Amikor a laprevizor a borongós égre veti tekintetét, nem tévesztheti szem elől, hogy még egy hónap vissza van a nyárból, amely rá nézve eddig a Balaton vonzáskörzetében zajlott. A balatoni relációkban sor került egy kapolcsi kitérőre, minek során kiváló barátjának, Foitl Bandinak a völgy-napok alatt működtetett kertkocsmáját tesztelhette, majd a nemkülönben nagyszerű Németh Vova kékkúti présházának udvarán üldögélhetett, később pedig az almádi resti szamárpadjainak egyikén hallgathatta meg a forróból hűvösbe váltó évszak eleddig legszemléletesebb mondatát. A cigarettáért folyamodó nyelvi cselekvés, és ennek foghíjas gazdája kisvártatva váltott alanyi elbeszélésbe, lendült át ekképp a gyerekkor forrásvidékét taglaló részleteken, hogy a kalandos tengerészmúltat ecsetelve jusson el a tóparti hétköznapok munkanélküliség szorongatta világába, ahol hősünk, kiderült üstöllést, szintén tartózkodni kénytelen, ellentétben, hála az égnek, a kisfröccsök világától, amelytől  tartózkodni viszont nem kénytelen; a bánatoldó szerekre a fent említett statisztikai helyzet épp elég okot szolgáltatna, de mindez nem elég, mert: Húsz évig a Táncsics utca tízben laktam, most meg már az Óvári nyolcban, anélkül, hogy egy lépést tettem volna. Eddig a tízben és a Táncsicsban, ma már a nyolcban és az Óváriban. Nem fér a fejembe, töröm, töröm és nem! Érted?! Ugye, hogy nem, te sem?!
Szóval, mielőtt a lapos-üveg a júliusi folyóiratokba feledkezett volna, ezt az útvonalat tette meg az Írók boltjának polcai felé, amelyekről a Rubicon (különszám), a Jelenkor (július-augusztus), a Műhely (2011/2.) és a Parnasszus (nyár) jelzetű orgánumokat jelölte ki búvárlatai céljára.

Romsics Gergely A Harmadik Birodalom hosszú árnyéka. A hitleri örökség feldolgozása a demokratikus Németországban, ez az első tétel. Romsics nagyszerűen komponált ívekben foglalja össze a mentalitás történeti fázisokat, amelyek nyomán Németország a múltfeldogozásban, az európai országokkal összehasonlítva, példamutató eredményekre jutott. Tanulmánya azért is fontos, mert részletezi ezt az utat, azaz hangsúlyozza, hogy a demokratikus fordulatot követően milyen emlékezetpolitikai azonosságpontok és narratívák merültek fel, a német társadalom milyen irányokba indulhatott el. Mindez azért is lényeges, mert árnyalja azt a közfelfogást, miszerint a hetvenes-nyolcvanas években diskurzusteremtő erővel az előtérbe lépett, ún. történészvita lett volna az egyetlen igazán meghatározó „dramaturgiai jelenet” a német közösség önértelmezési esélyeinek kialakulására nézve. Holott az előzmények már a demokratizálódás kezdetén, az Adenauer-korszakban megragadhatók; a traumatizált, kompenzatórikus és projektív történeti identitástudatra reflektáló, a válsággal konfrontálódó javaslatokban. Ekképp a különböző tradíciókból megformálódtak a német történelem elbeszélhetőségének, tehát újraértelmezésének emlékezetpolitikai opciói. Mindez kezdődik Karl Jaspers Die Shculdenfrage (A felelősség/bűnösség kérdése) című művével, amelyben az egzisztenciálfilozófia jelese „az egyének bűnösök, a társadalom felelős” tételét állította, amivel azonban a válaszadást ki nem merítette, hanem annak keretfeltételeit rögzítette, keretfeltételeket, amelyek azonban elégséges alapnak bizonyultak; szavatolták az együttgondolkodás lehetőségét. Ezt követően alakul ki a megszakítás és megszakítottság alternatíváinak oppozícióban értett stratégiai küzdelme, amelyben az előbbi mellett a konzervatívok érvelnek főképp (Adenauer maga is ezt képviseli); a tragikus korszakot történelmi távlatban a német história epizódjának tekintik. A tőlük jobbra húzódó politikai hagyomány a német nép szenvedéseit, a társadalmi környezetet, a bolsevik veszéllyel szembeni reakciót hangsúlyozza. A liberális és balközép oldalon a válasz a Jürgen Habermas intenciója szerint konstruált „posztkonvencionális identitás” fogalma körül kristályosodik ki, amely az egyén tudatos választását és a politikai azonosulást, „az alkotmányos patriotizmust” emeli középpontba. Az újbaloldal és a neomarxisták a kapitalizmusban rejlő, mind elméleti, mind gyakorlati kudarchoz vezető rendszertipikus problémaként radikalizálják a nemzetiszocializmus kérdését. Végül konszenzus a habermasi érvek mellett született; a megszólalás módjának lehetőségei valóban a legitimitás patikamérlegén méretnek meg.

Ormos Mária másik aspektusból közelít a náci totális államhoz; a bel- és külpolitikai, a gazdasági együtthatókra összpontosít; lépésről lépésre követi a hitleri hatalmi ambíciók térfoglalását, de ezen belül kevésbé a foglalást, inkább a teret analizálja, vagyis azokat a „kedvező” körülményeket, amelyek lehetővé tették, sőt elősegítették a Harmadik Birodalom vezetőjének diadalmenetét.

Angela Gröber Út a néphez című elemzése a nép, a nemzet és az állam fogalomtörténetét kíséri végig a náci Németországban; esszéjének megannyi tanulsága alatt elsődleges olvasatban a politikai irracionális nyelvhasználat veszélyeit tekinthetjük.

Klaus Fritzsche írása (A fasizmus) voltaképp az újbalos felfogást jeleníti meg – és tegyük hozzá: a II. Internacionáléét, amelynek természetrajzát Vajda Mihály oly emlékezetesen elemezte ragyogó fasizmus-könyvében -, miszerint a kapitalista rendszer per definitionem magában hordja azokat a hibapotenciálokat, krízis-előfordulásokat, amelyek kisülése elkerülhetetlenül a szélsőjobbon kulminál.

A Rubiconban, nem először, elképesztő képanyag, és természetesen a magyarra még mindig, és meddig még, lefordítható kérdések – rémítően aktuálisak.


Thomas Bernhard a Jelenkor első blokkjában. Bernhard, aki ebben az évben lenne nyolcvanéves, Bernhard a tévedhetetlen, a megvesztegethetetlen – a menthetetlen. Goethe mekhal, akárha Wittgenstein karjaiban és Komédia? Vagy tragédia?, melyben egy női cipős-kalapos-kosztümös férfi ismeretlen nyomába eredhetünk. Appendixként pedig W. G. Sebald Bernhard-esszéje, mindezek együttesen Győrffy Miklós remeklő fordításában.

S ha a Jelenkor szenzációsan tiszteleg Bernhard előtt, akkor legalább ilyen nívón folytatja; Szentkuthy Miklós 1983-as Joyce-szemináriumának bevezető előadását közli, amely egyszerre dörgő és lucidus hangú ária, a szerző erudícióját visszhangosító alakítás. Benne számtalan művelődés- és irodalomtörténeti adalék, voltaképp a joyce-i megszólalást kontextualizálandó, az ókelta legendáktól Arany Jánosig, igen, Szentkuthy akár Aranyig, a verizmusig terjeszti ki az Ulysses párhuzamosainak rendszerét, miközben nem győzi a maga rendkívülien mutáló szerénységével hangoztatni, hogy a Prae írásakor még fogalma sem volt a nagy ír mutatványairól. A szöveg olvasva is akusztikus élmény, főleg, ha volt már részünk Szentkuthy recitativóiban, például abból a nem felejthető tévés interjúból, amelyben Réz Pál faggatja Szent Orpheus dublőrjét. És persze ínyencségekre haraphatunk, apró rakéták tűzijátékánál melegedhetünk mindenfelé; Takács Ferenc neve – már akkor! - referenciaként bukkan fel örömünkre gyakran, aztán ilyen, az élőbeszéd varázslatát idéző kitérőknél pihenhetünk meg, mint: „Volt [Yeatsnek] egy írországi kollégája, egy George Moore nevű költő. Én őszintén bevallom, egyetemista koromban ezeket olvastam. Volt például egy kolléga, nem tudom, milyen Szekeresné – csak erre emlékszem a nevéből -, aki írt egy doktori disszertációt Lady Gergoryról. Nincs itt a Szekeresné? Na, őt nem segítettem, úgyhogy nem is kaptam tőle ajándékot!” És az sem maradhat szó nélkül, hogy a nagy mű első lélegzetben a vélten benne rejlő pornográf elemek miatt nyerte el a szélesebb közönség bizalmát, és az sem, hogy szerkezetileg túlterhelt, túlgondolt, és az sem, „hogy például ott van a The Mime of Nick Mick and the Maggies….”

Ám ezzel nincs vége a Szentkuthy-futamnak; Különös véletlen: Bartos Tibor és nevezett szerző kötetlen, akárha egy pingpongasztalszéli dumája, majd Filip Sikorskitól A Prae térképe, úgyis mint a regény keletkezésének öt fázisa.

Ha mindez még nem volna elég, akkor a lapleosztó füle botjával Földényi F. László Mi a teendő a múzeumokkal című esszéjére mutat, amely a múzeumtörténet, tehát a kiállításkoncepciók históriájának vázlatolása után a múzeumi, hovatovább: a mauzóleumi terek reanimálásának, műtárgy-jellegének kérdéseire tér rá. (Ha a laptöltögető nem téved, a budapesti Ludwig Múzeum ad helyt ezidőtt egy ilyen témájú innovációnak.)

A lapteregető itt, jelenkoridőben, kifullad, a többit az olvasóra hagyja; szemezgessen még desszerteket; vessen gyengéd pillantásokat Zalán Tibor, Aczél Géza, Csehy Zoltán verseire! Lassuljon a G. István Lászlóval készült, igazán aromásan szakmai interjúnál (Beszélgetőtárs Lackfi János), és kezdjen bele Méhes Károly önéletrajzi tónusú prózájába!


Nem kétséges, hogy az előbbiből a Rába György-blokk vet örökmécseshez méltón lobogó árnyékot; Takács Zsuzsa egy éjszakai telefonbeszélgetés méltó apropóján szól Rába Györgyről, két szelet száradó kenyérről és arról, hogy „egy árnyalattal sötétebb lett a világ azzal, hogy meghalt. De fogalmazhatunk kevésbé borúlátóan, egy árnyalattal világosabb volt, ameddig élt, 1924 és 2011 között”.
Rába György írógépelt levelei a Műhelyhez. Egykoron, régi pesti nyarak során, amikor az autók és a lakosság jelentős része a Balatonra emigrált, a néptelenül kopogó utcákon, a nyitott ablakokból hallani lehetett a klaviatúrák rövid-hosszú sorozatait. Rába írásnyomai megidézik az írásbeliségnek és a városnak azóta alábukott korszakát.

Hannes Böhringer Pascal és Augustinus nyomába eredő istenkereső meditációja a Műhely kezdőlapjain, csak hogy idejekorán elkapja mindenki a megfelelő sebességet! Aztán Deák László időt megállító prózájától, posztumusz regényrészletéről ne is beszéljünk!
A versek, a Vasaditól Szabados Györgyön át húzódó versek is ebben a kerékvágásban kanyarognak.
Ahogyan Sári László Lin-csir feljegyzései sem kapkodnak; megtorpanásra hívnak.
Végül egy alapos, szintén nem elsietett szöveg Fried Istvántól: Madárfelügyelő – bűnügyekkel. Tandori pszeudo-krimijeiről. Persze.

„Az önelemzés, a fokozott biológiai érdeklődés talán a korosodó ember introvertálttá váló alkatából adódik. Ehhez szervesen kapcsolódott egy régóta bennem lappangó költői élmény, Juhász Ferenc bámulatos sodrású kozmikus létértelmezése. Ahhoz viszont, hogy megtaláljam végre a magam hangját, nem menekülhettem saját lényemtől, melyet kezdetektől behálóz a rezignáltság és az önirónia. Ebbe a visszahúzódó, egyéni világba furcsa ’étel-verseim’ kötetén keresztül vezetett az út, mely telítve volt gyermekkori tapasztalással, az egykor megélt ízek illékony történéseivel, a kezdő amatőr szakács gasztronómiai kalandjaival. Aztán – mivel az irodalomtudomány módszereiben egyre kevésbé bíztam, és főleg egyre kevésbé tudtam követni – váratlanul felszakadt bennem az emlékezés és önértelmezés igénye.”
Dérczy Péter és Angyalosi Gergely az egész életművet mikroszkóp alá vevő értelmezései

Majd Zelk-redivivus egy szép Ágh István emléknyomattal; Kolumbusz utca, Nagy László, Pénteki levél, Hungária kávéház, Sirály, ’56.

Kabdebó-, Pomogáts-, Valachi-tanulmányok, köztük Tábor Ádámé is, amely kitűnik a két háború között politika- és eszmetörténeti aspektusmegvillantásaival; Szabó Lajos, Tábor Béla, Justus Pál, a Munkakör, az 50-es évek költői megfeneklése, leszereplése.
Végül versek rogyásig, noha nem elviselhetetlenül; Térey, Vass Tibor, Fecske Csaba stb. A kortárs líra állandó-megszokott auszsnittje a Parnasszusban.

Nos, és imhol lett volna akkor a lapimádó pontja kiszúrva. Közben a borongás Beatles-dalba váltott: Here Comes the Sun, dúdolják integetve a fellegek; fellélegzünk tehát, vagy épp ellenkezőleg, kapkodjuk a levegőt; megnyugtató hír, hogy mindre vérmérsékletünk szerint reagálunk!