„Vess véget a csalóka képzelődésnek! Állítsd meg a szenvedélyek rohamát! Korlátozd tevékenységed a jelenre! Ismerd meg, ami veled vagy mással történik! Válassz szét és taglalj minden jelenséget formáló okra és anyagra! Gondolj utolsó órádra! A hibát, amit embertársad elkövetett, hagy úgy, ahogy elkövették!”, vélekedik az isteni Marcus Aurelius, akinek tanácsait a lapigénylő igyekszik maradéktalanul megfogadni, jóllehet az álmodozásról lemondani nemigen tud, indulatain úrrá lenni ritkán képes, a legtöbbször fogalma sincs, mi történik vele és másokkal, az indítékokkal tisztába elvétve, ha jön. Utolsó órájára azonban játszi könnyedséggel és örömmel gondol: Poljot volt az, kétség nem férhet hozzá. Az elkövetett hibákat pedig úgy hagyja, mint a rossz bort: darabban. Most azonban lapot kér ismét, és bár nem blöfföl sosem, a bemutatáshoz higgadt fej kell; a fenti imperatívuszok jól jönnek a lapigénylőnek, őrt állnak fölötte, mint mesékben.

Ő tehát ezúttal sem cserél; nagyképűen, négy lapból játszik, több se kell. A Holmit, az Alföldet, a Puskin utcát és a Vasi Szemlét javasolja a lakás különböző pontjain elhelyezendő.

 

Bár a lapigénylőnek nem szokása, ezúttal a márciusi partiban megtart egy kártyát a februáriból: nem hagyható ki a mustrából a Holmi Fodor Géza-emlékszáma, amely egyfajta kulturális seregszemle, összegző jellegű kegyeleti gesztus, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek szellemi világának, nagyrészt a Lukács-iskolából-óvodából egykoron kirajzó tanítványoknak a rekviemje és számadása. A magát – hogy stílben maradjunk - megszüntetve-megőrző hagyomány képviselőinek búcsúja a gondolkodói közösség egyik jelentős tagjától, és sokadszori búcsú valamikor önmaguktól. Több irányból olvasható a Holmi márciusi száma tehát.

A középpontban Fodor Géza, a kimondhatatlan, „egyedüli” példány”, akinek személyét egyrészt lírai hangú portréban rajzolja körül pl. Kornis, Bacsó, Závada és Lakatos Mária, másrészt erős tónusú, összegző akcentusokkal reprodukálja szellemi életrajzát pl. Kis János, Radnóti Sándor és Wilheim András. Persze a fenti „egyrészt-másrészt” fecsegő árnyalatok csupán, mert pl. Vajda Mihálynak a Fodor-féle Mozart-könyvet újraértő és Ludassy Máriának a Sarastro figuráját a felvilágosodás despotizmus fogalmával megközelítő írásai (és még sorolhatnánk a tucatnyi szerzőt) voltaképp egy bizonyos intellektuális és immáron a történetfilozófiai múlt mintegy utolsó epizódjaként megragadható világképi perspektívának, a marxizmusnak, annak is a hatvanas-hetvenes évekbeli reneszánszának a meghaladhatóságát vetik fel ismétlődően, amely „tételezésekben” ott van az alapvetésektől eltávolodó, ám az elvhű gondolkodást feladni nem akaró szándék, amely a meghaladás által a meghaladott eliminálhatatlanságát is állítja. „Marx felvilágosodás-kritikája könyörtelen kritika volt, de belső kritika. Kitartott az e világi humanizmus, a szabad és egyenlő individuumok önkéntes társulásának ideálja mellett, s azt kereste, hogy milyen társadalomberendezkedés válthatja valóra, és milyen társadalmi erők küzdhetik ki az átmenetet ehhez a berendezkedéshez. […] Belátjuk, hogy nem reménykedhetünk olyan világrendben, ahol minden emberi viszonyt az Ész rendez el. Ám ez nem jelenti, hogy ne volna különbség az emberi méltóságot tiszteletben tartó és megsértő bánásmód közt, a képességeit harmonikusan kifejlesztő és a lehetőségeit eltékozló személyiség közt, értelmes életcélok követése és hiúságok hajszolása közt, gazdag és kiüresedett személyiség közt", írja Kis János. A Holmit olvasva meghajtjuk fejünket Fodor Géza előtt, miközben megannyi „randevú” részesei leszünk: találkozásokban találjuk magunkat „egy fiatalemberrel”, akivel – a Holmi márciusi számának szerzői szerint – hosszan lehet üldögélni, mi több, ez a fiatalember elszakíthatatlanul végigkísér kit, ahogy, bármerre jár.

 

Tétovázás nélkül kapta le a laplopó az Írók boltjának polcáról a Vasi szemlét. A periodika első lépésben bámulatos kiállításával vonzza a tekintetet; noha a színtanban járatos nem lévén, aki itt most lapot kér valahogy ilyennek képzeli a karmazsin-vöröset, amilyenben pompázik az 1933-ban alapított Vasi szemle borítója. Egészen a zsigerekig húzódik a pirosságnak eme foka; női ajkakon lobbanhat efféle bőség, hogy messzire ne menjünk, tesszük ezt úgyis a Gyurácz Ferenc szerkesztette újság esetében: Szombathely megyeszékhelyi városában szálltunk le a postavonatról. A Vasi szemle jellegében - és ez örömteli arcél - a lokálpatrióta, hagyománygondozó szemlélet fóruma. Néprajzi és történeti, filológiailag alapost alátámasztott „idegenvezetések” zajlanak például A Répce-vidék nemzetőrségének históriájáról (Sági Ferenc), A hegyfalui kastély és park történetéről (Bajzik Zsolt) és A Képes Krónika és a veleméri templom XIV. századi faedény-ábrázolásainak értelmezéséről (Nagy Zoltán). Idegenvezetések, mondtuk, de ezért, hogy ne legyünk idegenek. Igen fontosnak tetszőek az ilyen eltökéltségű munkálkodások; messze tágítják a horizontot, meggyőznek, szinte platóni értelemben emlékeztetnek valamire, amit nevezhetünk mindközönségesen hazánknak. Nem okvetlenül fennkölt dolog, nem áll másból, mint Egy hajdani pécsi kisfiú emlékfoszlányaiból (Cholnoky Péter) meg egy olyan egyszerű mondatból, hogy Gyümölcseiről ismerszik meg a fa … (Molnár Miklós). Ez az a bizonyos „hallgató idő”, amelyet szóra bírni oly sokféleképpen lehet; mindenesetre a Vasi szemlét lapozgatva a lapigénylő bőre alatt archaikus fuvallat játszott: a nevek és a helyszínek bűvkörükbe vonták; egy vasi kút mélységes mélyének éjszakája hívta.

 

Ha az előbb a néma idő kért szót, akkor nem lehetünk restek, hallgatóznunk kell, ahogy az Alföldben Heller Ágnes teszi. Mi a történelmi regény? Ennyi és nem komplikáltabb az esszé címéül is választott kérdés. Nem árt ez a sallangmentes felvetés, jó, ha olykor nekiáll valaki, és „beleharap újra az almába”. Az elmúlt két évtized magyar prózájának egyik erőságú vonulta volt (van) az ún. történelmi regény. Igen, persze, tudható már, hogy ez posztmodern és poszthistorikus értelemben veendő, de Heller Ágnes – mint a jegyzetből kitűnik – készülő, nagyobb munkája mégis azokon a pontokon feszegeti a problémát, azokat az eresztékeket vizsgálja, amelyeken múlik az egész. Nem vitás, hogy Heller szövegében is tetten érhetünk néhány „találkozást egy fiatalemberrel”; Lukács: A történelmi regény című munkájának segítségül hívása sokak számára merő anakronizmusnak bizonyul majd, sőt, néhányan magát a kérdésfeltevést is elvethetik; a Hayden White-i, a történelmet pusztán egy narratológiai szerkezetnek-ívnek értő felfogás után lehet-e még a történelem fogalmáról, ennek nyomán a történelmi regényről, mint releváns-kortárs kategóriáról töprengeni? Arról, hogy, mint Heller írja, történelmi tudat nélküli korokat nem lehet a történelmi regény formájában megjeleníteni, stb. „[D]e már most be kell vallanom, hogy bizonyos önkényességgel húzom meg a történelmi regény-műfaj határait.”, írja Heller, és innen már senkinek nem lehet vitás, hogy beszélgetésre indító dolgozat van előtte.

Ha egy folyóiratban minimum három izgalmas anyag van, megveszem, mondja régóta a lapigénylő; az Alföld ezúttal nagyobb vonalú ennél: közli még Márton László remekbe szabott, a német romantika kísértetjárásainak lépteit tompán, lidércesen és kacagtatóan visszhangzó novelláját (A féldisznó). Csobánka Zsuzsa verseit, Oravecz Imre regényrészletét a Kaliforniai fürjből és Szávai János Töprengőjét, azaz webnaplóját, amelyben szép, ligetes sétákat tesz a kultúra mindenféle parkjaiban; „Paul Valéry mondása szerint, ha a tekintet tetté válna, akkor az utcán nem maradna más, mint rengeteg terhes nő és rengeteg hulla.” Ugyanakkor nem ódzkodik a sarkosabb, kifentebb mondatoktól, megállapításoktól sem; „Ezért mondja Swift: aki hazudik, ritkán veszi észre, mekkora terhet vesz magára; ahhoz ugyanis, hogy egy hazugság megállja a helyét, húsz másikat kell kitalálni hozzá.”

Végül a postakocsink visszazötyög velünk a Puskin utcába, ahol komoly „vezetés” viszi az ügyeket; a lapigénylő nem először kapja fel a fejét a Puskin utcai mutatványok láttán. Az első alkalommal egy Simon Balázsnak külön blokkot szentelő, talán debütáló darabra emlékszik. Már ekkor elcsodálkozott: szokatlan volt számára az ifjabb nemzedék alternatív kánonokat kutató, az önazonosságot szuverénen megalkotó attitűdje. Homlokához is kapott legott; nem térhetett ki a felismerés elől: kora hajlik, figyelme lanyhul, újra kell generáloztatnia receptorait. A Puskin utca mostani gurítása Petrit veszi elő a pakliból. Jóllehet ez kevésbé meglepő és a legkevésbé sem meghökkentő húzás, ám a Petri-részben két delikát töltelék azért bekerült. Fényképek és két interjú. A laplopó által eleddig nem ismert képeken a költőről két kimondottan a korhűségre, az ún. szövegkörnyezetre nézve is releváns fotó szemlézhető; az egyiken Petri valami elképesztő, hetvenes évekbeli, nota bene: női napszemüvegben hajol az írógép, valószínűsíthetően: Erika, fölé. A költő egész jó bőrben van, az azon csillogó nyirok inkább a szeszélyes évszaknak, mint a szeszes italoknak a hatását mutatja. A másikon köténnyel a derekán mosogat, jobbra tőle a lecsöpögtető szerkezet, az állványon műanyag ibrikek sorakoznak, Petri elkapott mozdulatában ott az aprólékos alaposság, hovatovább a csetresek fölötti öröm. A két beszélgetés az ÉS-beli Petri-vita szembenálló feleit, Károlyi Csabát és Radnóti Sándort szólaltatja meg. Károlyi megismétli érveit, Radnóti viszont tesz néhány hajszálpontos észrevételt. „Ha visszaemlékszem kettejük indulására, a különbség akkor abban állt, hogy Tandorinál úgy éreztem: ’Ime az új költő’, míg Petrinél ’csak’ annyit: ’Ime, a költő.’” „Tamás Gáspár Miklósnak volt egyszer egy finom distinkciója a csalódás és a kudarc magatartásformája között. Az előbbi visszamenőleg – relativizáló, cinikus, s nálunk oly ismerős módon – úgy véli, hogy ami elbukott, arra nem is volt érdemes vállalkozni. Az utóbbi viszont megőrzi annak érdemét, ami elbukott. Nos, ezt a ritka tisztánlátást Petri egy sora fejezi ki a legtökéletesebben: ’Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra / naponta emlékeztetem magam.’” Lásd a márciusi Holmit…

Ezzel persze nincs vége a Puskin utcának, különösképp a műfordítás-rovat emelendő ki Botho Strauss egy fűszeres esszéjével, Peter Waterhouse verseivel és egy Wirginia Woolf-szöveggel.

A Párbeszédek-fejezet egy Autopsiával készített interjúval és a Haszonelvű poézis: van-e a költészetnek társadalmi funkciója című beszélgetéssel tűnik ki.

Zárásképp kritikák nagy mennyiségben és vitatkozó színvonalon.

Jövök még a ti utcátokba, üzeni a lapszámos, hiszen a Capucchino fantázianevű (copyrigt by Keresztury) lokalitás is itt lapít, Ficsku Pállal koccintani kötelező.

Késhet a tavasz, ha már itt a tavasz, kérdezte a nem-cserélő lapszámos, amikor elmélyedt a fenti irodalmi közleményekben. Nem késhet. És bólint, mint Marcus Aurelius.