A lapigénylő mintegy vakon tapogat az évszaknak a fényviszonyoktól leginkább sújtott hónapjában; az égen sátorlap feszül, a nap járása alig követhető, világít ugyan, árnyékokat azonban nem vet, a sátorlap néha átázik, szivárog valami nedvesség, máskor csatakos rajtaütéssel ömlik a víz. Vigasztalan idő, még Aigner Szilárd is félregombolja a zakóját afölötti zavarában, hogy semmi biztatóval nem szolgálhat a dolgozóknak. Ezúttal (sem) tehetünk mást, minthogy felgyújtjuk külső és belső olvasólámpáinkat: lapot kérünk, honnan máshonnan: az Írók Boltjából…

... és fényre derülünk, amikor a Székelyföld, a Forrás, az Eső és az Aspecto számait lapozgatjuk. Átmelegszünk. Jóleső, ünnepet előző érzések kelnek bennünk, mert azt látjuk, hogy míg a magyar polisz mindennapjai során a haza egy legfeljebb semleges, földrajzi lókusszá - lassan már ez is eufemizmus -, országgá silányodik, addig a „magasban” emellett mégiscsak ott húzódik egy másik övezet, amely nem múlékony és heveny légköri front csupán, hanem komoly gonddal, azaz munkával megművelt terület. Nem akarunk itt a humaniórákról platonista, mondhatni egy Settembrini távlataiba és tágasságaiba kalandozó ábrándozásba merülni, de nem állhatjuk meg, hogy erőt adó tapasztalatainkat megosszuk az olvasóval; a kulturális, hovatovább használjuk, reanimáljuk szánk szegletében pici retro-mosollyal ezt a történeti hullámok során verést szenvedett szót: a művelődési otthonban felkészült és szorgalmas emberek minden zajos önhittség nélkül, elkötelezett alázattal teszik, amit rájuk mért szülőföldjük: a dolgukat.

A Székelyföld című periodika, a lapigénylő konokul hisz benne, előbb-utóbb a magyar folyóirat-kultúra megkerülhetetlen része lesz. A pakliba valahogy két azonos színű ász keveredett, úgyhogy egy füstkarikába foglalandó az októberi és a novemberi szám. Azért is érdemes bővebb merítésben szemlézni a Székelyföldet, mert a testes, viszont zsebbe is gyűrhető, tipográfiailag szépen kézben tartott alakzat szerkesztési formája és elvei így jobban kiadják magukat. Az első szövegtraktus szépirodalmi, majd elsősorban a székelyföldi világ tektonikus szintjeit feltáró történelmi, néprajzi, szociográfiai stb. munkák jönnek, köztük interjúk is. Aztán az obligát kritika-rovat. Végül egy, a közvetlen összehasonlításban pl. a litera nagyvizitjeihez hasonló, kimerítő beszélgetés.
Az októberi megjelenés némileg rendhagyó; ünneplő számban lapozgathat az olvasó. Szilágyi Istvánt köszönti a Ferenczes István főszerkesztő, a Fekete Vince főszerkesztő- helyettes, a Lövétei Lázár László szerkesztőségi titkár és a György Attila, Mirk Szidónia-Kata, Molnár Vilmos szerkesztők által jegyzett lap. Szilágy István hetvenéves. Az író végre, érdemes módon, hosszú várakoztatás után megérkezett Magyarországra is. A Kő hull apadó kútba és a Hollóidő, ez a lapigénylőt is felvillanyozóan lepte meg, jelentős kritikai és olvasói figyelmet kapott; elég csak arra gondolnunk, hogy a 45-ös, kislemez-sebességen forgó könyvesblog ifjú recenzensei és kommentelői milyen emelkedett fogadtatásban részesítették. A Székelyföld az életmű alapos körbejárására tesz kísérletet. Korszakváltás vagy értékmegragadás? - kérdezi Márkus Béla, aki nemzedéki vissza- és kitekintéssel gondolja végig Szilágyi munkásságát. Szövegéből rettentő sok, az erdélyi irodalomtörténet elmúlt 40 évére vonatkozó információ is kimazsolázható. A Jámbor vadak világa című értelmezői kamaradarabjában Karádi Zsolt az évfordulós szerző novellisztikájára közelít. Mester Béla: Bolygó tüzek, gyújtogató mesteremberek Szilágyi István műveiben beszédes esszéje a gyújtogatás archaizáló motívumát elemzi az elbeszélések és a Hollóidő szövegkörnyezetében. Mindezek után pedig Fekete Vince diskurál egy emberest Szilágyival. Igazán ízes, fűszerekkel telt csemege, gazdag vérpuding. „Én máig ezt teszem, munkálkodom, teszek-veszek. Néha az volt az érzésem, amikor még megettem az évi száztíz kilós disznó szalonnáját egymagam, hogy azért van olyan jó étvágyam, mert jól vágnak a késeim, a szalonnát meg egyebeket.” – egy mondat, egy babérlevélnyi aroma a tornácról.

A novemberi Székelyföld sem kevésbé izgalmas. A szépírói menetek közül csillogó szemmel ajánlható Sebestyén Mihály: Rubinháza halványulhatatlan csillaga, Bellágh Rózsika indexű székelyföldi rakendrolja. „Az apróhullám-sugárzó gyorsan eljuttatta a vizet a kívánt hőfokra, mindenesetre gyorsabban, mint Rubinháza halványulhatatlan csillagát, Bellágh Rózsikát Zongor Ákos korrepetitor és balettmester (nyugalmazott) a kéjek legmagasabb csúcsára.” Következőleg tessék elmélyedni a Kolumbán József matematikussal készült beszélgetésben! Oláh-Gál Elvira a kérdező. Egy tudós sors a ’45 utáni Erdélyben. Miután aranyfüsttel futtatja be napjainkat Halász Péter cikke: Mátyás király Moldovában és a Szekeres Lukács Sándoré: Hunyadi Mátyás és a székelyek, rátérhetünk Sófalvi Andrásnak a Dárius kincse toposztörténeti fejtegetéseire, hogy eme férfias sodrású vizeken a novemberi számot záró szövegdeltába érkezzünk, Lövétei Lázár Lászlónak a 65 éves Király Lászlót faggató interjújába. „Itt állok, s nem tudom, mitől vers a vers.” Innen lehet elindulni!
A Székelyföld elegáns és büszke, széles horizontú lokálpatriotizmusa és hivalkodástól ment európaisága mintha egylényegű volna. Szép gesztus, hogy minden számukban közlik az előfizetők és az állandó támogatók listáját is.
    
Az utcára is fedetlen fővel lépünk, hát még ha az Eső című, Jenei Gyula által Szolnokon főszerkesztett, negyedéves fordulókban az irodalom meteorológiáját meghatározó jelenséggel barátkozunk. Az őszi Eső finom és érett, felnőttes permet, szitáló nyugalom. A szám a Nyugat 100-at idézi meg hívó szónak, és mindenekelőtt az alanyi hangra, a szépírói inspirációra kíváncsi. Csak Rentz Mátyás tollából hoz Kosztolányiról és Karinthyról igen szuverén hangütésű, prózahatár közeli esszét, Benedek Szabolcstól a nyugatos szabadkőművesekről és szabadkőműves nyugatosokról ad tanulmány jellegű „hírt”. A többi líra. Pontosnak hat ez az arányérzék. A Nyugatot annyiszor és annyiféleképpen fejtették meg, ahányszor a Füles teljes évfolyamát Gobbi Hilda hangja a Szabó családból. Ráadásul a jubileumok, a lapigénylő tapasztalatai szerint, a legtöbbször konspirált partikat jelentenek. Osztott lapok, csere nincs. Az Esőben Vörös István nyit, stílszerű Vadnyugat című opuszával, Szabó T. Anna költői alakokat idéz (Kosztolányi, Kaffka, Illyés), Tóth Kriszta a Deltában (nem Kudlik és nem Mudruczó) Kosztolányi: Ha negyven éves elmúltál versét dekonstruálja, Zalán tóthárpádozik egy kicsit, Alföldy Jenő Weöres- paródiákkal indul, végül Tandori (ne feledjük: a 70. az nem egy évszám!) bámulatos ciklusa andalít el, ráz fel, sodor a nyelv peremére, letaszít és felemel. Azt csinál veled, amit akar. Az Eső: köpeny, kitart a téli számig: kabátig.

Ez itt most már egy komplett irodalmi „vizesblokk”; balunkon ugyanis már a Forrás novemberi szikár nedűje, Bács-Kiskun megye, Füzi László karmestersége alatt álló periodikája, amelyet a lapigénylő Fenyvesi Ottó: Maximum rock & roll versével dobna be, in medias res, a köztudatba. „A kutak vize, mint a szerelem, elapad. / Tűz kellene, csók, szenvedély. / Szavak kellenének, bátrak, merészek, / hogy megóvjanak bennünket a kísértéstől.” Valaki elereszti a kezünket és már ki is perdültünk a tapadós részből, benne vagyunk Bence Erika: Magyarország felfedezése című esszénovellájában, egy jugoszláviai magyar „kis magyar pornográfiában”, aztán szép rímmel jön Miskolczi Miklós: Szabadka elvesztéséről, 1918. november 13, este 7 órakor. Ezt a lapigénylő így hagyja, nem kommentál, nem mutat utat, nem orientál. Gyönyörű cím. Lehet mögémenni. Petőcz András A Nyugatban jelentkező avantgárdról ír, fontos felvetés, cáfolja is az előző passzusokat évfordulókról és invenciótlanságról. Petőcz Tamkó Sirató Károly szellemsziluettjeit hívja meg, hallgatja a kísértet koppanásait a szeánsz kerekasztalán. Nem hagyhatók ki, mily rég olvastunk-láttunk felőle, a meseálmodó: -mondó és -festő, Schéner Mihálynak Olasz Attila festészetét méltató szavai. „[Monet] idősebb korában eljutott odáig, hogy minden képe jelenséggé vált. A rouani katedrálisról például ötven variációt festett, s ilyenek a Szénaboglyák című képei is, amelyeknél a tárgyi valóság már szinte megfoghatatlan, remegő jelenséggé vált.”

Utoljára a frissen jelentkező, nemrég alapított, Aspecto című filozófiai orgánum maradt. Utoljára maradt, de semmiképpen sem utolsó a sorban. Az első évfolyam első számát a Magyar Fenomenológiai Egyesület tagjai, Deczki Sarolta, Farkas Henrik, Kenéz László, Rónai András, Szabó Zsigmond, Ullmann Tamás és Váradi Péter szerkesztették. „Hangsúlyozni szeretnénk, hogy megjelenő írásokat nem kívánjuk egyetlen filozófiai irányzatra vagy hagyományra korlátozni, a folyóirat célja – összhangban az Egyesület munkájával – a magyar filozófiai élet egészének fellendítése, a kortárs filozófiai életben meghatározó szerepet játszó irányzatok és gondolkodási formák összevetése és ütköztetése”, olvasható a beköszöntőben. Nemes és támogatandó célok; a már veretes emlékű Gond és a kötetekre rúgó műgonddal szerkesztett Vulgo után egész biztosan lényeges fórumát jelölheti ki a filozófiai diskurzusnak.
A tárgyazott szám első tematikus blokkja a Változás fejezetet nyitja meg az Aspectóban. Deleuze: A tiszta keletkezésről szóló esszéjének első taktusai után, a teljesség igénye nélkül Moldvay Tamás: Változás és idő, Komorjai László: Doppler-effektus tanulmányai következnek. „Az észlelésben zajló retroaktív ébresztés több szempontból is kettős módon viselkedik. Egyszerre ad hírt a változás folyamatáról (hiszen hirtelen megértek valamit; azt, hogy dallamot hallok, vagy fáj a fogam, vagy egy illatot érzek), ugyanakkor maga a retroaktív ébresztés változtatja meg a tapasztalás lefolyását”, írja Ullmann Tamás: A változás tapasztalatában.
Az Aspektusok rész Márkus György, Mezei Balázs és Tengelyi László írásaival sűrű anyag. Utóbbi, tőle megszokottan, élesen és világosan fogalmaz: „Ha az istenektől eltekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy egyedül az emberek képesek cselekvésre”. Bámulatos szöveg, irodalmi érvényű implikációkkal.
A vita-rovatban Rónai András párbeszédre hívó spekulációja: Tanulhat-e egy fenomenológus a másiktól? Zárásként pedig az elmaradhatatlan recenziók adják az összhangzattan búcsúzó akkordjait.
Az Aspecto bravúrosan kezd. Járjunk utána!

A lapigénylő sóhajt egy rendeset, fejet és poharat hajt, és elindul Settembrini nyomában, egy nehézléptű, fekete eső áztatta sétára. Szelleme lebeg önnön vizei felett.

Jánossy Lajos