hirdetés

Lapot kérek - 2012. november

2012. november 20.

Ezúttal az ún. történelmi tematika kerül a szélvédő alá; a Rubicon dupla száma (9-10), a Korunk novembere, az Egyenlítő idei 10. kiadványa és hogy az irodalom sem maradjon szárazon, a Forrás 11. trackje fölött térünk nyugovóra és napirendre. Jánossy Lajos novemberi lapszemléje.

hirdetés

„Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, / hallgatni hosszan, néha-néha félni, / hogy a körúton járkál a november, / ez utcaseprő, szegény, beteg ember, / ki fütyürész az ablakunk alatt?” Ki más, mint Kosztolányi bátorítja gyengéden ilyenkor a dolgozót. Erős hónap a november, komoly ellenfél; bőkezűen mér, szűkszavúan fenyeget. Bevégzi, mi hátra van; rettentő pompával jelenti be a színtelen évszak közeledtét. A Feneketlen-tó partjainál rőtbe vált a park, hullámzik a sárga avartenger, az Andrássy úton lesminkelnek a fák. A járdákon nyálkás levelek, elvesztett, felbontatlan üzenetek. A lapleolvasó tejszínes teájának páragőzébe burkolózik, inába szállt bátorsággal inhalál, miközben tudja, ez messze nem a kínhalál (na jó, most az egyszer ezt nem húzza ki); csupán az újjászületést előkészítő végórák. Belőlük pedig kinyerhető némi nyújtózkodó, lomha kéj is, amelynek néhány folyóirat példás katalizátora.

Ezúttal az ún. történelmi tematika kerül a szélvédő alá; a Rubicon dupla száma (9-10), a Korunk novembere, az Egyenlítő idei 10. kiadványa és hogy az irodalom sem maradjon szárazon, a Forrás 11. trackje fölött térünk nyugovóra és napirendre.

Úgynevezett történelmi tematika, írta a lapimitátor, mégpedig azért, mert az elmúlt hónapok vitái, elsődlegesen a Nyirő, Wass, Tormay és Szabó Dezső körül és fölött kialakult diskurzusok visszatérően, noha nem először arról győzték meg: súlyos félreértés, kártékony örökség a humaniórák specializált, különválasztott tantárgyakként történő oktatása. Nyirőt és az említetteket nyilvánvalóan tanítani kell, mert életpályájuk, olykor tragédiába torkollóan félresiklott választásaik épp a huszadik század, azon belül pedig a két világháború közötti világ megértéséhez és feltárásához nélkülözhetetlen háttéranyagok. Miként az esztétikailag vitán felül álló alkotók esetében is a történelembe ágyazott, az életrajzi aspektusokat nem eltakaró, mondjuk kissé „korszerűtlenül”: szellemtörténeti nézőpont felkínálása jelenthetné a kulturális közösség épülését, tehát önvédelmét. Mert alig akad jelentős szerző a században, akit ne fertőztek volna meg valamely mértékig a különböző, kizárólagosságra törő, ekképp mások kizárását, elkülönítését, megsemmisítését célzó ideológiai járványok. Arról, hogy milyen „emlékezetkieséseket”, „hamis tudatokat” eredményez bármely oldali, politikailag elkötelezett oktatás, az országnak mélyen húzódó tapasztalata van; sokáig – pont amíg a kurzusok tartottak– azt hittük, az indoktrináció, a központilag irányított korlátozás után, eljön a kor, amikor a szellemi felszabadulás következik. Nem így lett. Nem lehetett így. Hogy lehetne másképp, még mindig csak reméljük. György Péter a Romsics Ignácot ért méltatlan támadások nyomán egy magyar Historikerstreit esélyét vélelmezte. A legutóbbi hónapok megszólalásait, tanulmányait, cikkeit, publicisztikáit olvasva, nem kizárt, elindul a kívánatos diskurzus. Bizodalmunkban megerősíthet bennünket

a Rubicon dupla száma, amely a Horthy-korszakkal, azon belül a kormányzóval és a bethleni konszolidáció kultuszminiszterével, Klebersberg Kúnóval foglalkozik. Makkai Béla, Ujváry Gábor, Miklós Péter és Kovács Dávid az utóbbival, Barta Róbert az előbbivel, míg Romsics a korszak genealógiáját foglalja össze, Kerepeszki Róbert pedig a magyar-német viszony történetét kíséri végig.

Klebersberg középpontba helyezése azért „jó húzás” a Rubicontól, mert alakja nyomban a differenciált történeti gondolkodás erőpróbája, vagyis az ötven éven át a lehető legsematikusabban tárgyazott fasiszta Horthy-Magyarország koncepciónak és sulykolt közmegegyezésnek a felmondásáé. Ennek jegyében a Rubicon történészei amellett érvelnek, hogy a kor még politikai értelemben sem egynemű, noha vannak azt karakterisztikusan meghatározó jegyek, amelyek a korlátozott parlamentarizmus, a tekintélyelvű államberendezkedés fogalmi megfontolásai felé mutatnak. Elég, ha csak a kétséget kizáróan vezérelvű berendezkedés huszonnégy éve alatti kormányfők és kormányok változásaira gondolunk. Vagy Klebersbergre, akinek tanügyi reformjai, a magyar intézetek felállítása, a községi iskolák koncepciója sem a magyar holokausztnak, sem a magyar hadsereg pusztulásának kontextust nem kínálnak. Árnyalt kép körvonalai vannak tehát kibontakozóban, amelyhez Romsics cikke teremt pontos vázlatvonalakban megragadott keretet. Romsics ezek között részletesen mérlegeli Horthy felelősségét, mozgásterét, döntéseit, és miközben állíthatja, hogy „[a] kommün utáni évek éles antiszemitizmusa és a szellemi élet tartósan érvényesülő bűnbakképzési törekvései ellenére az 1919-es fehérterrortól és az 1920-as numerus clausustól nem vezetett egyenes út az 1944-es holokausztig, sőt még az 1938 utáni zsidótörvényekig sem”, látszólagos csak a paradoxon, hogy épp ennek fényében emelheti ki a kormányzó mérsékelhetetlen felelősségét a magyarországi zsidóság százezreinek megsemmisítésében: „Ha július elején képes volt akaratát a németekkel és a hazai szélsőjobboldallal szemben keresztülvinni, akkor valószínűleg júniusban vagy májusban is képes lehetett volna rá.” Hosszan érdemes volna idézni Romsicstól, nem utolsó sorban a negyvenötöt követő, máig tartó és ható, a holokauszt-traumában gyökerező következményekről, az általa javasolt párbeszédről, de a lapizgató innen az olvasóra szavaz, akik között remélhetőleg megannyi magyar- és történelemtanár, ilyen és olyan véleményformáló; vegyék és forgassák be órarendjükbe a Rubicont!

Ha eleddig a Horthy-korról esett szó – ne legyen másképp a nagyszerű kolozsvári Korunk esetében sem. A Horthy-korszak. Egy folyóiratszámon belül ennyire arányosan képviselni a teljesség igényét, igazi ajándék az olvasónak.
Romsics Ignác historiográfiai áttekintése nem csak a magyar recepciót idézi, a külföldiekkel sem marad adós: Andrew c. Janos, William M. Batkay és Peter F. Sugar Horthy-interpretációit is hozza, illetve Borbándi Gyulnak az Új Látóhatárban, 1981-ben közölt tanulmányát. Más és más árnyalatok; a kor megítélését segítő opciók.

Püski Levente az időszak pártfejlődésére helyezi a hangsúlyt, ezen belül pedig a maghatározó politikusok útvesztőire, manővereire. Ezekkel együtt a kormányzó hatalmának és törvényi jogosítványainak összefüggéseire.

Zeidler Miklós a trianoni döntés eredményeként beálló szűk külpolitikai mozgástér vektoraira, a determinánsokra, vagyis a revizionista, és a szabad vegyértékekre, vagyis a nyugati orientációra figyel.

Ungváry Krisztián a háborúba történt belépés okairól fejteget, és arról, hogy a német zsidó-politikával, a végső megsemmisítés igényével a magyar politika és Horthy szembe mehetett volna. (Ld. Romsics Rubiconbeli tanulmányát) 

Tomka Béla a szociális hálóról, ami volt, és annak hiányosságairól, amelyek voltak, ír anyaggazdagon.

A Hidvégi-Vonyó páros a nemzeti iparfejlesztés kudarcát támasztja alá adatokkal jócskán.

Ujváry Gábor izgalmasan veti össze a Hóman- és a Klebersberg-féle kultúrkoncepciót. (Érdekes adalék, hogy a Collegium Hungaricumok rendszerét Hóman kevésbé támogatta; ő maga is a provincializmus ellen és az európai felzárkózás mellett érvelt, ám a „magyar házakat” zártnak tartotta.)

Sipos Balázs a sajtóviszonyok alakulásáról, a sokszínű, ám az állam befolyásától és cenzúrájától sosem ment orgánumok politikai elkötelezettségéről ír.

Turbucz Dávid Horthy első komoly külföldi meghívásáról; az addig elszigetelt kormányzó bécsi és római útjáról és annak sajtóvisszhangjáról.

Míg Paksa Rudolf a szélsőjobb történetét foglalja sűrű, de áttekinthető oldalakban össze.

A Rubiconhoz és a Korunkhoz, a Horthy-kor széthajtogatásában nélkülözhetetlen, a magyar történelmet Trianontól a holokausztig egyben láttató „szöveggyűjteményekhez” megannyi ajánlható könyv közül az Európánál második kiadásban megjelent Kállay Miklós Magyarország miniszterelnöke voltam című memoárja kötelezőként kézbe veendő!

S ha eddig a két háború közötti időszak, akkor az Egyenlítő októberében a Kádár-kor, és erről Szelényi Iván kiváló elemzése az '56 utáni konszolidációról, ezen belül az értelmiség szerepéről, kompromisszumairól, reményeiről és esélyeiről. A második gazdaság realitásairól és kudarcáról – elfogulatlanul. „Ha van valami, amiért érdemes emlékezni az 1963-68 közötti magyar nagy társadalmi kiegyezésre, azok az intézményi analógiák, amik az akkori magyar átalakulás és az 1980-as évek kínai reformjai között felsejlenek. Ennyiben lehet ’világtörténelmi momentumot’ tulajdonítani a háztáji gazdaságnak és a libatömő parasztasszonyoknak.” Ez a második rész, az első a szeptemberi számban!

Az Egyenlítőben még a mai magyar demokrácia vékonydongájúságáról és a weimari hasonlóságok túlzásairól, inadekvát voltáról Balázs Gábor.

Tóth Csaba Tibor Szekfű és Erdie „antiszemitizmus-vitájától”.

Kiss Endre recenziója Komoróczy Géza hallatlan lélegzetű magyarországi zsidóság-történetéről.

Végül a Forrás, az irodalom forrásvidéke Kecskeméten.
A 85 esztendős Tornai József köszöntése a szerző verseivel: „De a nyakörv. Haraszti, ahol megszülettem, / csak fájt, fojtogatott letépni-lehetetlen.” Érdekes összevetni az összegző Juhász Ferenc és az egyenleget vonó Tornai verseit.

Szepesi Attila: „Most hideg csillagok alatt, / maga sem tudja, mit motyog.”

Tandori: Két tét, el: „Most főleg nézegetek; visszagondolgatok.”

Podmaniczky lakótelepi, szerelmes horrorja: Délutánig a rejtély csak fokozódik.

Aztán Kurdi Fehér interjúja Botonddal (Kardos Botond, 1949-2010), a haláláig Nürnbergben élő képzőművésszel többek között az egyéniségről és az eluralkodó művészi piacról.

Kántor Lajos visszaemlékezése az ötvenes évekre, Lászlóffy Aladárral.

Huh, itt becsukja a computert a lapelszámoló. Jóllehet világos van, de nem teszi le a fegyvert. A decemberi periodikákra vár. A folyóiratokra céloz.

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.