A helyszínlelő, a múlt kedden, és ezzel most olvasóit meglepni fogja nyilván, a Nyitott Műhelybe tartott, hogy meghallgassa Nádas Péter és Mihancsik Zsófia beszélgetését. Nádast utoljára a  Holokauszt Emlékközpontban Csaplár Vilmos kérdező-partnereként figyelhette, amikor a szereposztásnak megfelelően nem magáról beszélt, pontosabban: a kérdéseiben, a Hitler lánya olvasatában szükségképpen benne volt a személye, de abban a szituációban nem éppen aktuális írói hogylétéről vallott. Ezen az estén viszont azzal tették kíváncsivá az érdeklődőket, hogy az egykor megkezdett s a rádióban sorozatban ejátszott, majd könyvben megjelent dialógus folytatódik, Mihancsik mintegy tovább kérdezi Nádast; ismét felveszik a szálakat.

Nem volt egyszerű.

Mihancsik ugyanis nagy hévvel, ám némileg körvonaltalanul intonálta a telt házas vendégséggel övezett diskurzust. Kitért arra, hogy a valamikori interjúsorozat alatt Nádas nem jelezte, hogy Párhuzamos történetek „zajlanak benne”, amire a riporternő később nem találta a választ, illetve érdekesnek tartotta, így, némi spéttel is, az író tartózkodását. Nádas számára azonban csöppet sem volt problematikus a megidézett helyzet; egy beszélgetésben a beszélgetőpartneremre figyelek, az ő kérdéseire igyekszem válaszolni, nem az a feladatom, hogy úgymond mindenről szóljak, ami foglalkoztat, reagált csöndes egyszerűséggel.
Mihancsik innen megpróbált más irányba fordulni; az említett trilógiában maga megírta, ami addig nehézségként magasodott a pályáján, és amit fokozatosan, egyre közelebbről vett szemügyre, mintegy szabadra írta önmagát. Mi jön most, mi a problémája?

Maga szerint van problémám? - kérdezett vissza Nádas. Nem tudok róla, maga igen? A formaadás az egyetlen feladatom, ez nem változott soha, nem is fog.

A beszélgetés ekkor még mindig botladozott, és akkor sem lelt Mihancsik újabb lendülete során igazi medret, amikor a test nyelve mint ábrázolásbeli akadály merült fel. A helyszínlelő úgy látta, az eszmét cserélni kívánók, mintha – annak ellenére, hogy Nádas innen kitartóbbá vált; átvette a szót – elbeszéltek volna egymás mellett. Nem tisztázódott, hogy Mihancsik mire gondol; a tényleges, fizikai valójában lévő test megnyilvánulásainak lehetőségét firtatja, vagy a testnek nyelvet adó próza lehetősége izgatja. Nádas az előbbit értette; a testnek van nyelve, hogyne volna: izzad például, az éppen adott szituációnak, a szerepeknek megfelelően. Aztán összekötötte a kérdésben nem egyértelműsített irányokat; az irodalomnak ez a feladványa: a bizonyos számú jelenség kitágítása. Mészöly Miklóssal, melegedett bele Nádas, erről is sokat vitatkoztunk, ő azt mondta, a testbeszéd egyik eminens szcenáriójának, a szeretkezésnek nincs nyelve, nincs szellemi lehetősége, mert az nem reflektív, hanem követő. A testekben ott a másik ember szociológiája, neveltetése. A nyelv lehetősége klinikai megszólalás, költői vagy obszcén. Nádas azonban, mint ahogy erről munkái tanúskodnak, kitartott „eredeti” elképzelése mellett, hogy a beszélő testet szóra bírja, szóval lássa el, szót adjon neki. 
Igen, furcsállottam, ez ma is így van, fejtegette Nádas, hogy egy kutya elpusztításának megjelenítéséhez mennyivel kézenfekvőbbek az eszközeink, tehát egy negatív dolgot leírni mennyivel evidensebb vállalkozás, ehhez képest is próbáltam meg a pozitívat, de a kérdésére még válaszolva: a szabadság nem következik el és be. Az írás egyre nehezebb.

A fikció korlátozottan érdekel, fűzte tovább, inkább egy kiöregedett táncos szerettem volna lenni, vagy zenész. A nem sematikus, a kevesebb sematikus konvencióval bíró formák mindig izgattak. Amúgy, ha újra születnék, legszívesebben az angol középosztályban látnám viszont magamat, aki aztán Heidelbergben romanisztikát tanít.

Mihancsik az absztrakció-felvetésre pendítette meg, hogy Nádasnak nem csupán komoly filozófiai felkészültsége van, hanem reflexív nyelve is, amire a válasz sem késhetett: a filozófia nem azzal foglalkozik, amivel én, a jelentős filozófusok teljes szellemi térábrában gondolkoznak, én elfelejtem ezt a térábrát, filozófiai műveket is regényként olvasok, regényhősöket hallok és képzelek. Az esszé meg nem elég egzakt. A szépirodalmon belüli egzaktság, talán ez vagyok én.

Egyébként a test nyelvében is ott vannak a sémák, nem a saját, szuverén nyelvünket használjuk, töprengett tovább Nádas. A konfliktus a verbális reflexió. 

A küzdelmem és a csüggedésem egyként a sémákkal van összefüggésben; a mondataimat minduntalan redukálom (számukat és szerkezetüket), hogy elhárítsam a sémák állította csapdákat. Persze, olykor hiábavaló a szándék, a kötőszavaktól például, jóllehet elkerülhetetlenségükkel finoman szólva tisztában vagyok, állandó ismétlődésük okán egyenesen irtózom.

A beszélgetés első  etapja itt ért véget, Mihancsik legalábbis ekképp próbálta tagolni, ám az ún. történelmi és közéleti felületeket célzó kérdésekre Nádas vonakodva felelt, úgy, mint, akit elfárasztott az erről való nyilvános megszólalások meddősége, amire amúgy Mihancsik is kitért: "Hogyan lehetséges, hogy ennyi fontos megfigyelés, ami magától származik, a semmibe, a visszhangtalanságba vész?" Nádasnak ellenben nem mutatkozott kedve keresni a megfejtést, lakonikusan csak annyit jegyzett meg, hogy a dialógusnak ő sehol sem része; sem itthon, sem Nyugat-Európában.
Innen a következő lépés - lóugrás, C3-E4 - a Szirénének, Nádas friss könyvére esett, amely, mint megtudtuk, felkérésre született; hat európai szerzőt kapacitáltak, hogy az Odüsszeia-történetet át-, fölül- és kiírják. Testre szabott volt, és sokat fizettek érte, minden klappolt hát, folytatta Nádas, ráadásul a szirének jutottak rám, a tévelygések és a csábítás motívuma. Ezek, hogy úgy mondjam, nem állnak az érdeklődésemtől távol. A szöveg alapvetően az elhagyások poétikáját követelte ki magának, a prózai gesztusokkal szemben egész más opciókat kínált. Ezt élveztem. Ha visszaemlékszünk a beszélgetésünk első felére, akkor világos, hogy radikálisabb húzásokkal élhettem, mint az epikai terepen, kevésbé kötöttek a sémák. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a drámai szöveg élőben az ami, ugyanakkor a megírásnál nem szempont, hogy a közönség úgymond mit ért meg belőle, mert például a Shakespeare-darabok esetében kimutatták, hogy a publikum nagyjából a tíz százalékát érti meg helyben maradéktalanul. Ezért a zeneiségre, a látványra, a színpadi mozdulatokra jelentősen nagyobb hangsúly hárul, összegzett Nádas. 

És a helyszínlelő is, noha ő a füzetében tette ki a pontot. Ezúttal nem várta ki a Nyitott Műhely, azaz Finta László gasztronómiai mondatokban, erős állításokban megformált vendégszeretetét, hanem hazafelé véve a direkciót, a közeli boltban folyamodott óvatosan tíz tojásért.