Lapot kérek - 2011 január-február
A Café Bábel (61.sz.), a Symposion(59. sz.), a Pannonhalmi Szemle (XVIII/4), és Rubicon (2011/2) ragad a laplopó kezéhez. Jánossy Lajos lapszemléje.
- 2011. február 23.
Többször és többféleképpen kezdődhet az év. Többnyire és többeknek több évkezdete lehet. A lapkirály, kinek kocsija, tudjuk jól, almazöld Buick (a csaja az ülésen mellé bújik, stb.), tehát ő például legalább négyszer fut neki az évnek. A konvencionális január 1.-et aznap kezdi felejteni üstöllést, márciussal – régi nóta – újrakezd, a nyárral kezdeni próbál valamit, szeptemberben elemista kezdőnek képzeli magát. Tessék, nem hazudott most sem; négyszer dördül el a startpisztoly, fájdalom, általában a füle mellett, ekképp a startgépről elrugaszkodása inkább rémült menekülés, mint a hosszútávfutó beosztó távolságalkotása. Mindegy azonban, mellékkörülményekkel nem kezd, elindul, ez a lényeg, mozog, tart valahová. Vagy valamitől. Eldönthetetlen. S ha ez az egész csak képletes - ki hitte volna?! -, akkor ebben a rámában villanjon fel mostani, téli álmát követő bejelentkezésekor egy tavaszi pillanatkép, anzix a jövőből, afféle pastorale. Nem kertelünk tovább, éljen az incognito: a játékos elkezdi az évet, nekidurálja magát, partit nyit. Lapot kér.
Lapot, hovatovább lapokat ismét, és honnan máshonnan, mi volna a kályha, ez esetben a pakli, mint az Írók Boltja, ahol gyöngéd, el-néző figyelem kíséri, ahogy aprólékosan kiválogatja magának a nyerő kártyákat. Pókeres lévén, annyi előnyt ad nem létező ellenfeleinek, hogy öt lap helyett néggyel játszik, igaz, azok mindegyike figura.
A Café Bábel (61.sz.), a Symposion (59. sz.), a Pannonhalmi Szemle (XVIII/4) és Rubicon (2011/2) ragad a kezéhez.
A Café Bábel ezúttal a félelemre „épít”, tematikusan végiggondolt lapszámsorozatának mostani epizódja ez: a Félelem. És szépen gurítja el a hógolyót; Zvolenszky Ilona Mitől félsz? című ostinatójával, másképpen: szinte hangtalan prózájával. Rákos beteg női suttogás szól néhány oldalon keresztül: „Visszatérek a rendelőbe, kezemben az eredményekkel. Az orvos hosszan nézi a papírokat, aztán óvatos, követhetetlen magyarázatba kezd. Hogy hát nem állunk jól, de tulajdonképpen lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. – Meg fogok halni? – kérdezem szárazon. – Nem tudom – feleli őszintén. Aztán hozzáteszi, hogy biztos nem most rögtön.”
Aztán jön a Bábelben Paul Virilio – „a sebesség megszállottja vagy!”, ugye – és vele Az ősbaleset. Tétele a megelőzés, a gyorsulást beérni nem tudó emberi állapot felkészítése a védekezésre, ugyanis tempónk minduntalan és egyre inkább balesetek történetévé módosítja históriánkat; előbb utóbb ez az állandóan próbáló, ekképp a kakofóniában kivételes tehetségre szert tett, gigászi zenekar, úgyis mint az emberi civilizáció, nem csak az időt, hanem önmagát üti el: „A váratlan és katasztrofikus eseményekkel szembeni védtelenségünk beismerése arra kényszerít minket, hogy kiszolgáltatottságunkat leküzdve megpróbáljuk megfordítani a dolgok lefolyását, és létrehozzunk olyan új muzeológiát vagy muzeográfiát, amely bemutatná a baleseteket, méghozzá mindenfajta balesetet: a legbanálisabbtól a tragikusig, a természeti katasztrófától az ipari szerencsétlenségeken át a tudományos balesetekig, nem feledve az oly sokszor mellőzött szerencsés véletlenek kategóriáját sem, azaz a ráhibázásokat, a szerelembe eséseket és a kegyelemdöféseket.” (kiemelés az eredetiben – JL.) A tévében pedig felváltva A pokoli torony és a Casino – teszi hozzá fontoskodva a lapelosztó.
A Bábel ezen az íven folytatja: Munteán László a Zéró-tornyok félelem-recepciójáról, Didier Bingo biztonságról és migrációról, azaz megint csak a félelmekről, Mátyási Róbert a tárgyak meghatározhatatlanságából adódó félelemről, Zsellér Anna a szorongás metaforáiról, Kodaj Dániel Király Jenő halálesztétikájáról, Darida Veronika pedig a szorongás színházáról beszél igényes körültekintéssel.
Egyik Caféból ki, a másikba be, ez nem csak térbeli, hanem időutazás, spéttel játszott parti; amikor a lapfelügyelő mintegy mandzsettából dobja ki a Symposiont, bevallja legott, a pompás kiadványhoz még tavaly jutott, ám ez a lap ütőértékét csöppet sem mérsékli, hiszen olyan ritka közleményről van szó, amely messze túlmutat irodalmi keretein, illetőleg: egyszerre irodalom, kép és könyvtest, műtárgynak is nevezhetjük ekképp, méltón ahhoz a személyhez, aki előtt a szerkesztők fejet hajtanak: Tolnai Ottóhoz.
A Symposion Tolnai-számához pozíciót kell találnunk; fogást rajta, közvetlen értelemben. Ugyanis egy nyújtott A/5-ös (A/3-as?) nyomdai formátum keresgéli helyét a kezünk között, az ölünkben, a könyékre ejtett fejünk alatt. Nem könnyű elhelyezni tehát a Tolnai-számot, feltehetőleg koncepciózus a szándék; nem a kényelmes olvasgatásnak, fürdőkádas lezserkedésnek az alanya, annyi szent.
Az impressum kiemelendő: Sirbik Attila: fő- és felelős szerkesztő, Damir Rijovic Originalov: dizájn, arculat. Dizájn und zájt, idézhetnénk a hősies nyolcvanas éveket, amikor egy kocsmaasztalnál valamely poharak fölött ez a remekbeszabott nyelvi mazsola egy akkori versenyzőből ihletetten kibukott. De ez itt a Symposion és valóban dizájn és zájt, mert Tolnai képregényes arca jelenik meg, mint még soha, azon kívül versek, ám szerbül is, és bibliográfia, alapos. Képregényes arc, de inkább arcok, élek, tónusok.
A Tolnai-szám irodalomtörténeti raritás biztosan, mindenki aktuális Tolnai-polcán a helye, nem vitás! A Ki tud többet Tolnai Ottóról (rajta kívül)? című vetélkedő nélkülözhetetlen segédkönyve.
Nem állunk meg, haladunk, ahogyan a betyár időkben a Váli úti Általános Iskola pincehuzat hintáztatta, finomfőzelék-illatú konyhás nénije megjegyezte. Pannonhalmi szemle, kvázi-tematikus szám, mondjuk: változás.
Kocsi György esszéjére kapjuk fel a fejünk, már amennyire egy olvasó felkapja a fejét, leszegi tehát, úgy is marad a lapvizsgálóé hosszasan. Paradigmaváltások az Ószövetségben magyarázó alcímmel, vagyis Kuhn nyomában azokat a dramaturgiai csomópontokat veszi sorra a szöveg, ahol gyökeres fordulat áll be az elbeszélt történetbe. „Kuhn maga is bizonytalan abban, hogyan keletkezik egy komoly hatástörténetet kiváltó felismerés. Tudósokat idézve arról szól, hogy hirtelen ’hályog esik le a szemükről’ (vö. ApCsel 9, 18)
Vagy ’villámfény világítja meg a korábban még sötét rejtélyt’, s utána új megvilágításban látják a korábbi problémát, amely lehetővé teszi a megoldást.” Kocsi hat paradigmaváltáson vezeti által olvasóját: az egy Isten teremtette világ ideájától Ábrahám, Mózes alakját kiemelve, a királyság társadalmi formáján keresztül, a babiloni fogságot beleértve, Ezdrás és Nehemiás működéséig. Kimondottan átfogó, mert áttekinthető értelmezés, jó vele együtt menni.
Tábor Béla. Elsőre csak ennyit. Nem hang és füst a név. Gyöngéd pedagógia célzattal, mellyel a lapbecslő önnön magát is illeti, tekintve, hogy az Anselmus istenbizonyítéka és Nietzsche istenkísértése című „jegyzet” elolvasása után a könyvespolchoz iramodott íziben, szóval volna mit és kiket ismét beszédre bírni, volnalehetne Szabó Lajostól az itt szereplő Tábor Bélán át Vajda Lajosig el- és visszamerészkedni időben és/tehát szellemtörténetben. Hangot adni annak a hagyománynak, amely a történelmileg-politikailag újabb és újabb zsákutcás köreit járó magyar búgócsigától eloldozódik némileg, hovatovább spirituális távlatokból képes látni és azokban értelmezni mára legjobb esetben csupán bebalzsamozott, kiállításokon megtekinthető „dolgokat”. A világról, a megélhető élet lehetőségéről, a hitről, a megismerésről a transzcendencia korrelációjában értekeztek ezek az urak (Várkonyi Nándor, Fülep Lajos neve még – ötletszerűen, csöppet sem maradéktalanul.). Bizony. Ahogyan Tábor Béla az evidenciaváltás kérdését fejtegeti a Pannonhalmi Szemle által közreadott esszéjében. Mekkora teherbírása volt Anselmus a legnagyobb elgondolhatót gondoló gondolatának és mekkora teherbírása Nietzschének a Friedrichnek, amikor Isten létét tagadva, annak létezését, hiányában is, mintegy magára vállalja? „Nem azt állítjuk, hogy a rést (az evidencia-közösségen – megj. JL.) Anselmus istenbizonyítéka ütötte, csupán arra gondolunk, hogy Anselmus istenbizonyítékának elemzése jól megvilágíthatja az evidencia-közösség fokozatos fellazulásának genezisét, és Nietzsche ellentétes intenciójú bizonyítékának elemzésével együtt fényt vethet az új ezredforduló evidenciaváltására is.” A lapellenőr ismétli magát: Tábor Béla.
Aztán Békési Beáta, Családot kell születni című dolgozata következik, amelyből egy idézet a kedvcsináló, útravaló: „Ma is él Kelet- Afrikában egy törzsi szokás, amely a leendő szülők új szerepre való felkészülését támogatja. Még csak a gondolat jelent meg a pár fejében, hogy gyermeket akarnak, amikor a leendő anya magányosan elvonul, hogy – mintegy lélektani fészket rakva – kivárja, míg megszületik a fejében a dallam. A leendő gyermekük dallam, amely érzelmi elköteleződésének a tanúbizonysága lesz. Ezt először a párjával osztja meg a nő, és csak ezután kerülhet sor a fogamzásra. A várandósság ideje alatt gyakran dúdolják a dallamot, megszólítva ezzel a babát – és az önmaguk személyiségében formálódó szülői szerepet -, miközben ezzel a környezetet is tudósítják az érkezőről. Ez a dallam aztán végigkíséri a felnőtté váló gyermek egész életét a végső búcsú pillanatáig.” Pont.
Végül: elő a metélttel és a mákkal, meg a régi jó dumákkal! Rubicon: Vörös terror/Fehér terror témában egy újabb fontos keresztmetszet, a periodikától megszokott színvonalon. A Rubicon most már évtizedre kiterjeszthetően elementáris munkát folytat; minden ambíciójával azon van, hogy megszabadítsa a történelmi gondolkodást a sejtekig hatóan beépült sztereotípiáktól, értve ezen az ’89-et megelőző és tovább fertőző negyven év vulgármarxista egyoldalúságait, otromba, romboló ostobaságait és értve ezen persze a ’89 előtt a nyilvánosság előtt nem megmutatkozható, ellenben a szőnyegek alatt, a tapéták mögött, a „hátsó sorokban” erjedő, a magyar önazonosság kérdéseit a magyar szupremácia illetve mártíromság algoritmusában megértő, a mai napi teljes pompájukban magukat ünneplő, hagymázas tudatokat. Olyan történelmi szemlélet meghonosítását tűzte ki célul, amely polarizáltan mérlegel, tehát nincs empátia híján az adott időszak mentális meteorológiája iránt sem. A Tanácsköztársaság előzményeinek és következményeinek és magának a 133 napnak a bemutatása ebben a lapszámban megint csak olyanra sikeredett, amelynek elérni kellene az értelmiség megannyi szegmensét, na meg a tanuló ifjúság széles rétegeit. De a lapmalmozó befejezi az álmodozást! Leszögezi, hogy a Rubiconban egyként kerül, pontos statisztikai adatok mellett, a Szamuely-féle Lenin-fiúk horror hordája és a Prónay-féle becstelen brigantik gyülekezete terítékre. „Érdekes” párhuzamokat is mutatnak; ha egyet említünk: mindkét alakulatot úgymond féllegálisan alkalmazták, törvényes felhatalmazásuk nem volt, valóban, ahogy mondani szok’: elvégeztették velük a piszkos munkát – nem örömük ellenére. A Rubicon képanyaga ismét bámulatos; Szamuelyék mintha már teljesen tisztában lennének Hollywood szabályaival; pózolva néznek a lencsébe, mialatt nem vonható kétségbe a tekintetük tántoríthatatlanságában szikrázó kíméletlen hit bizonysága sem. Héjjas Iván zubbonyban és bőrkabátban. Zsebre tett kézzel csibészesen. Félelem a város felett. Minden szeszes ital végromlásba visz! – plakát. Sorolhatnánk a lenyűgözőbbnél marasztalóbb momentumokat az elemzések nagyvonalú aprólékosságának fényében. Nem tesszük, mert lapszemlénk nem zsugorodhat egy ászra. Olvassák a Rubicont – Ki tud többet a Tanácsköztársaságról?
A lap-top-menedzser itt most időt kér – a márciusi újrakezdéshez. „A tér engedékeny, határai átléphetők. De a neki rendelt időből senki nem emigrálhat.”
Lapot, hovatovább lapokat ismét, és honnan máshonnan, mi volna a kályha, ez esetben a pakli, mint az Írók Boltja, ahol gyöngéd, el-néző figyelem kíséri, ahogy aprólékosan kiválogatja magának a nyerő kártyákat. Pókeres lévén, annyi előnyt ad nem létező ellenfeleinek, hogy öt lap helyett néggyel játszik, igaz, azok mindegyike figura.
A Café Bábel (61.sz.), a Symposion (59. sz.), a Pannonhalmi Szemle (XVIII/4) és Rubicon (2011/2) ragad a kezéhez.
A Café Bábel ezúttal a félelemre „épít”, tematikusan végiggondolt lapszámsorozatának mostani epizódja ez: a Félelem. És szépen gurítja el a hógolyót; Zvolenszky Ilona Mitől félsz? című ostinatójával, másképpen: szinte hangtalan prózájával. Rákos beteg női suttogás szól néhány oldalon keresztül: „Visszatérek a rendelőbe, kezemben az eredményekkel. Az orvos hosszan nézi a papírokat, aztán óvatos, követhetetlen magyarázatba kezd. Hogy hát nem állunk jól, de tulajdonképpen lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. – Meg fogok halni? – kérdezem szárazon. – Nem tudom – feleli őszintén. Aztán hozzáteszi, hogy biztos nem most rögtön.”
Aztán jön a Bábelben Paul Virilio – „a sebesség megszállottja vagy!”, ugye – és vele Az ősbaleset. Tétele a megelőzés, a gyorsulást beérni nem tudó emberi állapot felkészítése a védekezésre, ugyanis tempónk minduntalan és egyre inkább balesetek történetévé módosítja históriánkat; előbb utóbb ez az állandóan próbáló, ekképp a kakofóniában kivételes tehetségre szert tett, gigászi zenekar, úgyis mint az emberi civilizáció, nem csak az időt, hanem önmagát üti el: „A váratlan és katasztrofikus eseményekkel szembeni védtelenségünk beismerése arra kényszerít minket, hogy kiszolgáltatottságunkat leküzdve megpróbáljuk megfordítani a dolgok lefolyását, és létrehozzunk olyan új muzeológiát vagy muzeográfiát, amely bemutatná a baleseteket, méghozzá mindenfajta balesetet: a legbanálisabbtól a tragikusig, a természeti katasztrófától az ipari szerencsétlenségeken át a tudományos balesetekig, nem feledve az oly sokszor mellőzött szerencsés véletlenek kategóriáját sem, azaz a ráhibázásokat, a szerelembe eséseket és a kegyelemdöféseket.” (kiemelés az eredetiben – JL.) A tévében pedig felváltva A pokoli torony és a Casino – teszi hozzá fontoskodva a lapelosztó.
A Bábel ezen az íven folytatja: Munteán László a Zéró-tornyok félelem-recepciójáról, Didier Bingo biztonságról és migrációról, azaz megint csak a félelmekről, Mátyási Róbert a tárgyak meghatározhatatlanságából adódó félelemről, Zsellér Anna a szorongás metaforáiról, Kodaj Dániel Király Jenő halálesztétikájáról, Darida Veronika pedig a szorongás színházáról beszél igényes körültekintéssel.
Egyik Caféból ki, a másikba be, ez nem csak térbeli, hanem időutazás, spéttel játszott parti; amikor a lapfelügyelő mintegy mandzsettából dobja ki a Symposiont, bevallja legott, a pompás kiadványhoz még tavaly jutott, ám ez a lap ütőértékét csöppet sem mérsékli, hiszen olyan ritka közleményről van szó, amely messze túlmutat irodalmi keretein, illetőleg: egyszerre irodalom, kép és könyvtest, műtárgynak is nevezhetjük ekképp, méltón ahhoz a személyhez, aki előtt a szerkesztők fejet hajtanak: Tolnai Ottóhoz.
A Symposion Tolnai-számához pozíciót kell találnunk; fogást rajta, közvetlen értelemben. Ugyanis egy nyújtott A/5-ös (A/3-as?) nyomdai formátum keresgéli helyét a kezünk között, az ölünkben, a könyékre ejtett fejünk alatt. Nem könnyű elhelyezni tehát a Tolnai-számot, feltehetőleg koncepciózus a szándék; nem a kényelmes olvasgatásnak, fürdőkádas lezserkedésnek az alanya, annyi szent.
Az impressum kiemelendő: Sirbik Attila: fő- és felelős szerkesztő, Damir Rijovic Originalov: dizájn, arculat. Dizájn und zájt, idézhetnénk a hősies nyolcvanas éveket, amikor egy kocsmaasztalnál valamely poharak fölött ez a remekbeszabott nyelvi mazsola egy akkori versenyzőből ihletetten kibukott. De ez itt a Symposion és valóban dizájn és zájt, mert Tolnai képregényes arca jelenik meg, mint még soha, azon kívül versek, ám szerbül is, és bibliográfia, alapos. Képregényes arc, de inkább arcok, élek, tónusok.
A Tolnai-szám irodalomtörténeti raritás biztosan, mindenki aktuális Tolnai-polcán a helye, nem vitás! A Ki tud többet Tolnai Ottóról (rajta kívül)? című vetélkedő nélkülözhetetlen segédkönyve.
Nem állunk meg, haladunk, ahogyan a betyár időkben a Váli úti Általános Iskola pincehuzat hintáztatta, finomfőzelék-illatú konyhás nénije megjegyezte. Pannonhalmi szemle, kvázi-tematikus szám, mondjuk: változás.
Kocsi György esszéjére kapjuk fel a fejünk, már amennyire egy olvasó felkapja a fejét, leszegi tehát, úgy is marad a lapvizsgálóé hosszasan. Paradigmaváltások az Ószövetségben magyarázó alcímmel, vagyis Kuhn nyomában azokat a dramaturgiai csomópontokat veszi sorra a szöveg, ahol gyökeres fordulat áll be az elbeszélt történetbe. „Kuhn maga is bizonytalan abban, hogyan keletkezik egy komoly hatástörténetet kiváltó felismerés. Tudósokat idézve arról szól, hogy hirtelen ’hályog esik le a szemükről’ (vö. ApCsel 9, 18)
Vagy ’villámfény világítja meg a korábban még sötét rejtélyt’, s utána új megvilágításban látják a korábbi problémát, amely lehetővé teszi a megoldást.” Kocsi hat paradigmaváltáson vezeti által olvasóját: az egy Isten teremtette világ ideájától Ábrahám, Mózes alakját kiemelve, a királyság társadalmi formáján keresztül, a babiloni fogságot beleértve, Ezdrás és Nehemiás működéséig. Kimondottan átfogó, mert áttekinthető értelmezés, jó vele együtt menni.
Tábor Béla. Elsőre csak ennyit. Nem hang és füst a név. Gyöngéd pedagógia célzattal, mellyel a lapbecslő önnön magát is illeti, tekintve, hogy az Anselmus istenbizonyítéka és Nietzsche istenkísértése című „jegyzet” elolvasása után a könyvespolchoz iramodott íziben, szóval volna mit és kiket ismét beszédre bírni, volnalehetne Szabó Lajostól az itt szereplő Tábor Bélán át Vajda Lajosig el- és visszamerészkedni időben és/tehát szellemtörténetben. Hangot adni annak a hagyománynak, amely a történelmileg-politikailag újabb és újabb zsákutcás köreit járó magyar búgócsigától eloldozódik némileg, hovatovább spirituális távlatokból képes látni és azokban értelmezni mára legjobb esetben csupán bebalzsamozott, kiállításokon megtekinthető „dolgokat”. A világról, a megélhető élet lehetőségéről, a hitről, a megismerésről a transzcendencia korrelációjában értekeztek ezek az urak (Várkonyi Nándor, Fülep Lajos neve még – ötletszerűen, csöppet sem maradéktalanul.). Bizony. Ahogyan Tábor Béla az evidenciaváltás kérdését fejtegeti a Pannonhalmi Szemle által közreadott esszéjében. Mekkora teherbírása volt Anselmus a legnagyobb elgondolhatót gondoló gondolatának és mekkora teherbírása Nietzschének a Friedrichnek, amikor Isten létét tagadva, annak létezését, hiányában is, mintegy magára vállalja? „Nem azt állítjuk, hogy a rést (az evidencia-közösségen – megj. JL.) Anselmus istenbizonyítéka ütötte, csupán arra gondolunk, hogy Anselmus istenbizonyítékának elemzése jól megvilágíthatja az evidencia-közösség fokozatos fellazulásának genezisét, és Nietzsche ellentétes intenciójú bizonyítékának elemzésével együtt fényt vethet az új ezredforduló evidenciaváltására is.” A lapellenőr ismétli magát: Tábor Béla.
Aztán Békési Beáta, Családot kell születni című dolgozata következik, amelyből egy idézet a kedvcsináló, útravaló: „Ma is él Kelet- Afrikában egy törzsi szokás, amely a leendő szülők új szerepre való felkészülését támogatja. Még csak a gondolat jelent meg a pár fejében, hogy gyermeket akarnak, amikor a leendő anya magányosan elvonul, hogy – mintegy lélektani fészket rakva – kivárja, míg megszületik a fejében a dallam. A leendő gyermekük dallam, amely érzelmi elköteleződésének a tanúbizonysága lesz. Ezt először a párjával osztja meg a nő, és csak ezután kerülhet sor a fogamzásra. A várandósság ideje alatt gyakran dúdolják a dallamot, megszólítva ezzel a babát – és az önmaguk személyiségében formálódó szülői szerepet -, miközben ezzel a környezetet is tudósítják az érkezőről. Ez a dallam aztán végigkíséri a felnőtté váló gyermek egész életét a végső búcsú pillanatáig.” Pont.
Végül: elő a metélttel és a mákkal, meg a régi jó dumákkal! Rubicon: Vörös terror/Fehér terror témában egy újabb fontos keresztmetszet, a periodikától megszokott színvonalon. A Rubicon most már évtizedre kiterjeszthetően elementáris munkát folytat; minden ambíciójával azon van, hogy megszabadítsa a történelmi gondolkodást a sejtekig hatóan beépült sztereotípiáktól, értve ezen az ’89-et megelőző és tovább fertőző negyven év vulgármarxista egyoldalúságait, otromba, romboló ostobaságait és értve ezen persze a ’89 előtt a nyilvánosság előtt nem megmutatkozható, ellenben a szőnyegek alatt, a tapéták mögött, a „hátsó sorokban” erjedő, a magyar önazonosság kérdéseit a magyar szupremácia illetve mártíromság algoritmusában megértő, a mai napi teljes pompájukban magukat ünneplő, hagymázas tudatokat. Olyan történelmi szemlélet meghonosítását tűzte ki célul, amely polarizáltan mérlegel, tehát nincs empátia híján az adott időszak mentális meteorológiája iránt sem. A Tanácsköztársaság előzményeinek és következményeinek és magának a 133 napnak a bemutatása ebben a lapszámban megint csak olyanra sikeredett, amelynek elérni kellene az értelmiség megannyi szegmensét, na meg a tanuló ifjúság széles rétegeit. De a lapmalmozó befejezi az álmodozást! Leszögezi, hogy a Rubiconban egyként kerül, pontos statisztikai adatok mellett, a Szamuely-féle Lenin-fiúk horror hordája és a Prónay-féle becstelen brigantik gyülekezete terítékre. „Érdekes” párhuzamokat is mutatnak; ha egyet említünk: mindkét alakulatot úgymond féllegálisan alkalmazták, törvényes felhatalmazásuk nem volt, valóban, ahogy mondani szok’: elvégeztették velük a piszkos munkát – nem örömük ellenére. A Rubicon képanyaga ismét bámulatos; Szamuelyék mintha már teljesen tisztában lennének Hollywood szabályaival; pózolva néznek a lencsébe, mialatt nem vonható kétségbe a tekintetük tántoríthatatlanságában szikrázó kíméletlen hit bizonysága sem. Héjjas Iván zubbonyban és bőrkabátban. Zsebre tett kézzel csibészesen. Félelem a város felett. Minden szeszes ital végromlásba visz! – plakát. Sorolhatnánk a lenyűgözőbbnél marasztalóbb momentumokat az elemzések nagyvonalú aprólékosságának fényében. Nem tesszük, mert lapszemlénk nem zsugorodhat egy ászra. Olvassák a Rubicont – Ki tud többet a Tanácsköztársaságról?
A lap-top-menedzser itt most időt kér – a márciusi újrakezdéshez. „A tér engedékeny, határai átléphetők. De a neki rendelt időből senki nem emigrálhat.”
Hozzászólás