Január, február, itt a nyár, énekli egy rigó a Feneketlen tó partján, miközben a laplopó hazafelé őgyeleg. A víz habot vet, ám nem a szeszélyes április farsangi maszkját magára öltő évszak fuvallatai lopnak dauert a tó felszínére, hanem a tél elháríthatatlan következményeivel, vagyis a hóval emberemlékezet óta dacos küzdelmet folytató, környezettudatos, városvédő tevékenység, az évtizedeken át tartó só-szórás szép eredményessége most érte el azokat a hajszálcsatornákat, amelyek nyomán a jótékony anyag immáron látványosan munkál tovább a tóban a sétálók, a teknősök, a kacsák és nem utolsó sorban a halak legnagyobb örömére. Igy jön a lapigénylő, mialatt képtelen nem vetni egy pillantást a Budai Parkszínpad faszádjára - a nézőtér és a dobogó elgazosodva, a széksorok felégetve -, amely mögött, ha nem is feltétlenül a Strindberget követelő lakossági igények lettek volt kielégítve forró nyári estéken, ellenben a dolgozó mégis hazatalált; jobbjában kedvesét, baljában vattacukrot ölelve andalodhatott el a kor éppen adott sztárjainak szerelmes gerlehangjaira. A terület, ahogy mondani szok’: rendezésre vár, ám ki tudja, hogy a bámulatos távlatokban gondolkodó, híresen hagyományőrző és építő várostervezés méhében milyen jövőt hord ki az érzékeny, adminisztratív fantázia.

Azért részletezi ilyen részletesen a lapokhoz vezető sétaútját a laplopó, mert lapszemléjekor a négyből két olyan periodika is a keze ügyébe került, amelyek az épített világra különös hangsúlyt fektető lokálpatrióta figyelem jelentős példái. A Debreceni Disputa, a nyíregyházi Vörös postakocsi, a békéscsabai Bárka és a pécsi Jelenkor húztak ezúttal sorszámot, közülük az első kettőben mutatkoznak határozott igények a városi kultúra, vagyis az épített narratívák feltárására.

A Disputa tavalyi évet záró, dupla számának Árkádok rovatában A debreceni építészeti élet 2008-as eseményeinek seregszemléjében az Egyetemi templom alapkőletételének 69. évfordulójára, a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület és a Debreceni Értékmentő Alapítvány által rendezett emlékülést Batta Ágnes ismerteti, amelyen Rácz Zoltán építész és Püski Dániel református lelkész vette számba a város néhány patinás monumentumát. A beszámoló a Borsos József 1939-ben tervezte református templom mai napig húzódó történetétől indít; a cikk következő építészeti állomása a Debreceni Köztemető tóparti, Zsolnay-cserepes ravatalozója, majd a Borsos-díjas Csete-templom kimerítő méltatását olvashatjuk, különös tekintettel az organikus építészet megfontolásaira.

A rovat másik kiemelendő szövege Wesselényi-Garay Andortól a sztárépítészet jelenségével foglalkozik, mint a posztmodern korszak egyik fontos modusával. „A funkció a modernben nem az egyes ember kényelmét szolgáló egyedi elrendezés, hanem egy nem létező átlagember elképzelt igényeinek kanonizálása. Ez a tendencia változik meg – a Sydney Operaház építésével egy időben – a posztmodern építészet színrelépésével, amikor a világot megváltó, az emberiség jobbítását célzó elvek ellenében egyszerre fordul a figyelem az építészeti realizmus, vagyis az antik ősformák és részletek, valamint a régió, az ember és általában a hely irányába.” Ide sorolhatók még a kézjegy-, a brand-, az ikon- és a landmark építészet fogalmai is, amelyek Wesselényi-Garai tolla alatt flottul kibomlanak. Az említett Sydney Operaháztól a bilbaoi „totemalkotásig”, a Guggenheim Múzeumig rajzolja meg a szerző a paradigmaváltó koncepció ívét. A témában való alaposabb elmélyülést provokáló, vitára is ingerlő az írás.

A Disputa első traktusában, a Főtér-rovatban a Biblia-értelmezéshagyományának remekmívű szövegei sorakoznak. Először D. Tóth Judit foglalja össze a Biblia Szt. Ágostontól a protestáns interpretációtörténetig, exegézisig és hermeneutikáig vázlatolható értelemképzési geneológiáját. A kanonizáció különböző fázisainak áttekintésén keresztül jut el a tekintélyelvű és -igényű Szentírás-befogadással szembeforduló lutheri, az itáliai humanisták, „Vissza Pálhoz!” útmutatásán alapuló, felfogásig. Előbbihez kapcsolódik, mintegy továbbrétegzi azt, Oláh Szabolcs tanulmánya Az Irás tartalmi egységéről, amelyben a szerző az óprotestáns teológiai hermeneutika alapindítékairól értekezik, arról az eredeti szándékról, hogy „a próféták és apostolok […] írásait az ítélet és kegyelem közötti páli ellentét érvényre juttatásával lehessen elérni.” Amint az idézetből is látható, Oláh esszéje az Ó- és Újszövetség keresztényszempontú egymásrautaltságának dogmatikai és hermeneutikai lehetőségeit elemzi Luther olvasatában, amelyben a reformátor „az ítélet és a kegyelem feszültségében ragadta meg az Irás tartalmát.”

A blokkot Vajda Károly: A Tóra, a Biblia, a Talmud és a zsidóság viszonya című ragyogó komparatisztikai munkája zárja. „A zsidó vallás számára tehát egész története során nem kérdéses, hogy az írásértelmezés az isteni akarat teljesítésének, a szövetség betöltésének eszköze, maga azonban nem végcél, hanem út.” „Az eleve elrendeltetettség tana például aligha válthatna ki a judaizmuson belül pezsgő vitákat. Az ellenben, hogy fogyasztható-e pészáchkor, a zsidó húsvét ünnepén hüvelyes (bab, borsó, lencse) […], már képes tűzbe hozni egy vallásos zsidót…” Néhány „nyomelem” a szövegből, lehet követni őket.

A Disputa mindezeken túl külön appendixet szentel Kiss Tamásnak, a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó, debreceni költőnek, és kimerítő, igazi kritikákat olvashatunk Eisemann Györgytől Paul de Manról és Somogyi Gyulától Kulcsár-Szabó Zoltán de Manról szóló könyvéről.

Egy várossal továbbmegyünk és már a nyíregyházi Vörös postakocsiban ringatózunk, a téli számban. Az első oldalakon Útirányba állunk, és Garai Péternek A korzózó belváros című sétájához csatlakozunk. Vezetőnket minden részletre kiterjedőn kísérjük végig a város szívén, ahol „a stilizált-szegecselt életfa nehézkes, szögletes formái és látszó rögzítései csak fokozzák a disszonanciát a város legnagyobb és talán egyetlen olyan terén, amelyet még többségében a múlt század elejének békebeli virágzását idéző, patinás épületek szegélyeznek.” Garai nehezményezi az új formavilág kontextusbontó gesztusait, „a ziláltság érzetét tovább erősítő négyszögletes növénykazetták szabálytalan és viszonylag sűrű elrendezését”. A leírás alapján látható, hogy a belvárosban végbement nagylevegőjű átalakítások legalábbis megosztják az ízlést; az átriumokon végighaladva „megállapítható, hogy egy régóta várt új sétálóutca és egy túlzott léptékű városkapu-pláza született.”

Garai cikkéhez Kovács Péter: Belváros és különbéke – Nyíregyháza című írása zárkózik fel, amelyben a Bán Ferenc tervezte Művelődési Ház kerül terítékre. Mint Kovács szövegéből kiderül, nevezett építész „személye, de főként munkássága a város lakosságának jelentős része szerint szinte már bűnözésszámba megy.” A Korzó, másképpen: pláza a szintén a Bán Ferenc nevéhez köthető Stúdió ’90 tervei alapján formálódott; „nagyfokú idegensége […] abban áll, hogy kilép a zárt hierarchiából, amely jól bevett, és működő panelek szerint képzeli el egy adott hely építészetét. A hely alkotta identitás, és annak drasztikus felfüggesztése feszül menthetetlenül egymásnak.” A fenti két megközelítés erős példája annak, hányféleképpen olvasható egy épített szövegkörnyezet, milyen hagyománypreferáló elvárások és a kontextust dinamizáló megvalósítások ütköznek egy tér lehetőségein belül.

Mindezek után korrekt és bátor szerkesztői húzás, hogy a Vörös postakocsi interjút közöl Bán Ferenccel, aki határozottan érvel megoldásai mellett, mondatai között azonban vannak a magyar (?) kapitalizmusra nézve árulkodó kitételek is. A fent már említett Korzóra relfektálva Bán a következőképpen emlékszik: „Jó lett volna, ha az eredeti terv valósul meg: szálloda és konferenciaközpont, de tudjuk, ez meghiúsult. Az új befektető pedig – mint szinte mindig, mindenütt – a legnagyobb mértékig ki akarta használni a lehetőséget, még menetközben is történt változtatás. […] Azt azonban be kell látni, hogy a világon mindenütt ilyenek a nagyáruházak, ezeknél a belső a lényeg, kívülről legfeljebb díszíteni lehet.”

A architekturális vonal a Vörös postakocsi Fogadójában sem szakad meg, itt elképesztő, nagyzenekari, rendhagyó tanulmányt olvashatunk Harmath Artemisztől: Mnemoszüné és a Tér. (Szövegszervező térkoncepciók Térey János költészetébe, különös tekintettel az A. B. F. R. A. című versciklusra) „Térey költészete láthatóvá teszi, hogy emlékezés és felejtés közötti viszony nem kizárólagos, hanem egyidejű; nem oppozícióról van tehát szó, hanem a nyelv paradox létmódjáról.” – ezzel a konklúzióval zárul a „nagyszabás”, tessék végigkövetni a szabásmintát.

A Vörös postakocsiban még számtalan jeles utas tartózkodik; a Krúdy omázs-fejezetben, az Úti füzetekben és a Bakon lesőben újabb ismeretségeket köthetünk.

Húzódunk Dél felé, a békéscsabai Bárka ad újabb menedéket januárban. Bőséges irodalmi mozaikokon lépdelünk; Tőzsér- és Géczi-verseken át szteppelünk, Murányi Zita elbeszélésén folytatódik az ugróiskola, versek jönnek lendületes sodorban, Acsai Roland, Fürjes Gabriella, Hartay Csaba és még sokan mellettük-előttük, végül egy Egressy-próza, amelyből a Színházhoz vezet folyosó egy Egressy-interjúval; az író sallangmentesen beszél dramaturgiáról, hatásról, becsvágyról és büszkeségről, a recepcióról és arról, hogy „egy darab megszerkesztése hideg fejjel történik.”

Aztán a Bárka gerincének csigolyáit tapintjuk; Krasznahorkai-anyagok ízesülnek. Először Szöllősi Mátyás: A megváltás felé – egy beszéd territóriuma című Sátántangó-újraolvasási kísérlete a mélyvíz, majd Szepesi Dóra beszélget az íróval természetesen a legutolsó műről, a Seiobo járt odalentről, a hibátlan rendről, a spirituális piszokról, az ezotériáról és a hülyeség kortalan dömpingjéről. A Krasznahorkai-próza nyelvéről, amely: „Egy mise nyelve […]. Olyan miséé, amelynek se temploma, se egyháza, se katekizmusa, semmije nincs. Még papja se […]”. A Tarr-filmekről és az utolsó közös munkáról. A tematikus részt Kolozsi Orsolya A megfoghatatlan szépség című tanulmánya foglalja keretbe.

A Bárka orrában kritikák, mindenekelőtt Devescovi Balázs: Eötvös József mononráfiájáról Dávid Péter méltatásában.

Végül partot érünk a „déli sarkon”, Pécsett szálunk ki a Bárkából. Jelenkor, január. Benn vagyunk a sűrűjében, amint Gerevich András leplezetlen verseit olvassuk, hogy aztán egy nagyszerű Naipaul fordításnál (Farkas Krisztina) pihenjünk meg, Naipaul kimért, tereprajzpontosságú szövegénél, az angol próza megbízható klasszikusánál. De nem állunk meg, Poós Zoltán vidéki ’56-ot idéző regényrészleténél tesszük ki az indexet, ahonnan Ménes Attila „osztálykirándulásához” csatlakozunk, majd Szeifert Natália verseinél időz a képzelet: „hogy víz csak víz legyen szomjan nézem a felújított házakat / amikben a vakolat alatt már örökre alszanak a denevérek éjjel is / már csak a tücskök és nekem a szandáltól kidörzsölt sarkam / még egy lsuta szeretkezés és izzadunk és szúnyogok és kész”.

Csordás Gábor leveleiben lapozgatunk. „Csuhainak, ottjártamban föltettem egy publikációra vonatkozó kérdést, amire a választ tőled kellett volna megkapnom. Még várom. Szeretettel, Nádas P.” „A mester árnyéka c. szöveg kísérőlevele. A kérdés a Párbeszéd kiadására vonatkozott. Csuhai elfelejtette átadni. Kis híján ezen múlott a Nádas-életműkiadás. Mi minden úszhatott el az én figyelmetlenségemből?”- teszi hozzá Csordás. Finom jegyzet, a filológusok majd törhetik a fejüket.

Hites Sándor Szegedy-Maszák Mihállyal és Pintér Borbálával beszélget Kemény Zsigmond levelezéséről és a Kemény-recepció történetéről.

Tovább! Földényi F. Márai-esszéje, mint a Jelenkor súlypontja. A szöveg a német kiadás elé íródott, ezért néhány közismert biográfiai-történeti összefüggést is recitál, ám az egészben megannyi, a magyar eszmetörténetre nézve árnyalt-kíméletlen megfigyelés. Nézzünk kettőt: „A ’polgár’ idealizált eszményébe kapaszkodva Márai éppúgy légvárat épített, mint azok a nem-polgár magyarok, akiket Márai éppen álmodozásuk és légvárépítésük miatt kárhoztatott. (Kiemelés az eredetiben.) A magyar közállapotokat behálózó hazugságszövet alól ő sem tudta kivonni magát – a legkevésbé önáltatónak tetsző gondolatai a legönáltatóbbak.” És: „[Márai] nem annyira a polgári valósághoz, mint inkább a róla szőtt álmokhoz ragaszkodott.” Telibe találó észrevételek. Álmok egy országról, amely soha nem volt; talán ez a magyar irodalom.

A Jelenkor nem adja könnyen magát; Szűcs Teri Pilinszky evangéliumi esztétikáját gondolja át a holokauszt tükrében, Vári György Gergely Ágnes fordításkönyvében szánt mélyen.

És ha még bírjuk szusszal, ott van Takáts József kritikája Palkó Gábor Esterházy-tanulmányairól, Keresztesié Borbély Szilárd ikerkönyveiről, Jász Attila Szijj Kenyércéduláit veszi számba, Sántha József Rácz Péterrel „reméli, belátnak”, Krupp József pedig Keresztesi Hamisoperájában látja meg „a szakácsot, aki bélszínt eszik”.


Nem semmi, mondaná a lapigénylő az előtte fekvő négy lapra. És kihúzza a kasszát.