„A nyár meleg, a tél hideg, nem éri meg, nem éri meg”, dúdolgatta a lapleolvasó az URH zenekar immáron legendássá nemesült számát, mialatt megpróbálta eltávolítani a sátorlap-szürke felületet az ablakáról, amely a kilátásban, az égi távlatok csodálatában zavarta. Hiába. Hiába. A tél nem hideg, ellenben az szakramentum alja legjobb esetben is salétromos csupán, máskor maszatos máz nyálazza be az évszakban közlekedőket. Vigaszunk lehetne, hogy a klímaváltozás nem csupán végzetes és tragikus következményekkel jár, hanem, mint a híradásokból megtudható, a légkörben egyre jelentősebb arányban pajkoskodnak a nevető-gáz molekulái, akképp, mielőtt bezár a bazár, remélhető, hogy egy utolsó, dionüszoszi mosollyal búcsúzunk majd pusztulásra ítélt otthonunktól.

Viszont addig is, marad a konok remény, az ellenkezés, a dafke, a camus-i alapállás, hogy de és igenis: megéri. Önmagáért, önmagunkért. Mert a fájdalmas unalomig ismételt mindenek dacára 2011 Magyarországán folyóiratokat olvasni megérte; látni, hogy a szellem működésben van. Élénken, lüktetően, ingerlően, okosan, érvelően.

Az elmúló évből a lapkotnyeles a következő tételekre tekint vissza szívesen, kényesen eredeti fordulattal: a teljesség igénye nélkül. A teljesség „szélesebb körű igényének” lenyomatát visszaolvashatják részletenként a rovat egyes darabjaiban.

Elsőnek a Rubicon 2011/2-es számára mutat, amivel nem pusztán a Vörös terror/Fehér terror témában szerkesztett közleménysorozatra hívja fel a figyelmet, hanem makacs határozottsággal a Rubicon című periodikára, amely évtizedekben mérhetően teljesít magas fokon.

A Rubicon elementáris munkát folytat; minden ambíciójával azon van, hogy megszabadítsa a történelmi gondolkodást a sejtekig hatóan beépült sztereotípiáktól, értve ezen az ’89-et megelőző és tovább fertőző negyven év vulgármarxista egyoldalúságait, otromba, romboló ostobaságait és értve ezen persze a ’89 előtt a nyilvánosság előtt nem megmutatkozható, ellenben a szőnyegek alatt, a tapéták mögött, a „hátsó sorokban” erjedő, a magyar önazonosság kérdéseit a magyar szupremácia illetve mártíromság algoritmusában megértő, a mai napi teljes pompájukban magukat ünneplő, hagymázas tudatokat. Olyan történelmi szemlélet meghonosítását tűzte ki célul, amely polarizáltan mérlegel, tehát nincs empátia híján az adott időszak mentális meteorológiája iránt sem.

A Tanácsköztársaság előzményeinek és következményeinek és magának a 133 napnak a bemutatása ebben a lapszámban megint csak olyanra sikeredett, amelynek elérni kellene az értelmiség megannyi szegmensét, na meg a tanuló ifjúság széles rétegeit. De a lapmalmozó befejezi az álmodozást! Leszögezi, hogy a Rubiconban egyként kerül, pontos statisztikai adatok mellett, a Szamuely-féle Lenin-fiúk horror hordája és a Prónay-féle becstelen brigantik gyülekezete terítékre. „Érdekes” párhuzamokat is mutatnak; ha egyet említünk: mindkét alakulatot úgymond féllegálisan alkalmazták, törvényes felhatalmazásuk nem volt, valóban, ahogy mondani szok’: elvégeztették velük a piszkos munkát – nem örömük ellenére. A Rubicon képanyaga ismét bámulatos; Szamuelyék mintha már teljesen tisztában lennének Hollywood szabályaival; pózolva néznek a lencsébe, mialatt nem vonható kétségbe a tekintetük tántoríthatatlanságában szikrázó kíméletlen hit bizonysága sem. Héjjas Iván zubbonyban és bőrkabátban. Zsebre tett kézzel csibészesen. Félelem a város felett. Minden szeszes ital végromlásba visz! – plakát. Sorolhatnánk a lenyűgözőbbnél marasztalóbb momentumokat az elemzések nagyvonalú aprólékosságának fényében. Nem tesszük, mert lapszemlénk nem zsugorodhat egy ászra. Olvassák a Rubicont – Ki tud többet a Tanácsköztársaságról?



A Vigilia júniusa hasonlóképp vakítóan erős nyári fénybe emelt „néhány” a bőrünk alatt hullámzó kérdést.

Látszólag blaszfemikus mottója Nietzschétől való: „Kérve kérlek, testvéreim, maradjatok hűek a földhöz, és ne higgyetek azoknak, akik földöntúli reménységgel kecsegtetnek benneteket! Méregkeverők azok, akár tudják, akár nem!”

A Vigiliának ez a száma ugyanis a fenti mondatok iránymutatása szerint tematikus, a fenti nagy istentagadó, eretnek keresztény direkcióit követi, annak szellemét, az egyházra, a kortárs keresztény gondolatra kísérli meg termékenyen adaptálni, amennyiben szembe néz azzal a teherrel, amely a mennyország-hitben a felmentés lehetőségét is látja. Azzal, hogy annak egyoldalú interpretációja az isteni adomány, a teremtés tapasztalatával féloldalasan számol, vagyis a világtól elválasztott transzcendencia dimenziójába veti az üdvözülés reményét, tehát a felelősség gondját mintegy áthárítja az időn túli messiás-várások bizalmába. Pedig a béke Krisztusban van, mondja Timothy Radcliffe, és Krisztus itt, velünk. „A béke akkor kezdődik, ha elfogadjuk a béke hiányát, ahogy ellazítás előtt is el kell fogadni a feszültséget. Ha aggódsz, semmit sem nyersz azzal, hogy erődet megfeszítve meg akarsz szabadulni a nyugtalanságtól. Ha nyugtalan vagy, legalább ne súlyosbítsd még avval is, hogy nyugtalankodsz a nyugtalanságod miatt.”

S persze a fentiekkel kapcsolatban a lapmanökennek eszébe ötlik az a néhány nappal ezelőtt elhangzott párbeszéd, amelyben György Péter felidézte a Soah rendezőjének riposztját a kérdésre: hol volt az Isten a holokauszt idején? Ez egyáltalán nem érdekes, a kérdés igazi drámaisága ebben van: hol voltak a keresztények a holokauszt alatt?
Radcliffe cikkében hangsúlyosan kitér a keresztény identitás felsőbbrendűségére, és nem hagyja szó nélkül a sokféleség feltétlen értéktartományát sem, amelyről a keresztény tudat oly gyakran nem vesz tudomást.

A vallásos fordulat Pascal életében a következő szöveg Romano Guardini tollából, amely a filozófus istentapasztalatát a Jézussal történt személyes találkozás forró középpontjában ragadja meg, abban a híres feljegyzésben, amelyet Pascal köpenyébe varrva hordott. A filozófiai, fogalmi szintre hozott istenérvek és a személyesség mellett érvel Guardini, tehát mindkét megéltségi fok érvényességét jelenti ki. „[Pascal] nem úgy értette, hogy Isten az ’abszolút személy’, vagy ’személyiség, mint olyan’, hanem hogy ő ’éppen ez’, aki így van és nem másképp.” És: „A korunk vallásos gondolkodásában megjelenő filozófiaellenes divat a régi filozófia ’pogánysága’ ellen fordul, ám máris saját külön pogányságát hordja a méhében…”

Hankovszky Tamás esszéje foglalta keretbe a Vigilia első nyári számát, azt a szemléletet, amely egyértelműen a reakciós és doktriner hitvallások ellen emel szót: „Nem kell megbotránkoznunk ezeken (Nietzsche szavain – megj. JL.), és elzárkóznunk sem kell tőlük. Mert ha volt valaki, aki mindennél erősebb tanúságot tett a föld mellett, az maga az Isten, aki megteremtett és jónak látta a földet. Ha volt valaki a történelemben, aki mindenki másnál hűségesebb volt hozzá, az a második isteni személy, a Fiú, aki tiszta szellemi létmódjából magára vette az emberséget, amelytől a követői közül oly sokan szeretnének megszabadulni.”
A Vigiliában végül Hafner Zoltán beszélgetése Szörényi Lászlóval; olvassák és vessék össze a Literán olvasható Szörényi-nagyvizittel, cizellált diaporáma tárul majd fel a kiváló humanistáról!

Nem hagyhatja ki a lapcsipegető a Jelenkor szokásos nyári duplaszámát, elsősorban és különös tekintettel a kiadvány minőségi mutatványára, és elsősorban és különös tekintettel arra, hogy abbéli reményét fejezze ki: a Jelenkor minden nehézsége ellenére a kulturális lapmezőny továbbra is megkerülhetetlen szereplője marad!!!

Thomas Bernhard a Jelenkor első blokkjában. Bernhard, aki ebben az évben lenne nyolcvan éves, Bernhard a tévedhetetlen, a megvesztegethetetlen – a menthetetlen. Goethe mekhal, akárha Wittgenstein karjaiban és Komédia? Vagy tragédia?, melyben egy női cipős-kalapos-kosztümös férfi ismeretlen nyomába eredhetünk. Appendixként pedig W. G. Sebald Bernhard-esszéje, mindezek együttesen Győrffy Miklós remeklő fordításában.

S ha a Jelenkor szenzációsan tiszteleg Bernhard előtt, akkor legalább ilyen nívót folytatja; Szentkuthy Miklós, 1983-as Joyce-szemináriumának bevezető előadását közli, amely egyszerre dörgő és lucidus hangú ária, a szerző erudícióját visszhangosító alakítás. Benne számtalan művelődés- és irodalomtörténeti adalék, voltaképp a Joyce-i megszólalást kontextualizálandó, az ókelta legendáktól Arany Jánosig, igen, Szentkuthy akár Aranyig, a verizmusig terjeszti ki az Ulysses párhuzamosainak rendszerét, miközben nem győzi a maga rendkívülien mutáló szerénységével hangoztatni, hogy a Prae írásakor még fogalma sem volt a nagy ír mutatványairól. A szöveg olvasva is akusztikus élmény, főleg, ha volt már részünk Szentkuthy recitatoviaban, például abból a nem felejthető tévés interjúból, amelyben Réz Pál faggatja Szent Orpheus dublőrjét. És persze ínyencségekre haraphatunk, apró rakéták tűzijátékánál melegedhetünk mindenfelé; Takács Ferenc neve – már akkor! - referenciaként bukkan fel örömünkre gyakran, aztán ilyen, az élőbeszéd varázslatát idéző kitérőknél pihenhetünk meg, mint: „Volt [Yeatsnek] egy írországi kollégája, egy George Moore nevű költő. Én őszintén bevallom, egyetemista koromban ezeket olvastam. Volt például egy kolléga, nem tudom, milyen Szekeresné – csak erre emlékszem a nevéből -, aki írt egy doktori disszertációt Lady Gergory-ról. Nincs itt a Szekeresné? Na, őt nem segítettem, úgyhogy nem is kaptam tőle ajándékot!” És az sem maradhat szó nélkül, hogy a nagy mű első lélegzetben a vélten benne rejlő pornográf elemek miatt nyerte el a szélesebb közönség bizalmát, és az sem, hogy szerkezetileg túlterhelt, túlgondolt, és az sem, „hogy például ott van a The Mime of Nick Mick and the Maggies….”

Ám ezzel nincs vége a Szentkuthy-futamnak; Különös véletlen: Bartos Tibor és nevezett szerző kötetlen, akárha egy ping-pong asztalszéli dumája, majd Filip Sikorskitól A Prae térképe, úgyismint a regény keletkezésének öt fázisa.

Ha mindez még nem volna elég, akkor a lapleosztó füle botjával Földényi F. László Mi a teendő a múzeumokkal című esszéjére mutat, amely a múzeumtörténet, tehát a kiállítás-koncepciók históriájának vázlatolása után a múzeumi, hovatovább: a mauzóleumi terek reanimálásának, műtárgy-jellegének kérdéseire tér rá. (Ha a laptöltögető nem téved, a budapesti Ludwig Múzeum ad helyt ezidőtt egy ilyen témájú innovációnak.)

A lapteregető itt, jelenkoridőben, kifullad, a többit az olvasóra hagyja; szemezgessen még desszerteket; vessen gyengéd pillantásokat Zalán Tibor, Aczél Géza, Csehy Zoltán verseire! Lassuljon a G. István Lászlóval készült, igazán aromásan szakmai interjúnál (Beszélgetőtárs Lackfy János) és kezdjen bele Méhes Károly önéletrajzi tónusú prózájába!

Végül, szép és erős álzárlatként „kiterítve” a retrospekció asztalán a szeptemberi, csakúgy a kitartó és kikezdhetetlen nívón teljesítő Holmi, amely Margócsy István Petőfi-, vagyis Az Apostol-dolgozatával vesz lendületet, a Petőfi-recepciót elemző oldalakkal, amelyekből kiderül, ha az említett mű nem az ideológiai haszonszerzés martaléka, a Petőfi-értelmezés, a Petőfi-világ jelentésgazdagsága egészen más hangsúlyokat kaphatott volna: „…, ha Az Apostol […] radikális poétikai megoldásai is megfontolandó és esetleg követhető kezdeményezésnek minősülnek […], akkor a XIX. Század második felének teljes irodalmisága (vagy annak legalábbis legitimálós ideológiája) másként alakult volna.”

Aztán Takáts József újráz a Holmiban a magyar karakteri szentimentalizmusról a férfi-nő metafora-oppozícióban értekezik Kölcsey nyelv- és fogalomhasználatának tükrében. (Politikai nyelvek a ’Nemzeti hagyományok’-ban)

Tatár György Az arc elrejtése - több szellemi központú erőtér: Kabbala és Midrás, Sholem és Kierkegaard. Istennel szemben sosem lehet igazunk. Tatár az egyik legkiválóbb esszéista filozófus, a zsidó-keresztény tradíció „médiuma”, méginkább: Sztalkere: minden alkalommal az élő hagyományra értelmezően mutat.

Solymosi Bálint-regényrészlet: Tanyán. Már a cím is! Hogy ennyire egyszerűen is lehet. Puszták népe, avagy Thoreau a nyolcvanas évek végi Magyarországon.

Borbély Szilárd verse: Ikarosz a lakótelepen – a szent és a profán istenkísértése nem először Borbély lírájában.

A Figyelőben Pór Péter Tandori Úgy nincs, ahogy van című pontvers-kötetéről és kapcsán: széleskörű panoráma az életműről, jelentős állomás a Tandori-recepcióban.

És itt még nincs vége, mert méltóan a közeledő emelkedett, év végi pillanatokhoz itt a Műhely Angyal-száma, afféle angeológiai olvasókönyv, Jákob lajtorjája, amelynek első blokkjában az angyal-tipológia és – topológia megannyi művelődéstörténeti alakváltozása kísérhető nyomon: esszék és tanulmányok sorjáznak a látható és a láthatatlan összefüggésében; Walter Benjamin és Rilke feldolgozásától kezdve az iszlám szent könyvében megmutatkozó állításokig. Komálovics Zoltán, Szergej Bulgakov atya, Barthes és Simon Róbert értő szövegei mellett az angyali Tandori és Vasadi Péter.
Köztük vers-szekvenciák: Takács Zsuzsa, Ágh István, Emily Dickinson, stb.
Aztán szépirodalom, többek között Borbély Szilárdtól Podmaniczky Szilárdon át Beszédes Istvánig.

És ünnepelhetjük az Enigma 67.-k megjelenését! A lapellenőr a következő cédulát találta a nevére postázott lapszámban: "Halkan mondom, nem is tudom él-e még a nevezett periodika. Nyugtasson meg valaki!" Ez bizony önidézet egy korábbi lapszemléből, és a figyelmes szerkesztők elegáns gesztusa, amivel mintegy válaszolnak a kérdésre. Megnyugtattak tehát.

Allegorikus impulzusok 2. a tartalomjegyzék fejlécén: Owens Egy posztmodern elmélet felé, Müllner András Allegorikus impulzusok Erdély Miklós életművében, Kádár Anna Egy szomorújáték – A Privát történelem egy lehetséges olvasata.

Az Enigmában Markója Csilla hatalmas lélegzetű elemzése Nádas Péter „párhuzamosairól”. Kép és regény. A Nádas-recepció egyik legkiemelkedőbb darabja biztosan.

A lapflanőr, látja már, messzire ment, ám mégsem hagyhatja ki a Parnasszus őszi versenyeit. Jelzi: Erdély Miklós revidivus előtt vagyunk; a Parnasszus fókuszában is Erdély!
A Centrumban pedig Kukorelly; a vele készített interjú az egyik legüdítőbb vallomás az elmúlt időszakból.
Az Átjárás-rovatban Heather Dohollau versei Csordás Gábor magyarításában. „Dohallau verseit a csönd széles margója veszi körül.”

Hölgyeim és uraim, kész ez a szubjektív leltár, nem teljes körű, nem mindenre kiterjedő, noha vállaltan ilyen. A kimaradtaktól, a szellem áldozatos és alázatos munkásaitól, akik itt és most nem kerültek szóba, mély meghajlással kér elnézést a laplovag, amivel egyben tiszteleg is előttük! A Beszélő, a Tiszatáj, a Pannonhalmi Szemle, az Ex- Sympozion, az Alföld, a Kommentár, a Forrás, a Palócföld, a Bárka, az Iskolakultúra, a Vörös Postakocsi - csak ötletszerűen a kedvenceit emlegeti ehelyütt fel; és még és még… - nem, nem folytatja, nem teheti, már igazságtalan legott, hiszen Magyarországon annyi hősies honhölgy és honférfiú tartja a zászlót őrzőként a vártán, hogy nem győzné végigvenni; egy homéroszi enumerációt felüllicitáló árverésbe keveredne.

Ígéri, jövőre obszervatóriumát változatlanul üzem alatt tartja, addig meg kíván mindenkinek ugyanolyan erőt a helytálláshoz, amilyennel ebben az évben ép(-)ülésünket, ép eszünket és ép lelkünket szolgálták!