Különben is tudjuk, hogy a pezsgősdugók robbanásakor legfeljebb a Himnuszt zenésítjük meg újra, az elseje ugyanúgy csütörtök, akárha bármely hétköznap szakadéka-szivárványa tárulna fel előttünk, mikor-kinek-hogy. Az Irók boltja ezúttal sem szűkmarkú hozzánk, adja a lapokat. Ezt az évet, hasonlóan az eddigi „cserékhez”, lendületesen kezdjük: az Ex Symposion, a Kalligram, a Palócföld és az Új forrás számai között mazsolázunk.

A lapigénylő maga is csodálkozik, hogy eleddig nem játszotta ki egyik régi aduját, az Ex Symposiont. Saccra legalább tizenöt éve „áll Déva vára”, a Bozsik Péter főszerkesztő és társai munkáját igazoló és dicsérő periodika, a Vajdaságból elszármazott-átmentett, de- és rekonstruált Ex, amely dacolva mindenféle hullámveréssel szörföl hősiesen a magyar laptámogatások szküllái és kharübdiszei között. Zászlója a magasban rendületlenül, legénysége árbóctartással áll ellen a szirénhangoknak, csinálja kérlelhetetlenül ugyanazt: szerkeszt és teremt, tematikus csomópontokban összegzi időről-időre a művészet, elsősorban az irodalom színeváltozásait. Volt itt már Hajnóczy-, Mészöly- és Vajda-szám, „dalolt a fű”, „párolgott a szesz” és „pletykálkodtak” a szerzők. Napilapos modorban állítható: mindig hiánypótló ötletekkel rukkolt elő. A szerkesztőgárda kiválóságait nem hagyhatjuk név nélkül, elvégre a Rolling Stones tagjait is végigmondjuk mindannyiszor: Balázs Attila, Józsa Márta, Ladányi István, Mesés Péter, Pató Attila, Szilágyi Zsófia az aktuálisan győztes csapat, és a „zenekar motorja” Bozsik Péter, frontember, aki ellenben nem primadonna, hanem, jóllehet néha nyögdécsel egy kicsit, szuszog méltatlankodva, de aztán törlést kér, esetleg könnycseppnyi pálinkát, szó nélkül „viszi ő is a zongorát” lankadatlanul tovább. A szabadság egy kis köre az Ex.

A 2008/66-os példány a Regény a regényben index alatt fut, Bene Adrián tanulmányával indít, amelynek egyik fókuszkörében a metalepszis-problematika áll. A történet narrátorának belekeveredését saját történetébe, a narrátor és a szereplő nézőpontjának közelítését, a kanonikus szövegek felhasználását, az álom, a jóslat és a műalkotás értelmező szerepét, mint a reflexió különböző, egymásba oldott lehetőségeit elemzi alapos finomsággal Bene propedeutikus írása, az Ex befutó szövege.

Darabos Enikő Esterházy legutóbbi regényét, a Semmi művészetet szembesíti a bizonyos értelemben Urtext-nek tekinthető A szív segédigéivel, „passzokra” bontja a művet, amelyben erős hangsúlyokkal hívja fel a figyelmet a kvázi-palimpszesztus zárványban maradó, kompozíciósan végig nem vittnek látott frázisaira. Az egyik legárnyaltabb kritikai megközelítés a Harmonia Caelestis utáni időkről.

Orcsik Roland: A regény születése a műfordítás szelleméből című esszéje az eredeti és a fordítás közötti átjárásokat-átjárhatatlanságokat hozza a felszínre, különös tekintettel az írások közvetíthető-közvetíthetetlen életvilágát és kulturális kódjait érintő kérdésekre.

Aztán egy az Andrej Bitov Puskin-házának esszéregény-jellegét hangsúlyozó, a metaforikus áthallásokra koncentráló, nagyvonalú és filológiailag megvilágító erejű „lábjegyzet” Kalavszky Zsófiától, majd egy másik Zsófia, a Szilágyi bámulatos elemzése Móricz: Isten háta mögöttjéről, komoly és metsző pillantásokkal az erotikus-szexuális rétegeket kibontó ábrázolás esélyeire, végül Bozsik önértő viviszekciója a Csantavéri Orlando fölött és Balázs Attilától a Boldogok hajója. „Kinek észak, kinek dél.”

Majdnem a teljesség igényével játszottuk végig ezt a kört, de maradt még néhány fedett lap az Ex paklijában. Tessék felütni őket!

A Kalligramnál - egy ideje már Mészáros Sándor a kapitányi hídon - a december szintén méltó búcsú 2008-tól, a kocsonyák és a bejglik fölött. Ha az Ex-nél rendes vizitben voltunk, tiszteletünket tettük, akkor nem mulasztható el, hogy a Kalligram humán erőforrását ne kurziválnánk: Mészáros mellett Beke Zsolt, Gerevich András és Szilágyi Zsófia szerkesztik a lapot. Lám, egy összekötő a két „tizenegy” között.

Elsőre Borbély Szilárd prózaversein méláz az olvasót is megillető költői képzelet. Mitől vers a vers, mitől próza a próza, vakarózik a lapigénylőben a botcsinálta fenomenológus. Borbély szövege határhelyzetbe hozott anyag; drámai monológ, kopogós, sorokba-ritmusba tördelt versbeszéd, akárha valamely talált tárgy keresné művészi lehetőségeit.

Aztán Szávai János töprengő feljegyzései következnek nyomban, amelyek Rilkétől Schuberten át Heideggerig húzzák meg a távozó darvak horizontját. Pascal, Thomas Mann, Pál, Gide zárkóznak fel az égi csapásokhoz. Milyen szívhezálló, gyönyörű dallamok vonulása ez itt, feledkezik meg a január mogorvaságáról, bújáról-bánatáról, vagyis önnön magáról a lapigénylő, egykori otthona szólítja, „az erősebb lét közelsége” nyűgözi és delejezi. Elrévedő tekintete azonban megakad Szávai 2008. április 13.-i bejegyzésén, amely Ferdinandy Egyfordulós bajnokság című novelláját idézi meg, az 1950-es év, pártdirektívák alapján szétszedett Ferencvárosát, akkor már: ÉDOSZ-át (Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szakszervezete!), amely minden nyomás ellenére, a centerhalf Kispéter Mihály vezérletével mégis bennmaradt az NB I.-ben. Henni-Rudas-Szabó-Kispéter-Kéri-Lakat-Budai-Kocsis-Deák-Mészáros-Czibor. Ezt a csapatot kapta szét a Magyar Dolgozók Pártja. Ne feledjük, áhitatos futball-ima, olvasó mind a mai napig. Álljunk meg itt egy kegyelmi pillanatra! A lapigénylő gombfocicsapata – reszelt kabátgombok szurokkal összefogva - is így állt fel, szemben vele a Puskás-féle Kispest, a kapuban Ruzsa! Ennyi lirizáló önkény talán belefér, gondolta a lapigénylő, majd a Karsai-Térey tandem Oresztész fordításának egy részletére lapozott, mert ez is a decemberi Kalligram kilométerköve.

Ahogyan az ezt követő vers-próza nagylélgezet is, Vida Gergelytől Egressy Zoltánig. Feszes panoráma.

Az 52. oldalon a Szávai-szemlélethez-hangulathoz húzó esszé Eli Wieseltől: Egyszemélyes ima. „’Csináljatok a történeteimből imákat’ – mondta a bratzlavi Náchám rabbi. Tanítványai engedtek kérésének, sőt ennél tovább is mentek: történeteket írtak az imáiból. Ahogyan Náchám távoli tanítványával, Franz Kafkával kapcsolatban egyszerűen megjegyezte: írni annyi, mint imádkozni.” Olvassák tovább és végig, az egyik legszebb, leginspiráltabb, hagyományéltető esszét! És a lapigénylő még azt sem mondja, hogy: az utóbbi időkből.

Végére maradnak, de nem utolsóknak a kritikák: Bazsányi határozott szavú Závada-értése a legutóbbi regényről és Szerbhorváth flott, megsemmisítő gesztusai a szétajnározott Guitiérez két könyvéről.

Kettőt se lépünk, egyet se gondolunk, és már a Palócföldön (2008/5-6) járunk, ahol szintén nem feledkezünk meg a vezérkarról: Mizser Attila főszerkesztősége alatt, Handó Péter szerkesztésében, Nagy Pál (Párizs), Pál József (Salgótarján), Tőzsér Árpád (Pozsony) főmunkatársi együttműködésével készülnek a jó palócok mindennemű ínyencséggel. Turczi István „palócföldelt” (alcím) verse az elején, aztán egy Tandori-őrület, valahogy a Főmű szellemében.

Próza és vidékére kapjuk a következő vízumunkat, ahol Kőrössi P. József , Kiss Noémi, Merényi Krisztián, Zsibói Gergely és Karaffa Gyula szövegei olvashatók. Nem rendkívüli, magaslati oxigénritkaságú írások, de van bennük valami megnyugtatóan tudott, valami alapos ismeret a prózáról. Jelentős eresztékek, szakítószilárdság.

Ezt követően magával ragadó ringlispíl, szédítő elvarázsolt kastély: Arany: Szondi két apródja és Czuczor: Szondija nyomán rendezett konferencia anyaga Praznovszky, Margócsy, Kappanyos, Fűzfa, Faragó Kornélia és Horváth Kornélia tanulmányaival. Egészen hihetetlen miket képesek kihozni eme szofisztikált elmék a gondolná az ember, végsőkig legyalult művekből. Nekik innentől kezdve mindent elhisz a lapigénylő, még azt is, hogy a „befordultam a konyhába” sornak csakúgy képesek volnának újabb, gazdagabb jelentésárnyalatait felfedezni, mint a „nyújts feléje védőkart”-nak. Ha a fenti két klasszikus a nézőpontváltások, a beszédperspektívák és a kettősség retorikájának problematikáját hívja elő belőlük, ott már a határ a csillagos ég. Lehet utánajárni, tátani a szemet!

Végül hagyományőrző beszélgetés Balázs Alfréd festőművésszel, és kritikák Kálmán C., Nyilas Attila és Prágai Tamás könyveiről.

Futunk, de nem szaladunk. Új forrás (2008. 10. sz. december) a végállomás. Jász Attila, Kovács Lajos és Wehner Tibor kezelik a jegyeinket. Elegáns tapintású lap, kézbe és zakózsebbe illő. Dolgozva van rajta, látszik, mondaná talán Parti Nagy Lajos. Az eleje Tandorit köszönti – Tandori versekkel. Nem kétséges, hogy ebben az évben lesz új Tandori verseskötet… Az idők változásánál már csak Az idők nagyobb lírai alakzat.

Hamvas-blokknál blokkolunk. Két Hamvas-levél Gulyás Pálnak. „Olyan érintést kaptam, ami több volt, mint amennyit eddig legjobb barátom is adni tudott. Néha egész az őrületig barátságéhes ember vagyok. De értsd jól, az ilyen találkozás mennyivel több, mint a barátság. Hol voltunk együtt? Közösen vadásztunk a neolit erdőkben? Egymás mellett barangoltunk valamilyen pusztán? Együtt hajóztunk a tengeren? Vikingek voltunk? Tatárok? Kelták? Hunok? Görögök? Hol voltunk? Trójánál? Catalanumnál? Háború volt, ami összehozott? Asszony? Kaland? Barátság a klasszikus emberi kapcsolat: a legegyszerűbb és a legtisztább.” Ugye elég ennyi ízelítőnek?! Rá egy Hamvas-esszé Evoláról, Guénonról és a hagyományról. „A hagyomány az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak mint az  emberi sors egyetlen feladatának megőrzése.” (Kiemelés az eredetiben.) Csoda, hogy Hamvasnak menni kellett, Lukács György hathatós „segítségével”, Tiszapalkonyára raktárosnak?!

Az Új forrás közepén két jelentős tanulmány József Attiláról. N Horváth Béla tollából a költő és a tiszta költészet viszonya kerül a műtőasztalra, Lengyel Andrástól J. A. és az Illyés reláció a kés alá.

A zárókő Wehner Tibor remek tempójú írása a szobormegsemmisítésekről, a Hentzi-, a Gömbös Gyula-, a Wallenberg-szobor, a Szabadság téri Szovjet hősi emlékmű és hasonlós sorsú társaik történetének tükrében.

Csobogj tovább Új forrás!

A lapigénylő most feláll, megköszöni a játékot, belefúj trombitájába, megissza papírpohárból a kézmeleg, félédes pezsgőjét, ahogy honfitársai a körúton szokták. Nótára és szimphoniára gyújt. Derűs; mája kacag. A következő igényeit már a 2009-es időszámítás szerint jelenti be.