hirdetés

Lapot kérek - május

2009. június 3.
A laplopó kifújja orrát, bevesz négy aszpirint, vagyis négy folyóiratot szemléz orvosságul: a Vörös postakocsi, a Café Bábel, a Forrás és Irodalomtörténet kerül terítékre. Jánossy Lajos lapszemléjét olvashatják.
hirdetés

A májusi eső ugye tudjuk, mit ér, ám a lapzsebelő a magyar agrárium fölötti aggodalmát ezúttal félretéve abbéli jóérzésének ad hangot mindenekelőtt, hogy ennek a hónapnak a szellemi időjárása a magyar művelődéstörténet számára – a folyóiratokban olvasható, lentebb tárgyazandó, kiváló teljesítmények mellett – igen kedvezőnek mutatkozott; a Bólyai-díjat az idén Ritoók Zsigmond ókortudós kapta. Ne győzzünk eleget örvendezni a tény felett! Miképpen ne győzzünk kellő mértékben, a mentális influenzáig menően elhűlni a kitüntetést övező ceremónia nyomán, amelynek egyik eleme a díjazottról bemutatott portréfilm volt. A ritoóki arc poétikus mondatokat vizuálisan mintegy hangulatilag aláfestő opus egy Paulo Coelho-idézet inzertjével kezdődött, valami olyasmivel, hogy nem elég bölcsnek látszani, annak is kell lenni. Épp annyira pontatlanul idéz a lapigénylő, amennyire gondolatilag mélyre látóak a népszerűségében legfeljebb Popper Péterhez mérhető brazil nejlonfilozófus, regénytermelő és aforizmagyáros bon mot-i. A laplopó kifújja orrát, bevesz négy aszpirint, vagyis négy folyóiratot szemléz orvosságul: a Vörös postakocsi, a Café Bábel, a Forrás és Irodalomtörténet kerül terítékre.

A Vörös postakocsinak régi utasai vagyunk már; izgatottan, egyben otthonos magától értetődöttséggel szállunk be, és hagyatkozunk Rezeda Kázmér szellemére, azaz Krúdy Gyulára, akitől a belíven rögvest a nyírségi, tirpák (!) világ apoteózisát formáló mondatokra lelünk: „Az egykori tirpák, aki szégyenkezett, pirult, haragudott valaha a csúfolkodó szó miatt, manapság büszkén mellére üt: ’Igen, én tirpák vagyok. Az én ősapám alapította azt a gyönyörű várost, itt a Nyírség futóhomokjában. Mi műveltük meg a legelőnek se jó szikes, mocsaras, bűdi boszorkány járta, vadmadár lakta, futó betyár látogatta földet.’”, írja a „süllyedő világban utolsó, legelső cigány” (Kosztolányi). Ezzel a felütéssel a Vörös postakocsi Tirpáklandban zötykölődik urasan tovább.
János István A tirpák „hőseposz” nyomába indul, az 1939-ben, Vietórisz István ügyvéd tolla alól kifutó, az Aeneis-vízjeleivel átszőtt szöveget fejti fel és meg filológiai alapossággal és az irodalomtörténész lokálpatrióta szellemességével. Az idézett mű mítoszteremtő alkotás, amely nem nélkülözi ugyan a történelmileg érvényes támpontokat, mégis sokat és ízesen konfabulál. Amit nem végez el a botcsinálta író, megteszi helyette a tanulmány szerzője; akkurátusan végigmegy a tizennyolcadik századi békési tótok betelepítésétől kezdve, az evangélikus közösség templomalapításának nehézségein át, a II. József türelmi rendeletéig húzódó történeten. Felfénylő pontja az írásnak a vietóriszi munkából való egyik részletes citátum, amelyből az öhön készítésének minden tudnivalója kijegyzetelhető. Reméljük Aczél Géza figyelmét nem kerülte el!
Várhatsz rám kedvesem, postakocsin érkezem, várhatsz rám, hosszú útról érkezem, elmesélem, mi történt velem, énekelte a hajdani és halhatatlan magyar country-zenekar. A laplopó is ezt teszi, megy, érkezik, mesél. Mesél Csaba László jó fűszerezésű Nyárligeti naplójáról, annak is nagyapa figurájáról, akinek portréja a megszólalásaiban rajzolódik ki, a vidék veretes jassz-nyelvén.
Aztán mesél a Nyíregyháza labdarúgása a második világháború előtt, Huczik Norbert és Szegedi Péter által jegyzett, a nemzeti önérzetet építő írásáról, ahogy nem feledkezhet meg Kulin Borbála A lélek a sors laboratóriumában című, a Puszták népét újraértő, annak maradandósága mellett érvelő közleményéről sem.
A Vörös postakocsi oldalait képregény kíséri végig, a Vietórisz-eposzra álmodott, Vajkó József rajzolta állóképsorok.

A keleti kilátásokat bábeli sokféleségre váltjuk; a Café Bábelnek a tekintély fogalmával, történetével, tudásszociológiai rétegeivel foglalkozó tematikus blokkjára kapcsolunk.
Max Weber tanulmányával indítunk A karizmatikus tekintély szociológiájával. Weber a karizmatikus vezető genealógiáját elemzi a tőle megszokott hűvös aprólékossággal és szellemi nagyvonalúsággal. Az eposzi világban felbukkanó hősök archetipikus alaktana és a bürokratikus társadalmak természetrajza közötti különbségek és meglepő azonosságok felmutatása esszéjének elrugaszkodási pontja. „A patriarchális hatalom eredetileg a gazdaságban gyökerezik, vagyis azokban a gazdasági ágazatokban, amelyek a normál munkamenet által elláthatók. A patriarcha a napi munkamenet ’természetes vezetője’. Ebben a tekintetben pedig a bürokratikus struktúra csupán a patriarchális racionális áttétele.”, írja. És nem kétséges, hogy A politika mint hivatás korszakos írás körvonalai is felsejlenek Weber szövegében, vagyis az értéksemleges, végrehajtó bürokrácia és az elhivatott vezetők modernkori, az ismert, végzetes történelmi következményeket involváló egymásra épülése, rettentő tapasztalatú együttműködése.
Kemény Vagyim az Alternatív Közgazdasági Gimnázium pedagógiai vezetőjével, Horn Györggyel készített interjút, amely a Café Bábel választott tematikájának elevenébe vág: miként lehet nem tekintélyelvű, de a tekintély értéktelített fogalmát és gyakorlatát el mégsem vető, szabadelvű iskolát csinálni egy olyan korban, amelyben a tanári státusz méltósága és eszközei elbizonytalanodtak. „Jellegzetes módszer még a projektnél, hogy van olyan – nálunk ezt témahétnek hívják -, ahol még tárgyak sincsenek, hanem problémák vannak, amiket az adott közösség együtt dolgoz föl, közösen tűzik ki a célokat, ezt is lehet korosztályhoz kötni. Nálunk a témahéten ez azt jelenti például a hetedikeseknél, karácsony előtt van egy témahetük ajándék témában. Mit jelent az ajándék, miért örülünk neki?” Ilyen és ehhez hasonló alternatívákról beszél Horn kimerítően és érdekfeszítően.
Innen már csak egy újabb, kis ugrás Fiáth Titanilla cikke a Jógyerekek a börtönben. Címében a tartalma: a börtönközösségek identitásképző, lélektani elemeit bontja szét a terepmunka, a különböző „túlélési” stratégiákat elemzi megvilágító erővel.
Végül egy klasszikus: Adorno: Tézisek az okkultizmus ellen. A Frankfurti Iskola oszloposa, a racionalizmus operatőre hidegre edzett eszközeivel mér csapást tárgyazott témájára. „Az önmagában létező szellem fogalmával a tudat ontológiailag igazolta a privilégiumot, és halhatatlanná tette, amennyiben önállósította a szellemet az őt alkotó társadalmi elvvel szemben.” Micsoda mondat az ész trónfosztott korából!

Magunk mögött hagyjuk Bábel tornyát, és ligetesebb vidékek felé vesszük az irányt, ahol forrásra lelünk, legalábbis a Forrás májusi kortyaira. Egy újabb remekbeszabott Radnóti-számban lapozgatunk.
Lator Lászlónak a bori versekről írt esszéjénél időzünk, amely úgy értelmezi végig az adott korszak verseit, hogy elkerüli mind az iskolás, mind az akadémikusan filológus mákdarálást, az életvilágon belül helyezi el a költő tragikus verseit.
Lengyel András Radnóti identitásszerveződésének kérdéséhez című tanulmányában a Komlós Aladárhoz 1942. május 17-i írt, elhíresült levelére támaszkodik, annak Ferencz Győző által interpretált verziójával vitatkozik, inkább: egészíti ki azt, amennyiben Lengyel úgy látja, hogy Radnóti önazonossága nem írható le a zsidósággal való radikális szakítással. „Radnóti, akár Don Qijote, az irodalomra alapozta valóságértelmezését, s erre tette fel az életét. Ha cinikusak vagyunk, ez a választás számunkra akár meg is kérdőjelezhetődik. Ám ha erkölcsi komolysággal vetjük mérlegre döntéseit, amely kijár egy tudatosan vállalt emberi életnek, ez az életalakító elv – a költő tragikus halála, meggyilkolása révén – igazolódik. Ma már tudható: Radnóti sorsa és költészete, egységet alkotva, az erkölcsi integritás újjászerveződősének  paradigmatikus esetévé magasodott. Ő maga így nem áldozat volt, hanem – ne féljünk s szótól – hős: ’talapzat, melyen áll a Hűség’.” (Kiemelés az eredetiben.)
Péter László Radnóti hapax legomenonjairól értekezik jó szemmel, Tüskés Tibor a költő verseivel való találkozását írja meg személyes hőfokon, míg Bíró-Balogh Tamás Radnóti dedikációira, mint életrajzi forrásokra irányítja a figyelmet. És idéz is a költő 1940. október 23.-i naplófeljegyzéséből: „A borbély beszappanoz, a legény kérdez: Aztán milyen költeményeket tetszik írni? Képzelmet csak, vagy olyan demokratikusakat?” Ismételjük meg a kérdést magunkban, abban a korban, amikor íróink egy részét a kérdést kijelentésbe fordító vád éri, természetesen a „demokratikusak” javára.
Aztán egy visszaemlékezés a bori táborból Halper Nándor Ferdinándtól, végül mik mások, mint versek, versek és versek jönnek Lackfi Jánostól, Orcsik Rolandtól, Szölőssi Mátyástól és Sárándi Józseftől.

A végére erős desszertet hagy a lapínyenc, az Irodalomtörténet 2009/1-es számát. Három nagyívű tanulmány az elején: Fried István: Vörösmarty Mihály és az Oberon, Fehér M. István: A Nyugat és a filozófia és Szűcs Teri: A Sorstalanság radikális tanúsága mint etikai kihívás.
Az első szövegben Wielandnak a magyar romantikára, ekképp Vörösmartyra gyakorolt hatásáról beszél Fried, a felvilágosult akcentusokat mérsékelni hivatott tündérmesék jelentőségéről, illetve Vörösmartynak az ebben az összefüggésben értett, a Csongor és Tündének a racionalizmussal szemben állított szkepsziséhez vezető útjáról.
Fehér M. István a Nyugat filozófiai hagyományhoz való viszonyát a Babits-Lukács-polémia középpontba állításával érzékelteti és elemzi, amelyben a babitsi irodalomszemlélet pozitivista elemeit emeli ki, mint a metafizikai gondolkodásnak ellenálló szellemi ágenst és persze Lukácsnak „Arról a bizonyos homályosságról” című, az írásait Babits vezetésével ért vádakra adott válaszát, amelyből, azon túl, hogy megemlítjük, Osvát állítólag egyszer a Hegelt épp egy kávéházban olvasó Lukáccsal találkozván felütötte a könyv címlapját, majd megvetőn hajtotta vissza: Hegel, mondta, az egy rossz író, tehát ezen túl idézzük a Lukács által a fenti szövegben citált Erdélyi Józsefet (!): „Az ilyen népet, ha lehetséges, erővel is neki kellene verni a gondolkodásnak, mint a nyájat az úsztatónak, hogy ne csak disztingváljon, hanem spekuláljon. De mi azt tesszük, hogy népszerű okoskodásokkal a felületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget, hogy tengjen rajta, mint a rászaféreg.”
Szűcs Teri a Kertész-mű kapcsán azokat az etikai kérdéseket vizsgálja, amelyek például a narratív identitás autonómia-fogalmának tükrében feltehetők. „Mintha Köves mérlegelné ezt az önzetlenség tetteivel találkozva: vajon a túlélés érdekében véghezvitt cselekedetek ezek; vagy feltételezhetünk valamiféle hiteles instanciát, ami erre késztetné ezeket az embereket?”

A lapszemlélődő itt elhallgat, becsukja két szemét, akár az ég. Érdemes volt kivárnia mégis, Zoránt cáfolóan, a májust, nem vitás.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.