Jóllehet szívesebben kalandozna el kötelességétől; beszélne mondjuk egy koradélutáni, ismerős-idegen városba történő megérkezésről, szipogós délutánról, rosszabbnál-rosszabb, olajszagú vendéglőválasztásokról, csöpögő orrú, öreg őszi időről, mécsesek vékony fényében lobogó templomok magányáról, de ezt majd máskor megteszi. Egyelőre csak annyival rukkol elő, ha nem is a féktelen optimizmust támogatandó, de legalább a reményt bátorítandó, hogy Pécs ún. bányász-negyedének egyik kisebb parksávjában a bányászlovakra emlékszik egy dombormű. Emlékmű állatoknak, talán ez hiányzik, gondolta a lapraforgó, mielőtt lehuppant volna munkapadjához, hogy az októberi Holmi, a 2009/5-ös Kommentár, a 68. Ex-Symposion menüjéből válogasson.

A Holminak ünnepi ez a 2009; 20 éve vehető kézbe hóra-hó az orgánum, amelyet ünneplünk mi is, sőt elsősorban mi, olvasók. Emlékeink számosak és emlékezetesek, akár a bányalovak Húznak rendesen. Ezek közé joggal zárkózik majd fel az ehelyütt tárgyazandó epizód, merthogy Tóth Krisztina nagyversétől, Nádasdy Ádám futamain át, Kántor és Esterházy és Nádas Péter, Darvasi László, Dávidházi Péter, Petri György, Krúdy Gyula és Primo Levi dolgozatai kaptak többek mellett szót a Holmiban.

Tóth Krisztina Hosszúalvó című opusa ezúttal máshonnan néz és nyit az eddigi tóthkrisztás perspektívához képest; fentebbről, kívülebbről és közelebbről ekképp, víziója szinte földtörténeti, az emberrel súlyosbított földről hoz hírt, pontosabban: faggatja ezt a bizonyos Hosszúalvót, hol volt eddig, mit látott onnan, az űrszondák magasságából.
Nádasdy Ádám „ellenben” onnan lát, ahonnan biokamerája régóta hajszálnyi árnyalatokban képes megragadni részleteket és kicsiségeket, amelyekről persze kiderül minduntalan, hogy ezek az életünk. Nádasdy felvesz, rögzít, majd mint önmaga szubjektív tévéseként, híradósaként, kommentálja anyagait. Reflektál.
Kántor Pétertől legyen itt most „csak” egy idézet a Csak ami kell című versből: „Nem tudta pontosan, mi van a zsákban, / s ha mindent kiborítana, hogy lássa egyben, / akkor se tudná. – Csak ami kell, csak azt! - / azt kipakolja mind, hogy el ne vesszen.”
Egyet lapozunk, és már egy Esterházy-próza van előttünk, ezúttal hosszúmondat, egy darab a barátságról, annak esélyről és esélytelenségéről, innen Közel-Kelet-Európából egyenesen.
Majd Nádas határfeszegető, verset és a Másikat kísértő Szerelmes sugdosódára ajánlott mondatai. Komolyak és elengedettek, asszociatívak és kordában tartottak.
Nádas komoly, Darvasi „viszont” nem komolytalan, de A magyar író támogatása ügyében felmutatott „kérelmei” kacagtatóak, igaz, keserű könnyek maradnak utánuk; nyalogatjuk őket élvetegen, amíg lehet, amíg ránk nem száradnak. „Tisztel Kuratórium, félek. Maradok tisztelettel, sk. magyar író.” Vagy: „Tisztelt Kuratórium, nagyon félek! Maradok tisztelettel, sk.”

És íme, a következő magyar író, Petri György; volt tiltott, tűrt és támogatott, akitől a Papp Máriának adott, 1989-es életinterjú részletét közli a Holmi, benne Petri ’56-os tapasztalataival, amelyek gazdagságából a lapaddiktív most azt a szálat húzza ki, amely az forradalomtól a hatvanas évekbe vezet, és ami Petri esetében a forradalomtól való, időleges távolodás történeteként is leírható. „Aztán később, amikor kommunista lettem, nyilván lélektanilag szükséges önámításból elfogadtam ezt a jobbratolódás veszélyéről szóló korai kádárista formulát, ezt elfogadta [Fodor] Géza is. Mondjuk az ellenforradalom szót azt lehetőség szerint nem ejtettük ki a szánkon, de hát ez már egy másik történet.” Feltehetőleg ez a motívum, sok más mellett persze, amely az ellenzéki gondolkodások történetében még mindig kifejtetlen, holott ’56 „öneszmélődésének” tudásszociológiai és politikatörténeti histogriáfiája kihagyhatatlan és feldolgozandó a modern magyar történet összefüggéseiben.

Óh, mekkora csábítások vannak még itt, mondja magában a lap-földi lovag; Dávidházi Péter Arany négysorosából rittyent szinte doktori dolgozatot, Tandori jön a „belső íven”, Primo Levitől is akad novella, végül Radnóti és Bazsányi Sándor méri össze erejét, azaz érveit Darvasi Virágzabálókja fölött. De egy lélegzetre most ez volt a Holmi, tessék elmenteni másképp.

A Kommentárra már régóta fáj a lapigazgató foga. A folyóirat a magyar konzervatív hagyomány újraértése tesz figyelemreméltó kísérleteket, és ezek a szándékok jók, meglapozottak.

Elsőként Bartus Gábor lép a képbe A klímaváltozás mint apokalipszis című cikkével, amely határozott ambícióval igyekszik alátámasztani és igazolni, hogy a modernitás paradigmái módosulóban vannak; a hagyománykészletben lehetséges válaszok, ha nem is merültek ki teljesen, mindenesetre korrekcióra szorulnak; a korszak ugyan még látszólag Gyurcsányról és Orbánról, Sárközyről és Merkelről szól, ellenben ez a vékonyodó felszín úgy vékonyodik, akár az ózonpajzs, amely azonban egyre vastagabb problémákat vet fel. A történelmi kérdésekre immáron a természet reagál radikálisan. A párbeszédben ő kér szót, szóba is kéne állnunk vele a kellő komolysággal.
Aztán Láng Benedek emeli a hangsúlyt a mesterséges nyelvezetek irányába, hogy később Panyi Szabolcs kérdezzen a művészet és a nyárspolgáriság viszonyára, különös tekintettel a konzervatív kultúrpolitika aspektusaira.
A Kommentárt finom képanyag kíséri; Hudec László építész sanghaji épületei tagolják a szövegeket. Hudec alakja, akit, mit tagadná, a laprabló büszkén sorolhat felmenői közé, és akit minden önhittség nélkül a hong kongi főváros főépítészének nevezhetünk, egészen sajátos életút során futotta be karriertörténetét. A Kommentár oldalain Csejdy Júlia tollából elevenedik meg átgondolt és művészettörténetileg is argumentált vázlatpontok nyomán. Ez is egy magyar történet, vagyis közép-európai, vagyis monarchiabeli, vagyis multikulturális.
Körösényi András A magyar demokrácia patologikus vonásaira tereli a szót, van mire, ugye, amely esszét szépen egészít ki Molnár Attila Károly: Politikai gondolkodás és praxis Magyarországon című futama.
Csöppet sem érdektelen Mateja Rezeknek az ’56-os forradalmat a szlovén és jugoszláv „recedpcióba” ágyazó megközelítése, Jeszenszky Géza 1956 és a rendszerváltozás című írása, miként Hatos Péter Leszek KoŁakowkira emlékező szövege sem.

A Kommentárnak már nem csupán drukkolni kell, hanem üdvözölni, hogy belépett és gyökeret eresztett a mértékadó magyar periodikák között. A nem aktuálpolitikailag involvált, egyben értékkijelölő beszédre elemi szükség volna ebben a …., és itt bernhardozhatnánk egy jó nagyot. Nem tesszük.

Az alaplapozó nem nyugszik, ismét hangot ad abbéli sérelmének, hogy az EX Symposion tavaly óta mostohasorsra kárhoztatott szegénygyereke lett a magyar folyóirat-kultúrának; bizodalmunk Bozsik Péter felelős szerkesztőben változatlan, de eltökélten ajánljuk az EX-et a kuratóriumok bizalmába. Százszorosan megszolgálta ezt, aktuális, tehát legutolsó száma is ezt igazolja. Stílusosan Krízis 1. a tematikus összeállítás címe, amely Bazsányi Sándor remekbeszabott esszéjével indít: Nap, szakadék, zárókő. Bazsányi a jelentős filozófusok „nyelvi ’visszaéléseit’” emeli figyelmének homlokterébe; Platón, Kant és Schelling a mesterhármas ezúttal, akiknek munkásságában Bazsányi a tudás-fogalom történetén keresztül, nyilván a tudom-hogy-nem-tudom szókratészi orgonapontjából elrugaszkodva értelmezi a romantikáig húzódóan az első és második természet antagonizmusait és a közvetítés lehetőségeit a szabadságra, tehát az etikára, vagyis az értelemadásra való tűpontos tekintettel. A kritikai és a rendszeralkotó gondolkodás történetének párhuzamos ellentmondásai fénylenek fel látványos, noha nem hivalkodó erudícióval.

Szerbhorvát György egy nyugat-boszniai termelőszövetkezet agráripari kombináttá növekedő históriáját jeleníti meg, azon belül pedig a műveletet a politikai alakulásokra is komoly következményekkel végigvezénylő Tsz-vezető, Fikret Abdic karriertérképét vázolja fel. Egyszerre mulatságosan és véresen abszurd szcénát követhetünk végig; speciális bevezetést a Balkán-háború történetébe.
Lovas Ildikó a tőle megszokott karakánsággal vall írói önazonosságának és politikai szerepvállalásának kikezdhetőségéről, támadhatóságáról és ellentmondásmentességéről feszes, de cikkázó, monodramatikus akcentusokkal. Lovas hanglejtése, tempója és őszintesége, makacs, helyenként dacos mondatai magukkal sodróak. Próza ez, nem vitás.
Végül Tolnai Ottó végre ismét a színen. Inhalál, ez a cím. Telihalálat, mondanánk félszegen és bátortalanul, ha nem az életről volna szó, amúgy tolnaisan; egy Teleki téri csehó ablakán át a világ, amelyben a látványhorizonton feltűnő alakokból nyomban Tolnai-figurák rajzolódnak át és ki. Gyönyörű, áttetsző sűrűségű szöveg. Méz és higany.
Nem felejtett ki a lap-pangó senkit, csak léptéke szűkül; van még Józsa Márta-próza, Nemes Z. Márió-féle kisvilágok, Milián Orsolya tanulmány és balkáni szerzők csőstül.

Ez volt az október, mondanánk Hajdú Jánost parafrazeálva, búcsúzunk, köszönünk, mint az Abigélban, és arra gondolunk, talán múlik már évszakos rosszkedvünk fele.