hirdetés

Lapot kérek – 2014. szeptember

2014. szeptember 25.

Cserna-Szabó András és Szálinger Balázs nagyot alkotott; a nyomtatott fórumok hanyatló idejében olyan hajlékot hozott létre, amelynek üde otthonossága, ízléses, olvasóbarát szerkesztése példásnak legalábbis alapos okkal nevezhető. – Jánossy Lajos lapszemléje a Hévíz folyóirat legújabb, dupla számáról.

hirdetés

Nem tudunk kellő tisztelettel és alázattal meghajolni Róma előtt, mióta az elsődleges bűnök listájára – mondhatni, régi mulasztását pótolva - a mulasztás vétkét felvette. Azóta már tudjuk, életünk miben marasztalható el; most megragadjuk az alkalmat legott, hogy gyónjunk egy egészségeset; a kortárs irodalom folyóirat-kultúráját ünnepi színekkel felkavaró Hévíz folyóiratról eleddig – mea culpa! - bizony nem szóltunk kellő hangsúllyal. Holott Cserna-Szabó András és Szálinger Balázs nagyot alkotott; a nyomtatott fórumok hanyatló idejében olyan hajlékot hozott létre, amelynek üde otthonossága, ízléses, olvasóbarát szerkesztése példásnak legalábbis alapos okkal nevezhető. A Balaton-felvidéki közlemény duplaszámánál mentségünk végképp nem lehet; kitérni annak méltatása elől módunkban nem áll.

A címlapon Bródy Sándor sármos, habos nyakkendős, kackiás bajszú, mély tekintetű fotója – nem véletlenül. A lapban az íróról olvasható beszélgetés, a megszólítottak: Szebeni Zsuzsa, az Országos Színháztörténeti Intézet kurátora és Alexander Brody, az unoka. „Bródy Sándor nem volt képes a polgári létre. Zaklatottság, kalandvágy, önpusztítás, önmarcangolás jellemezte, állandóan mozgásra, izgalomra vágyott. Éjszakánként, amikor mások aludtak, ő sokszor órákon keresztül vitette magát konflissal.” Ezt azért elég jó elképzelni, ezeket a konflisportyákat a korabeli Budapesten. Meg annyi mást is, ami ebben a remekarányú interjúban felbukkan. (Külön említést érdemelnek a Hévíz szövegléptékei. Úgy látszik erősen, hogy a bejövő írások terjedelme már a megjelenés előtt pontosan tisztázott; sem kurtán elharapott, redundáns-vázlatos, sem partot nem érő lére eresztett eposzos anyagok nem teszik próbára az olvasót.)
S ha az egy íróra visszatekintő interjúknál tartunk, itt a következő: Darvasi Ferencé Mándyról, méghozzá „civilekkel”, Czapolai Imrével és Czapolai Barbarával, akikkel Mándy egy házban lakott, akikkel összejárt vendégségbe, akikkel a lépcsőházban diskurált, akikkel együtt vitte le a szemetet. Ahogyan az előzőekben, itt is az író alakja elevenedik meg, az a figura, akire az irodalombarát, legyen bármennyire szofisztikált értője a műveknek, mindig kíváncsi. A zárlat túlmutat a kezdeten: „Amikor mentem fel a lépcsőn, és lenéztem, láttam, hogy nyílik a liftajtó, és Iván lép ki rajta, a szemetesvödröt fogva a kezében. Ő nem vett észre engem, csak én őt. Nem mentem oda hozzá. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. RÁ két hétre halt meg. Oda kellett volna menni. Mindig oda kell menni, nem lehet tudni, mikor van az utolsó alkalom. Ezzel zárult le a gyerekkorom.”
Ja, nem említettük, hogy [V]ízibiciklivel tekerünk, ebben a rovatban taposunk.

Tengeribetegséget ekképp nem kaptunk, megéhezni okunk annál inkább adatott, elő hát egy jó hajószakáccsal; a következő etap címében megtaláljuk. A hely szelleme kötelez; Fehér Béla a Kőre leppencsről, Ambrus Lajos A Pintesről lamentál ízesen. Mindkét férfiú tárgyilagos, szakirodalmakra támaszkodó esszéista oldalát mutatja; Fehér a lebbencs etimológiáját és gasztronómiai karrierjét prezentálja, míg Ambrus a Pintes szőlőfajtából desztillált nedű történetén kalauzol végig.

S ha fentebb bukolikus filagóriában hajladoztunk sok szép szót kóstolgatva, a hullámverésért sem kell a szomszédba mennünk; a következő rovat mestergerendáján ez áll. Alatt pedig míves töprengések Háy Jánostól Bornemissza Gergelyről, Potoczky Lászlótól Cortazárról, Vágvölgyi B.-től Bret Easton Ellisről, Kereszturytól a Tankcsapdáról, Bihari Balázstól a magyar popdalokról és Novák Tamástól a Barcelonáról. A felsorolás itt stilisztikai és informatív eszköz – jelezzük ezt az olvasónak üstöllést -, mert belőle épp a Hévíz technikás volta, okosan és szabadon csapongó incselkedő lidérce csíphető nyakon. Hogy mindez így és együtt belefér, ezzel beljebb leszünk. (A szigorú pillantású lapigazgató most az egyszer közbeszól, feddő intését Bihari Balázshoz intézi: Kedves Balázs, a szálak nem összeérnek, mint a tej, ahogyan Te idéznéd a Neuroticot, hanem – a líra logika - : „összefutnak, mint a tej …” De sebaj, az annyi bajnak annyi baja van, hogy – annyi baj legyen!)

Végül Nyílt vizek: seregnyi próza és vers, ha részletezzük, elveszünk, ha válogatunk, akkor is, ha másképp nem, a szerzők kardjába dőlünk. Ám mégis: Hazai Attila szövegei a Hévízben! Hát mit mondjunk komplikáltan és árnyaltan? Kurva jók. Aztán Pallag Zoltán szilánkjai a bőr alá. És itt a vége, mert kábé 25 név és írást volna következendőleg bevezetendő a lapműszerész, erre nem vállalkozhat. (Gerlóczy novelláját azért ne tévesszék szem elől …)

Arra viszont és ismét igen, hogy kalapját meglengesse a keszthelyi sze/ő/l/l/őben, a pannon lankák dicséretét zengje, a hévízi tó tükrében bámulja az eget, tehát gyöngéd önfeledtséggel a hangjában köszöntse a lapot!

 

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.