hirdetés

Lapot kérek (3)

Folyóiratszemle

2008. október 24.
Szemlézőnk, Jánossy Lajos ez alkalommal a Jelenkor, a Műhely, a Műút és a Café Bábel számait lapozta végig.
hirdetés

A lapigénylő ezúttal megmarad egy hónappal ezelőtti döntésénél; jóllehet anélkül, hogy szokást formálna belőle: négylapos játékba bocsátkozik. S hol tenné ezt máshol, mint az Írók boltjában, ahol annyit csalhat, amennyit csak akar; senki nem nézi a kezét, amint a lapok között válogat; a magasabb értékeket, a tízeseket, bubikat és ászokat bújtatja a mandzsettájába (emlékezzünk: „Kimegyek a térre / sör és kártya vár / zsebemben két ásszal már nem érhet kár!” – megfejtéseket a szerkesztőségbe), ha lerontjuk az amúgy sem túl elégikus képzavart: a kosarába.
Az figyelem most sem kevésbé mohó és körültekintő, mint máskor. Ellenben a lehetőségeket – hogy egy kevéssé elcsépelt fordulatot használjunk – a bőség zavara jellemezte. Ez már majdnem olyan, mint hogy „remek futballidő volt”, tehát nem srófoljuk tovább a kíváncsiságot, nem próbálgatjuk az olvasói türelem határait, kertek alatt nem kertelünk, hanem hézagmentesen bejelentjük, hogy a Jelenkor, a Műhely, a Műút és a Café Bábel számait szemlézzük az alábbiakban.
 
A születésnapos számokkal kezdjük, először is az 50 éves Jelenkorral, amelynek kapitányi hídján egy ideje Ágoston Zoltán szalutál, aki az íratlan illendőség szellemében megnyitja a jubileumi összeállítást. Szűkszavú, vagyis elegáns meghívás; pont annyira személyes, amennyire az efféle szöveg fűszerigénye megköveteli, és épp annyira tárgyszerű, amennyire az előzményekről: a Sorsunkról és a Dunántúlról, illetve az egykori főszerkesztőkről: Tüskés Tiborról, Szederkényiről Ervinről, Csordás Gáborról beszélni kell. A folyóirat címlapján erős csapatnévsor olvasható: Tolnai, Bertók, Esterházy, Parti Nagy, Darvasi, Nádas stb., stb. Mivel alapvetően szépirodalmi írások futnak a Jelenkor oldalain, csak amúgy impresszionisztikusan, olyan „épphogy érintsd”-alapon bökünk egy versre, nyitunk be egy prózába. Tolnai-verssel találkozni a lapigénylőnek mindig szép randevú, most egy Lorand Gasparnak ajánlott művel lehet egy jó lidérceset keringőzni; a csak Tolnaira jellemző hangvétel, a prózavers-karakter másoknál többször vitatható, ám Tolnainál kétségbevonhatatlan érvénye itt is garantált. „én immár jóval / hiába  százszorszép ezerjó / a rádliminta alatt csírázni kezdő búzaszem / a pó-deltában ultraviolán sugárzó flamingótetem / a hipermangánban fanny lábaközé bukó nap / én immár jóval jobban félek / édes barátom / keserű tengerbe fagyott édes barátom / ne félj érkezem a bizonyítékkal”, s hogy miféle bizonyítékról esik itt szó - ehhez bizony a teljes verset tessék végigvenni. Tolnai után Parti Nagy: Az étkezés ártalmasságáról című előadását hallgatjuk meg; felrémlenek a Hullámzó Balaton „szörfösei”. Aztán Garaczi „emlékkönyvét” ütjük fel, amelyben most épp a hetvenes évek katonaélményei elevenednek meg. De hopp, túlugrottunk mennyi mindenkit, az egyik kedvenc helyet is például: „Zöldle kovag tülle vaséleg csengle szemelge / Szű jegeczes köröczös csészike röpke dugány / Forgonczféle homár legyező dörgész te kögöcske / Knitgi ötizke bököcz törgyületes reszelény” (Kovács András Ferenc: Kazinczy-féle antik). Mondtam, ugye?! A teljességgel nem, legfeljebb a te(l)jesemberrel mérhetjük magunkat, szóval Kukorelly versénél parkolunk, amelynek – minek a flikk-flakk?! – nemes egyszerűséggel Jelenkor a címe, és egy pécsi utazást csinál meg. Jól. Végül egy igen veretes tanulmány: Takáts József idézi fel a ’88-as évben Határ Győző és Balassa Péter között lezajlott vitát, amely a provinciális és a nyitott hagyományok kérdését járta körül malíciával és csipetnyi indulattal. Takáts a tőle megszokott alapossággal idézi meg és tárja fel az egykori polémiát, és teszi fel annak nyomán kérdéseit főleg arra nézve: mennyiben lenne más az irodalom, ha néhány emigráns szerzőnek, eminensen persze Határnak a szövegei itt és időben jelenhettek volna meg.
 
A Jelenkor után a harminc éves, győri illetőségű, Villányi László főszerkesztése alatt álló, Műhely ajtaján kopogtatunk. Dolgunk nehéz és kilátástalan; dupla szám van az ölünkben, álom-tematikában fogant szövegekkel, ráadásul rettentő jókkal. Hogy is kezdjem, hogy magyarázzam, te tudod, hogy hol a házam, kezdhetnénk a költővel, mert alig van ötletünk, miképp is emeljük méltó foglalatba ezt az alkotást. Na jó, muszáj valamit kezdeni mégis, mint mindig. Ha már, akkor kezdjük a végén: ”Nem Freuddal és Junggal kezdődött az álmok jelentőségének felfedezése és elemzése. Mindig is álmokból magyarázták az egyén és a nép sorsát. […] Az álmok utat mutatnak.”, írja Sulyok Elemér: Mikor mély álom száll az emberekre című remek esszéjében, amelyben az álom szerepének biblikus beágyazottságát vizsgálja. Voltaképpen ez lehetne a krédója a Műhelynek, amelyben most visszalapozunk az első kötetbe, ahol Valéry álomértelmezéseivel indulunk, később egy bámulatos Ivo Andric-prózába szaladunk bele; le is ragadunk egy kissé, s hogy behozzuk ajánlói önmagunkat, már Akutagava álomverzióinál időzünk. Karátson Endrén, Tábor Ádámon, Blanchon keresztül Hamvashoz lyukadunk ki. Ha roppant szellemesek lennénk, most azt mondanánk, jól elálmosodtunk, de sem szellemesek nem vagyunk, sem hazudósak, ezért fantáziátlanul annyit mondunk: jól kiálmodtuk magunkat, hozzátéve, hogy a Műhely első kötete cseppekben alkalmazandó; álom álom hátán, álmok álmodnak itt álmokat. Csak a szép beosztás teremthet helyet az álmodó írásoknak. A második füzet Takács Zsuzsa nagyívű esszéjével vesz repülőrajtot: Szóra bírni az álmot – Álom és látomás az irodalomban. Kedvcsinálónak, mi másnak, hisz ez a dolgunk, nézzük a szöveg első taktusait! Takács Zsuzsa a Kubla kán fordításait veti össze az álom logikájának fényében; Szabó Lőrinc bizony alulmarad a legfrissebb Kántás Balázs-fordítás mögött. Az újabb tétel Lábass Endre: Manók kétlábnyi kiskabátban. Lábass a teljesen hihetetlen és gyalázatos módon elfeledett, Madárfészekárus-kötetet folytatja mintegy; vezeti tovább egyszerre megejtően lírai, ugyanakkor elképesztő irodalomtörténeti delikátokkal teli naplóját. Itt most álomszövegeket fordít-idéz természetesen, de hogy miféle a. Stevenson- és Shakespeare-írások „szövegkörnyezete” – azt most nem áruljuk el. A Műhely 30-as évfordulójának II. kötete a reflexívebb munkáké: olvashatunk Erdély Miklós: Álommásolatok filmjéről elemzést Móser Zoltántól, Hárs György Pétertől Freud és Róheim viszonyának ismeretlenebb aspektusairól, ahogyan Kafka (rém)álomvilágáról is. A Műhely kitett magáért, ez látható; megintcsak a könyvespolcon helyet kereső opuszról van szó.
 
És máris a miskolci, Zemlényi Attila kitaposta Műúton „stoppolunk”, amely az elmúlt évek folyóirat-kultúrájának az egyik legjelentősebb fejleménye. Bán Zoltán András ad ízelítőt készülő regényéből, a Beethoven unokaöcsséből. Úgy tűnik, megint rafinált narratívában utazik a valamikor Csontzenész. „’Elviselhetetlen’ – kiált Karl von Beethoven, hallgatja a felesége, Karoline, született Noske, írom én, olvassátok most Ti, dologtalan olvasók.” Meglátjuk, miképp jön létre a végső összhangzattan. Tovább prózázunk: Fe Lugossy vakmeréseiben merülünk el: „Szeretnék egy komplexebb életet élni, ami teljesen egysíkú, mint a Guns and Roses leszállóága”, mondja jogosan Fe Lugossy; nem tehetünk mást: egyet értünk, bár lehet, kettőre gondolunk. Orosz szövegekkel megyünk egy kört, hogy elérkezzünk a Műút rendkívül rétegzetten gondozott kritika-rovatához, amelyben egy-egy könyvről három-három recenzens ad számot. Závada legutolsó regénye, az Idegen testünk egyfelől, Bán Zoltán András Hölgyszonátája másfelől a terítéken. Keresztesi Józseftől Teslár Ákosig húzódik az értő olvasók névsora. Ahogy szok’ mondani: ahány szem, annyit lát. Ebben a húzásban aztán még ott az újonnani felfedezésre váró Zeno tudata Svevótól, erről Wenner Éva jegyez okos szöveget. Zárlatként még Erős Ferenc ír a pszichoanalitikus regényekről, Nagy Gergely pedig képregénnyel koronáz.
 
Ahogyan egy alkalommal, az Enigma esetében, most is egy olyan lappal búcsúzik a lapigénylő, amelynek folyamait nem igazán tudja követni, noha a lap fontosságát különösképp hangsúlyozza; Az Írók boltjában a Café Bábelnek épp az 56-57. száma nem engedte el a kezét. Munka-tematikájú munka: Kőrösi Zoltán ironikus írói vallomása a prológus, aztán az egyik legeredetibb szociológus-filozófus, Zygmunt Baumann tanulmánya jön a munka modernitásbeli helyéről, Kurczi Tibor a test-munka-sport összefüggéséről és kultúrtörténeti jelentőségéről beszél, Czéh Zoltán megvilágító szövege a Gulagról hiánypótló, míg Herbert Appelbaum munkafogalom-történeti áttekintése és panorámája erősíti a tudatlanság frusztrációját, tehát a művelődésszomjat. Lenyűgöző. Lángh Júlia néhány francia nyelvű nyugat-afrikai regényben vizsgálja a munka képeit, hogynem aztán K. Horváth Zsolt emlékezetes pillanatai következzenek A munkáskalokagathia pillanata, Justus Pál és a Munka-kör címmel.
 
És itt abba is kell hagyjuk, elfáradtunk, folytassák Önök, tisztelt olvasók. Ígérem, jó mulatság, férfi (és persze női) munka várja mindannyiukat!
       

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.