismert vidékek bortermelési szokásaival (Peti Botond: Fehér bor a törkölyön. Egy moldvai csángó település szőlő- és borkultúrájáról), a Degenfeld-pincészet epopeiájával, és természetesen Hamvas Bélával, akitől, bármennyire is szeretnénk, akárha a rockandrollt hagynánk Rolling Stones idézet nélkül, mégiscsak szoros szövegolvasatban, Balon Ruff Zsolt tanulmány nyomán, hivatkoznunk kell: „A mámor anatómiájának végső tanulsága ez: a mámor a köznapi észnél határtalanabbul magasabb rendű állapot és a tulajdonképpeni éberség kezdete. Mindannak, ami az életben szép, nagy, komoly, élvezetes, tiszta. Ez a magasabb józanság. Ez az entuziazmus, ahogy a régiek mondták, amiből fakad a művészet, a zene, a szerelem, az igazi gondolkozás. És ez az, amiből az igazi vallás fakad. A jó vallás a mámorvallás: a rossz vallás a köznapi észvallás, az ateizmus.” Mit mondhatnánk, tehetnénk hozzá és vehetnénk el belőle?! Éljenek a jegyesek: Ámor és Mámor!

 

Nem tehetjük meg, hogy ne a Pannonhalmi Szemlét tegyük következőnek az asztalra. … és nőnek teremtette – ez a 2008. XVI/2 jelzetű periodika indexe. Ha felütjük a Várszegi Asztrik felelős kiadói gondoskodása alatt szerkesztett orgánumot, nem lehet kétséges, amit persze a tematikus cím sem hagyott homályban: a Biblia feminista értelmezési lehetőségeiből állítottak össze szöveggyűjteményt a szerkesztők. Nők az egyház küldetésében, Nőszimbólumok a Bibliában, A feminizmus és a nemek szerinti kutatás (gender studies) hatása a bibliatudományra, Szűz Mária alakja a nők és a feminizmus, Változó világunk – változó női szerepek. Ha csupán a tartalomjegyzéket enumeráljuk, már látható, hogy a Pannonhalmi Szemle bátor és fontos gesztust tett; a szellemi mozgalmasságból sokszor mozgalmi hévbe váltó világképet olyan dimenzióban, olyan dialógusban mutatja fel, ami által nem utolsó sorban a korszakolóan vett posztmodern értelmezési perspektíváknak és az egyházaknak, a hívőknek az egymástól való, gyakran kölcsönös merev idegenkedését puhítja fel. Láthatóvá teszi, hogy a szövegkörnyezet végtére is közös, a szótárak personal uniója részben adott, részben megteremthető. Az „…és nőnek teremtette” minden szellemi ambíciója ebbe az irányba mutat. Rekha Chennattu írása a Jn 4 szöveghelyet, a szamariai asszony és Jézus találkozását-beszélgetését idézi meg. Az Újszövetség egyik jelentős nőalakját, aki „Amikor válaszol Jézusnak, és így bekapcsolódik a párbeszédbe, az is kiderül róla, hogy nem törődik a tiltással. Úgy tekint Jézusra, mint bárkire a zsidók közül. Jézus viszont, ahogy beszélget vele, úgy tűnik, nem tiszteli a zsidók és a szamariaiak, férfiak és nők közötti kapcsolatra vonatkozó vallási és társadalmi tiltásokat. […] Mint Jézus, az asszony is olyan nyitottságot mutat, amely meghaladja a társadalmi hagyományokat, amikor párbeszédbe elegyedik vele.” Tóth Sára a szimbólumképzés és a metaforák női aspektusait vizsgálja a Bibliában. „”Az ember, saját otthonának és közösségének ismerős szituációiból meríti metaforáit Isten tevékenységének megvilágítására; más oldalról e fogalmak Istenre alkalmazása ideális és abszolút mércéket támaszt, amelyek azután eszközeivé válhatnak az ember újrateremtésének Isten képmására. […] Ekképpen az antropomorfizmus több, mint az ember előzetesen elképzelt és behatárolt képeinek ráerőltetése az istenire. Van valami, ami visszaválaszol.”, idézi a szerző G. B. Cairdot, hogy aztán rátérjen a feminista elméletek „elkerülhetetlen körkörösségére” is. „Ezt sommásan úgy lehetne összefoglalni, hogy ha a feminizmus mint mozgalom, amennyiben nem az individuumok számára, hanem a nők mint csoport (kiemelés az eredetiben) számára kívánja kivívni az egyenlőséget és a patriarchális attitűdök megváltozását, kénytelen a női gender identitásról éppen az elnyomó társadalom által konstruált általánosságokban beszélni, hiszen csak így tudja megnevezni (kiemelés az eredetiben) az adott csoportot.”

John J. Collins a hagyományos Biblia-olvasatot, a feminista Biblia-exegéta, Trible segítségével próbálja meg kiszabadítani a közismert és hagyományszerűen-egyoldalúan félreértett, a női szerepeket a kiszolgáltatottságban természetes, a teremtés rendjeként értelmező és konstituáló szemléletből. „A nők alárendeltsége egyik legrégebbi, már a lelkipásztori levelekben megtalálható érve szerint ’Ádám lett megalkotva elsőnek, aztán Éva’ (1Tim 2,13). Ezzel szemben Trible azzal érvel, hogy a ha-adam [’az ember’] nem tulajdonnév, és kezdetben nincs megkülönböztető jellege: sem férfi, sem nő.” Nem citálhatunk tovább; a Pannonhalmi Szemlének ott a helye a könyveink (!) között.

 

Nem tehetünk mást, lehúzzuk a harmadik zsugát, a Lettre őszikéjét, amely nem feledkezhet meg ’68-ról persze. A lengyel, a csehszlovák, a francia ’68-ak bomlanak ki egymás után, de van itt szerb kommuna és Cohn-Bendit-esszé. „Mire kell ma emlékeznünk? Először is arra, hogy kulturális értelemben győztünk. Mondok egy példát: 1990-1991-ben Franfurt multikulturális polgármesterének tanácsadója voltam. Minthogy hozzám tartozott a bevándorlás problémája, szerveztem egy vitát az integrációról. Egyszer csak feláll az egyik városi képviselő, hívő katolikus, rokonszenves ember, és azt mondja nekem: ’Dany, te remek ember vagy, de egy valamit nem értesz. A probléma nem a bevándorlás. A probléma az iszlám, mert nem ismeri el a férfit és a nőt, noha ez a demokrácia alapja.’ Mire én azt feleltem: ’Húsz-huszonöt éve gondolkodom, miben volt sikeres ’68: te most megadtad a választ.’”, összegez egyszerre személyesen és tárgyszerűen az egykori aktivista. Mások kevésbé realisták, hiányolják ’68 szellemét, mint Tariq Ali, aki Shelley Wordsworth-höz írt versét idézi: „tisztes szegénység tisztán szólt dalod, /  igazságért, szabadságért a zsoltár - / de abbahagytad, és én gyászolok / hogy ez voltál s már nem vagy, aki voltál” (Nemes Nagy Ágnes fordítása).

De a Lettre nem szalonnázik az egykori barikádok árnyékában; közöl a regényíró Kunderáról egy szép szöveget, hozza az egyébként, ne feledjük: idén 70.-be lépő, égiekkel játszó tüneményt, Tandorit, és jönnek, jönnek a portugálok; esszék, prózák, jönnek Luzitániából végre. Nem állhatja meg a lapigénylő, hogy hosszabban idézzen José Gil írásából: „Egy olasz író, aki nagyon jól ismeri Portugáliát, néhány évvel ezelőtt azt mondta: ’Valami egészen különös szemiotika uralkodik ebben az országban. Ha egy portugál megkérdezi a honfitársát: <Hová mész a hétvégén>, akkor a másik erre azt válaszolja: <csak járok egyet errefelé...> …’” ’Errefelé’, ’arrafelé’ – ezek a szavak meghatározhatatlan helyeket, bizonytalan célokat jelölnek, melyeknek se irányuk, se határuk nincs, de a portugálok számára mégis tökéletesen pontosak. Érdekes módon az ’arrafelé’ egy kis, (fizikailag és mentálisan) bejárható területre vonatkozik, mely láthatatlan módon el van szigetelve, de közben tökéletesen szabad is. Ebben a redukált térben az egyén csak úgy sétálgat, nagyokat szippant a levegőből, hagyja, hogy a látható dolgok elérjenek hozzá, beül egy kávézóba újságot olvasni, és ezzel kétség kívül előre láthatóan váratlan és nyugodt találkozásokat fog kiprovokálni, ahol a többiek ugyanígy csak épp ’arrafelé’ sétálgattak.” Ebből a szerző mindenféle, és nem épp kedvező társadalomlélektani következtetést von le, olvassák el persze azokat a sorokat is, de ne törődjenek velük, inkább mélázzanak ezeken a fentieken, képzeljenek egy andalgó várost, és ha tehetik, szerezzék be Alain Tanner: A fehér városban című filmjét, érteni fognak majdnem mindent, már csak a lisszaboni repülőjegyüket kell megvegyék. A Lettre végül Bojtár Endre, Esterházy vendégszövegeit elemző kisesszéjével keretez; hogyan lehet pontosan és szeretettel írni valamiről/valakiről, ehelyütt olvasható.

 

S ha már Mátyással kezdtünk, búcsúzzunk is vele: a Vigilia még augusztusi számában Szörényi László tollából olvasható egy ragyogó Mátyás-emlékbeszéd. Mindenekelőtt II. Piusz pápa egy levele áll a szöveg középpontjában, amelyben II. Mehmed szultánt arról győzködi, csak egy kis keresztvíz, és már keresztény uralkodóként nézhet végig Európán. Majd Mátyás külpolitikáját elemzi Szörényi, az önállóság ravasz és bátor diplomáciáját. Nevezett humanista és irodalmár abban jeles, amiben most is: képes bármilyen művelődéstörténeti esetet oly fűszerességgel, adomákkal megtámogatott precizitással a felszínre emelni, hogy az olvasó egyszerre lesz ismét kíváncsi gyerek és érdeklődő felnőtt. Aztán még egy visszaköszönő motívum: a Biblia: a Vigiliában Jelenits István értekezik az Ó- és Új Szövetségek összetartozásáról, hovatovább a megnevezés félrevezető voltáról; első és második szövetség talán pontosabb volna, töpreng Jelenits, miközben Jézus Bibliájáról, a két szövetség egy-ségéről gondolkozik. Majd megint egy Tandori; Géher Istvánnak címzett leonínusok. No komment. Tandori. Később Lackfi-versek. Végül meditációk.

 

Az asztalon ott a négy lap. Ugye, hogy nem volt blöff?!