„Megkérdezték Lévi Jichák rabbit: - Miért hiányzik a babiloni Talmud minden traktátusában az első lap, ami miatt mindenki a második lapnál kezdi? A rabbi így válaszolt: - Bármennyit tanult is valaki, nem szabad elfelejtenie, hogy még nem jutott el az első lapig.” – olvasható Martin Buber Haszid történeteiből az egyik talányos tanítás. Valahogy hasonlóképpen van a lapigénylő: tudja, nem juthat el az első lapig, a „pakliban” nincs első és utolsó kártya, minden forgandó, a keverés soha nem érhet véget, a kezdet és a vég között a játék lüktető örökkévalósága az úr. Bár a laplopó, nevéhez hűen, ezúttal is csal kicsit, hiszen válogat, ám nincs rejtegetnivalója, sőt: nyílt lapokkal tör a győzelem felé.

Nem nehéz a dolga. Az Írók boltjának februári osztásában a Holmi, a Rubicon, a marosvásárhelyi Látó és a Prae került az asztalra.

„Mihent az Irók nyomtatásba egy egész nemzet elől el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés. Ezt keresném én, azért garázdálkodom néhol írásomba. Tudom hogy a ki tzáfolni akarna, igyekezne hozzám szeb magyarsággal beszélleni, mint én szoktam. Harmadik jönne, ki mind a kettőnket felül kivánna haladni. A nemzet mulatná vélünk magát, s’ nevetne mikor mi egy másnak elötte bosszúságokat mondanánk, de a tudomány, magyarság azonban épülne.” – vajon ki olvasta utoljára a Holmi hátlapján Bessenyei György sorait 1779-ből?! A mostani lapszám fölött Minerva a fentiek szellemében kezdi meg röptét, középpontban egy Kulcsár-Szabó Ernő-tanulmánnyal: Budapest – Bécs – Berlin: a Nyugat és a közép-európai modernség. A szöveg a társadalomelméleti szemszögből közismerten Bibó által megfogalmazott magyar fáziskésés problémáját veti fel újra, de helyezi más, kimondottan kulturális-mediális összefüggésbe: arra mutat rá, hogy a nyugatos tendenciák voltaképpen utánlövések, a felzárkózás szándéka egy már felbomlóban lévő paradigma adaptálását célozzák. Az alapvetően a nietzschei és freudi „nihilizmus”, az előbbinek az állandó keletkezés (werden), az utóbbinak a tudatalatti (unterbewusst) terminológikus fordulata nyomán egyre inkább „a temporalitás, az időbeliség, történetileg (kiemelés az eredetiben) megváltozott alapszerkezetében változik meg magának a történetiségnek (kiemelés az eredetiben) is a (korábbi) tapasztalata. […] Ez az új történetiségtudat radikálisabban, a szüntelen és megszilárdulás nélküli változás jegyében van temporalizálva, és mint korszaktudat minden átfogó érvénnyel, ’a saját kor átmenetiségéről való tudásként’ épül be a korszak alaptapasztalatába.” Viszont a Nyugat „azért nem sajátíthatta át a modernitás új időszerkezetéből adódó dinamikáját, mert szerkezeti érvénnyel (kiemelés az eredetiben) ugyanolyan mozdulatlan autoritást épített be az új mibenlétébe, mint amilyet a múltnak tulajdonított.” Kulcsár-Szabó írása inspiráló, továbbgondolásra és vitára ingerlő tanulmány a 100 éves Nyugat körül zajlott, gyakran csupán tiszteletkörökben kimerülő értekezések sodrásában.

Rögtön a közepébe csapott a lapigénylő, holott a Holmi mintegy előre szervírozva a desszertet, Nemes Nagy Ágnes kéziratos hagyatékában lelt versekkel kezd, Ferencz Győző gondozásában. „Tanuld meg. Te voltál, aki / lezártad elmém ajkait, / hogy az igét te kezdjed, / kétezer éve lengsz, haladsz, / s gyermekként is, a pad alatt / te loptad el a meggyet.” – szól az Egy férfihez második versszaka. Van még belőle négy, és plusz három költemény.

Erős a lírai blokk, nem tagadható, hiszen Robert Frost-fordítások jönnek Szabó Szilárd magyarításában és azt kísérő munkanaplójával. Frost. Tessék csak emlékezni, kire hivatkozik a Robert Bengini által alakított balek a börtönben Jim Jarmusch, Törvénytől sújtva című remekében. Na ugye!

Továbblapozunk, és egy alapos és fogós Kant-elemzésbe szaladunk bele. A hazugság és a kategorikus imperativusz régi problémájának felelevenítését Allen W. Wood végzi el (A hazugságról). Erdélyi Ágnes a magyar szöveg gondozója. Kant, tudják, akivel Woland együtt villásreggelizett!

A német filozófus a legenda szerint nem mozdult ki soha szülővárosából, ezt diktálta neki tiszta és gyakorlati esze, így ítélte meg helyzetét, mi viszont már Kerékgyártó István prózájában járunk, Trüffel Milán szélhámos vallomásainál, a milleniumi Magyarországon. Fűszeresen mesélőkedvű regényre gyanakszunk.

A bírálat-rovatban Radics Viktória és Bazsányi Sándor méltatja különféleképpen Józsa Márta, Amíg a nagymami megkerül című opuszát, Szegő János pedig kollegájának, Keresztesi Józsefnek a pályájáról tudósít remek futballhasonlatokkal.

Nem szökünk meg, jóllehet szöktetjük magunkat; nagypályán maradunk: a Rubicon évkezdő duplaszámára mutatunk határozottan és tanáros hévvel. Magyar jobboldali hagyomány a tematikus tanulmánygyűjtemény címe. Kötelező olvasmány. Romsics Ignácnak az európai tradícióban megalapozott jobb- és baloldali szembenállás geneológiáját elemző cikkével indul a periodika, majd ráfordul a magyar kontextusra; Ifj. Bertényi Iván Tisza István politikai karrierjét bemutató szövegével folytatódik, hogy aztán a Horthy-kultuszon át a választási rendszerek összefoglalásán keresztül a legfontosabb, személyekhez köthető jobboldali irányzatokig jusson el. Bethlen, Teleki, Gömbös, Imrédy, Klebersberg és Hóman, Bajcsy-Zsilinszky, Szálasi, a Turul-mozgalom, a legitimisták, a politikai katolicizmus és a revíziós eszmék képviselői egyként nagyszerűbbnél nagyszerűbb és alaposabbnál alaposabb portrékkal tűnnek fel a panteonban. Mindehhez, és ebben áll a Rubicon másik kiemelkedő erénye, páratlan vizuális narratíva is felzárkózik. Mert az „egyik” erény, az a szakmai alázat, amellyel a folyóirat szerkesztői és munkatársai minden esetben az éppen tárgyazandó történeti korhoz-jelenséghez közelítenek. A mostani kiadvány hallatlan fontosságát az adja, hogy nem csupán árnyalja, hanem rétegekre bontja a magyar jobboldali hagyományt, vagyis anélkül, hogy bármilyen formában apologizálna, felmondja az évtizedeken át és máig hatóan, marxista egyoldalúsággal szuggerált szemléletet, amely egy vonással elintézte a korszakot, röviden és ellentmondást nem tűrően Horthy-fasizmusról beszélt. A Rubicon szakaszol, feltár és érvel; a meghatározó politikusok és köreik „nevelődéstörténetét” veszi számba, a felmért és elvétett mozgásteret, az előítéletektől a diszkriminációs törvénykezésig húzódó periódust, a szociális intézkedések és a feudális rögeszmék feszültségét, az antiszemitizmusban „kibékülő” ellentéteket. A fogalmak konkrét jelentést kapnak. A modern magyar történelem drámaisága persze nem enyhül, a tragédiát elhárítani nem tudó és a tragédiában összegződő vektorok átláthatósága azonban differenciált gondolkodásra és vitára késztet, azzal a megalázó konszenzussal szemben, amely a mai, a tegnapi és - jogos a félelem - a holnapi Magyarországot az aktuálpolitika hatalmi ambícióit megtámogató ideológiai koncepciók rabságába verte.


Kijövünk az erdőből, ligetesebb vidékek felé csatangolunk, a marosvásárhelyi, Kovács András Ferenc által főszerkesztett Látóba látogatunk. És micsoda vendégségbe csöppenünk! Nem nehéz észrevennünk, hogy a hídon a kapitány: költő. A Látó versekben nem szűkölködik: Kenéz Ferenc, Boda Edit, Simonfy József és Jánosházy György metrikus futamainak ritmusát vehetjük át, hogy aztán kikössünk egy Flaubert-regényrészletnél. Két barát. A Romhányi Török Gábor fordításában közölt szöveg magyarul még nem jelent meg. Igazi felfedezés lehet. „Régebben hosszú, zavaros, cikornyás, mindenféle bővítménnyel, díszítménnyel ellátott mondatokat írt, amelyeknek eleje és vége nélkülözte a hangsúlyt, ám mostanában szabadabban és pontosabban akart írni, rugalmasabb és keményebb stílusban. Egyik iskoláról áttért a másikra, a szonettről a ditirambusra, Montesquieu vakító és acélkemény vonalvezetéséről Voltaire kristálytiszta, borotvaéles határozottságára, Jean-Jaques bőségéről a chateaubriand-i hullámzásra, a modern iskola fülhasogató kiadálásáról a XIV. Lajos korabeli méltóságteljességre, Brantome naiv kicsapongásáról Aubigné teológiai szigorára, Montaigne félmosolyáról Rabelais szívből jövő harsány hahotájára.” Micsoda ars poetica!

Majd egy rövid, de annál velősebb beszélgetés Mészöly Miklóssal 1990-ből, Székelyudvarhelyen. Flaubert után tehát Mészöly. Nem rossz. „Én messzebbre nyúltam vissza a magyar irodalmi eszmények megválogatásában. Egyik leggazdagabb táplálkozási anyagomat az erdélyi emlékírók prózai világában találtam meg. Formai tekintetben hozzám legközelebb az úgynevezett közlovagok világának irodalma állt, Krúdyval kiegészítve. A világirodalomból pedig a flaubert-i redukció és fegyelem, valamint Dosztojevszkij analitikus áradásának ötvözete érdekelt egészen fiatal korom óta.” Tessék összeolvasni a két idézetet!

A Látó végén kritikák Csiki Lászlóról és a román színházi életről.

És slusszpoénnak ímhol a Prae harminchatodik száma, a borítón Szentkuthy fekete-fehér, akárha egy Kékes-televízióból kifotózott arcképével. Zavarba ejtő a Prae. Egyfelől igazi öröm, hogy a totemként és tabuként hol kerülgetett, hol hozsannázott, gyakran hivatkozott, de leginkább egyfajta idolként, legfeljebb attitűdként felemlegetett monstruózus szerző a szerkesztők fejgépének fénykörébe került, másfelől a Szentkuthy-blokk mintha kissé alulmaradna a feladat, nem is nagyságához, de izgalmához képest.

A Tompa Máriával készült interjú jó húzású anyag; egyszerre beszél Szentkuthyról és az életmű legbeavatottabb ismerőjének és értőjének önzetlen és elragadtatottan áldozatos, az élettörténetet is átjáró-formáló munkájáról. Ugyanakkor némileg érthetetlen a Wermer Andrással, a filmrendezővel és politikai propagandistával folytatott disputa (Mit csinált Wermer András a szocializmusban? – hm. És a kapitalizmusban?), amely hosszú oldalakon keresztül a Szentkuthy Gigi-jéből egykoron készült film forgatásának részleteibe mélyed el. Philip Sikorski, lengyel irodalmár a szex, mint gondolkodás lehetőségéről töpreng Szentkuthy műveiben és nyomán. Ebben van kakaó. Aztán körkérdés-válaszok következnek: Márton, Payer, Márton stb. reagálnak egy flekkekben a barokk lovag jelentőségére. Vékonyszálú ceruzarajzok.

Picit leülünk, de nemsokára lendül a hinta: szépirodalmi széria hoz tempóba. Solymosi Bálint újabb Anna-versei diktálják a vérnyomást, Krusovszky halkít, Tábor Ádám „ismétel”. Közben Emma Ovary, Farkas Tibor, Jorgosz Baia prózái.

Végül nyomatékos zárlat: Medgyes Tamás: A felszínesség és a pontosság alakzatai a poluláris kultúrában. Különös tekintettel Bret Easton Ellisre, tesszük hozzá. És: Kis Béla: A nyomozó olvasó. Különös tekintettel Lawrence Norfolkra, tesszük hozzá.

Felállunk, köszönünk, mint az Abigélban, és elhelyezünk egy olívabogyót a gin-vermuth koktélunkban a burzsoázia diszkrét bájának emlékére.