A romantikus hétköznapokon mondjuk ilyet hord az ember, hallatszik a tévében egy hang, miközben a lapigénylő nekifog feladatának: az őszi versenyekre készül. Romantikus hétköznapok, morfondírozik magában, az milyen lehet?! Kinéz az ablakon, valóban romantikus: az utcán kifordult gyomrú mosógépek, lábukat vesztett székek, afrikot hullató sezlonyok és Marx-Engels művei fekszenek kiterítve. A civilizáció elnémult párjáit figyelmesen veszik szelektív pártfogásba a város peremvidékeiről érkező lakosok; minden alaposan és logisztikailag előkészített, a vigyázó emberek napok óta blokkolják a standokat; mire a pincékből a buher-Magyarország kincsei a felszínre kerülnek útjuk már becsatornázott, az új tulajdonosok járdányi birtokain pillanatok alatt minden a megfelelő helyre kerül. Romantikus hétköznapok. De a lapraforgó nem mélázhat kedvére tovább, hanem lapot kér izibe, meg is kapja azokat, honnan máshonnan mint az Írók boltjából. Hosszas és igényes töprengés után a Rubicon, a Jelenkor, a Szombat és a Műút számait pörgeti az ujjai között.

Az egy percig sem volt kérdéses, hogy a Rubiconnal kezd, a 7-8-as duplaszámmal, amely a Vadászat Magyarországon kultúrantropológiai és zoológiai témával rántja egybe az évszakot. A címlapon Kádár János patentos anorákban, masszív kucsmában célra tart, Horthy Miklós könnyű vadászöltönyben, puskáját térdén nyugtatva feltehetőleg a Kárpátok hegylánca felé réved, mellette jó kutyája, mögötte hűséges hajtói.
A Rubicon Vadászat-számának két főcsapásán cserkelhet az érdeklődő laikus; egyrészt a „civilizáció folyamatának” (Norbert Elias) ezen a nyomvonalon is megfigyelhető alakulását követheti, amely alatt a vadászatból sport lesz, a történet „egy olyan fejlődési állapot finom és meggyőző jelzőjének tekinthető, amelynek során a közvetlen erőszak helyébe mindinkább a fair play elve lép, nemcsak az üldözök egymás közötti, hanem az üldöző és az üldözött egymáshoz való viszonyát is meghatározva immár”, ahogyan Hadas Miklós írja A vadászattól a falkavadászatig című tanulmányában, másrészt a vadászattörténeti processzus bemutatása a magyar társadalomtörténet felsőbb osztályokra nézve releváns panorámájával is megismerkedhet.
A Rubicon arcképcsarnokából természetesen nem maradhatnak ki a történelmi emlékezetképzés legendás alakjai sem, így Teleki Sámuel, Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond is egy-egy külön portrét kap, amelyekből megtudhatjuk például, hogy Kittenberger milyen halálos veszedelmeket élt át, „[…] mikor a felém törő oroszlánt megláttam, fejét véve célba, rögtön meghúztam a ravaszt, de csak egy hitvány csattanás hangzott! Puskám csütörtököt mondott! A következő pillanatban az oroszlán már mellettem termett és mancsával combomra vágott – épp úgy, ahogy a macska szokta a hozzákapó kutyákkal – ami azonnal földre döntött. Fektemben puskámat két kézre fogva, keresztben az oroszlán szájába szorítottam és úgy próbáltam távol tartani magamtól.” De azt is, Szécsenyi milyen hamar felismerte, hogy a vadászat az egyetlen stúdium, amelyet tehetsége kitanulásra érdemesnek tartott, és innen kezdve csak ezt a kézségét csiszolgatta. A cikk szép anekdotával zárul: „Szülőföldjéhez való ragaszkodását jelzi, hogy az 1956-os forradalom után egyik barátja megkérdezte tőle, miért nem disszidált. Ő csak ennyit válaszolt: ’Zsiga gondolkodott, de a Széchenyi nem engedte.’”
A már idézett Hadas-szöveg a Wesselényi-vadászatok koreográfiáján keresztül világítja meg a vadászatból kinövő lóversenyzés eredetét, míg az utolsó blokkban, a ’45 utáni új arisztokrácia, a kommunista nómenklatúra vadászati szokásai kerülnek a Rubicon homlokterébe. A lap ezúttal is fantasztikus képanyaggal dolgozik, amely minőségében méltón illusztrálja az írott részeket, sőt egyenrangú partnere a „szöveges feladatoknak”. Amint például Kádár Jánosné vastag kiskosztümben, kalapban és baljában retiküllel szemléli a gímszarvasterítéket, az alig elmondható. Mellette láthatóan VOR-ballonban Tóth Sándor elvtárs stírolja az agancsokat. Később Fidel Castrót fogadják a magyar kollégák, majd Andrej Gromiko a várva várt vendég.
Nem kihagyhatóak a Rubicon ebben a témakörben közölt adatai, az előző századforduló magyar vadállományára vonatkozó számok sem: mezei nyúlból 1,4 milliót ejtettek el akkoriban, őzből huszonötezret, medvéből 100-200 példányt.
Ajánlott szakirodalom még: Csaplár Vilmos: Az igazságos Kádár János és Vadászat angolokra.

A következő játékba hozandó lap a Jelenkor szeptemberi – maradjunk stílben – terítéke. A felütés erős és lírai: Takács Zsuzsa és Marno János versei húzzák meg az első oldalakat, és húznak be a továbbiakba. Marno Hunyt című verse teljes terjedelmében idézendő: "Hunyt – szemmel lépdelve a hóropogásban, / mintha száraz ágköteg kapna lángra / valami ócska, öreg vaskályhában, / a kékes homályban. Így fest az ábra, / mintegy falon lógva, s kivehetetlen; / oly kép, mely nem melegíthet át embert / mégsem, de fogalmat kínál a tűzről, / és hozzá kialudt emléket rendel; /  mintha álmodná tehát, a szemgolyó / ekörül forog, fehére szétterül / egyre háta mögött, míg odább … a / járásban … kivörösödik a lába.” Marno költői alkímiájából most kezdenek kiforrni a végső nemes és nehéz fémek, már végső tisztaságú anyagok. Sugároznak, nem vitás.
Nem ugrálunk, de ugrunk egyet; Garaczi László készülő regényéből vehetünk mintát: Bolond torony (a regény 5. fejezete). Garaczi láthatóan megmaradt belakott formájánál, itt is puska van a kézben, mint a Rubiconnál, de ez most katonaság, kicsit komorabb, jóllehet garaczisan fanyar a láge. Ha kötve lesz a mű, meglátjuk, mi került még a célkeresztbe.
Aztán jön a Jelenkor nagyvadja: Balassa Péter posztumusz maradt írása Spiró Az Ikszek című, egykor jelentős befogadói karriert futott művéről. Balassa meghökkentő vehemenciával bírálja a könyvet, kimondottan ideológiakritikai nézőpontból mond ítéletet felette. Nem elhanyagolgató a kor, amelyben Balassa szövege született, de még így is rendkívüli élmény látni Balassa ezúttal féken nem tartható ambícióit, amellyel mintegy a regény megsemmisítésére tör. Kifogásai – szemben a dialógusfilozófia és- esztétika, azaz a hermeneutika elkötelezettjének elveivel – erősen normatívak, Az Ikszeket mindösszesen politikai parabolaként olvassa, az értelmiségi beszéd lapidáris talmiságában marasztalja el, mintha csak a „végső bűnösség korának” Lukácsa beszélne itt, de híján a fiatal Lukács esszéisztikus cizelláltságának. „Az Ikszek kizárólag azért cáfolandó (sic!) tehát, mert igazságtalanságai, szegényes gondolatai, melyeket görcsös önbizalommal hirdet – fogadtatása ezt nevezi elbűvölten okosságnak -, az igazság képében jelennek meg, tetszetősen laposak – tehát csábítóak. E csábítás: korunk, az a kétszáz év, melyben élünk.” De Balassa „fenntartásai” nem csupán Az Ikszek vonatkozásában egyoldalúak, hanem ennek összefüggésében Dosztojevszkij Ördögökje is szinte hasonló mértékben félre-értett. Utóbbi regényből Balassa csakúgy és mindösszesen a veszedelmes értelmiségi ködevés programját fejti ki és meg. Ha van ilyen, Balassa szellemlélektana egy fontos tónussal tovább gazdagodott.
Árnyaló ellenpontként Vasadi Péter finomművű Balassa-írása áll. Átélt szöveg, megszólított helyzet.
A Jelenkor végén, ahogy máskor is, kritikák: Takács Zsuzsa, Sándor Iván, Bodor Béla, Bojtár Endre és Rényi András könyveiről.

A lapleolvasó – szemben Kittenberger puskájával – nem mond csütörtököt, hovatovább inkább szombatot, a Szombat szeptemberi kiadványában leli kedvét; Budapest volt – ez a címadó iránytű.
Kezdésnek Komoróczy Géza tanulmánya: Zsidónegyedek Budapesten: egy kifejezés megtisztítása. Informatív címadás, benne két kurziválandó momentum: a főcímben a többes szám és az alcímben a „megtisztítás”. Előbbi arra irányítja a figyelmet, azzal az egyszerűsítő szemlélettel megy szembe, miszerint a fővárosnak csak egy ilyen zónája lett volna, holott nem; Komoróczy a budai és az óbudai közösségek hagyományára is fókuszál, utóbbi pedig egyszerre összefogja és túlmutat a közvetlen tematikán; azt emeli ki, hogy Budapest tradíciótörténete mennyire sokszínű; megírandó volna az evangélikus, református és tegyük hozzá: nota bene a cigány Budapest históriája is.
Szántó T. Gábor verse megörökítő és sirató ének egy formában, míg Gyáni Gábor esszéje a zsidókról, másként és ebben a levetítésben a zsidós Budapestről beégett előítéletek nyomába ered, mind számszakilag, mind a sztereotípiák szintjén tisztogatja meg a kérdést történészi hitellel.
Sipos András a zsidónegyedek topográfiájával és a lakóhelyelosztások zsidó vallásúakra releváns átalakulásával foglalkozik, Perczel Anna a hagyományos zsidónegyed építészet- és művészettörténetével, annak karakterisztikus jegyeivel, a középkort idéző áthallásokkal, és persze azzal, ahogyan a város ezt az örökséget (nem) kezeli.
Ladányi János felzárkózik Perczel soraihoz, joggal veti szemére például a zsidó vallási és nem vallási szervezeteknek azok közömbösségét a városrész sorsa iránt.
A Szombat zsidónegyedbeli sétáit Bárdos Pál Szárazon című „gyászjelentése” keretezi; gyöngéd és szikár emlékezés apára és anyára, egy mostohaanyára és annak férjére, akiknek hamvai végül egy sírkő alatt találtak közös nyugvóhelyet. Abszolút regényesély, jó lenne kihasználva látni egyszer.  

Kilépünk a zsidónegyedből és rá a Műútra egyenesen. A laplopó, akkurátus embernek nem teljesen nevezhető, nincs mindig képben, hogy a Műúton melyik kilométerkőnél áll; a periodikán számok sorakoznak, az előtte fekvőn most épp az, hogy 54. évfolyam és hogy 2009014. Tehát a Műút fenti „számla”-száma az irányadó jelzet.
Az újság, nem hír ez ma már, kritikákban roppant megmérős; anélkül, hogy elfelejtkeznénk Triceps és Ürmös Attila vajdasági szövegeiről, Deák Botond és Nyilas Attila verseiről és Sári B. Lászlónak az irodalmi internetkultúrát vizsgáló tanulmányáról, a húzóágazat a Műútban aktuálisan a kritika, olyan írások, amelyekre nézve nem igaz az egyébként túlnyomó esetekben még ma is számon kérhető balassai kifogás: „Azt hiányolom a mai kritikából, hogy a szerző nem írja le, hogy ő az adott szövegben vagy képben mit lát.” (Beszélgetés Balassa Péterrel – L. Molnár Anna). Nos a Műútban a megszólalók épp ezt mondják ki: Bollobás Enikő Pynchon Súlyszivárványát méltatja, de Gilbert Edit Ulickaja: Daniel Stein, a tolmács című regényét élesen kritizálja: ”Papírízű marad a cselekmény, az alakok egysíkúak, a konceociót szolgálják, kimódoltan.” Túri Tímea Spiró Feleségversenyének erényei mellett érveket és ellenérveket hoz fel: „Aki nevet, nevessen rajta, amúgy pedig: minek – ebben a minek-ben lehetne összefoglalni a Feleségverseny önnön tézisregényén túlhajtó erejét és legnagyobb hibáit.” Teslár Ákos véleménye ugyanerről a műről radikálisabb: „Több szempontból is kihagyott lehetőség Spiró új történelmi regénye, bár szellemes részletei miatt egyáltalán nem olvashatatlan.” Nagy Csilla az előbbi kritikus hangütésű szerző regényéről, a Nehéz kutyáról így összegez: „A Nehéz kutyát olvasva egyértelmű, hogy Teslár Ákos sokat tud az irodalom történetéről és elméletéről, vannak remek ötletei, a regénnyel azonban épp az a baj, ami főhősének, névrokonának is dilemmája: a regényírás jó esetben nem pasziánsz, sokkal inkább ulti, ahol a véletlenszerűen osztott lapok egy nagyobb rendszer részei kell legyenek, vagy a póker, ahol blöffölni tudni kell, és a mértéktartás a legnagyobb erény.” Kiss Noémi jelentősnek tartja Gerevich András verseskönyvét, de nem spórolja meg, hogy ki ne térjen a kötet kiadói gondozatlanságára. Mizser Attila inkább békülékeny Kukorelly Ezer és 3-val, Radics Viktória ellenben tűpontosan következtet: „Még egy mondat tetszik nekem az Ezer és 3-ból: ’Annyira, de annyira fölényesek az emberek az élettel szemben.’ Kukorelly nem ilyen, Q viszont, a szerző libidinális funkciója és férfiéletének ideológusa, itt, ebben a prózában az. A nőkkel szemben kiváltképp. Noha érződik, hogy Kukorelly Endre valami mást is tudhat a szerelemről, és hogy Q sokat hazudik, sok mindent elfojt és elhallgat, és adja a nagyot. Csakhogy most a prózanyelv nem volt olyan invenciózus, hogy túl tudott volna járni a férfi eszén. Maradt az illusio dominandi, ezt az illúziót Kukorellynek nem sikerült kikezdenie, benne rekedt.” Bazsányi felismeri a Halál Budán épületes jellegét, Porkoláb Tibor Benkő Krisztián Önkívületéről ezzel a címmel indít: Mesterremek – szépséghibákkal. Kitűnik, hogy a Műúton pezseg a forgalom, előznek és lemaradnak a versenyzők.
Nem mehetünk el szó nélkül végül a Fe Lugossy Lacának szánt képzőművészeti-zárlat előtt; pompás reprodukciókban bontakozik ki nem először a Bizottság valamikori frontembere, néhány képaláírás kedvcsinálónak:  Szomorú mókusok, Óvakodj az információktól, Légy kifürkészhetetlen!, Önzőnek születtem, Könyörtelen voltam, Nyertes vagyok, Isten útjai kifürkészhetetlenek.

A lapigénylő marad az utóbbinál, ebben bízik egyenesen, de azért biztat is: a következő hónapban már az októberi lapokkal bűvészkedik – kifürkészhetetlenül.