hirdetés

Lassan megismerem a járást

2016. április 6.

Az egyik énem azt mondja, micsoda hiúság ez, magamról beszélni. A másik énem rögtön válaszol, beszélhetsz magadról, csak legyen annak valami általános érvényessége. Milyen gyanús ez a mondat, feleli az egyik énem, mintha egy politikus magyarázkodna. – Kiss Tibor Noé egy évig volt a Litera 2flekken rovatának szerzője. A sorozat utolsó darabját olvashatják.

hirdetés

Hónapok óta kínzó lelkiismeretfurdalással ülök le a tárca elé. Nézem az üres monitort, amelyet lassan betöltök magammal. Leírok egy sort, nézegetem, ötvenszer újraolvasom. Kicsinyítem, nagyítom a képernyő méretét, control plusz görgetés. A vége mindig ugyanaz lesz, én leszek.

Az egyik énem azt mondja, micsoda hiúság ez, magamról beszélni. A másik énem rögtön válaszol, beszélhetsz magadról, csak legyen annak valami általános érvényessége. Milyen gyanús ez a mondat, feleli az egyik énem, mintha egy politikus magyarázkodna. Legyen annak valami általános érvényessége meg társadalmi hasznossága, mind az egyén, mind a közösség számára. Jó duma. De mi lesz akkor, ha Kiss Tibor Noé tárcái elveszítik közvagyon jellegüket. A másik énem nevet, szereti a közéleti humort. Bárcsak kezet foghatnék Sas Józseffel. Gálvölgyi János! Sosem felejtem el, egyszer kiengedtem magam elé egy kereszteződésben, olyan elegánsan köszönte meg, csak intett, pontosabban legyezett egyet a kézfejével, mintha a színpadon állna. Egyeseknek talán segítek azzal, ha írok magamról, folytatja félénken a másik énem, de erre már csak egy legyintés a válasz. Beletörődött, megfáradt legyintés az, nincsen abban semmi elegancia.

Pécs, Melinda utca – A szerző fotója

Amikor magamról írok, akkor sokan azt gondolják, hogy tényleg magamról írok.

Írhattam volna a macskámról. Igazi kis rohadék. Persze, gyönyörű, a bundája fényes, fekete, a pofája, a mellkasa és a zoknijai fehérek. Folyamatosan kommunikál, mégis megközelíthetetlen. Egész nap a gyilkolászáson jár az esze. Szedtem el tőle kisrigót, tébolyultan csipogott, vért köpött a tenyeremre. Feldobtam a levegőbe, de nem repült, csak áthullott a szomszéd udvarba, mint egy kis batyu. Platty. A macskám közben elterült az udvaron, elégedetten nyalogatta a szája szélét. Reméltem, hogy senki sem vesz észre bennünket. Máskor egerekkel ajándékozott meg. Félholt, idegrángásos kisegerek voltak. Az egyik csukott szemmel pörgött körbe-körbe a hátán, mint egy breaktáncos. A spejz sarkában három letépett farkú, döglött gyíkot találtam, amikor feltűnt, hogy a macska állandóan izgalomba jön a hűtőszekrény mögött. Végül is ez a spájz, használatba vette. A macska néha sokkal okosabb, mint az ember. Belőlem legalábbis sokszor hülyét csinál.

Írhattam volna a sport fontosságáról és jellemformáló erejéről. Újabban legalábbis sportolni kezdtem, futok, biciklizem. Kitekerek a városból, elhúzok a pellérdi halastavak mellett, belesek a kastély gizgazos udvarába, a hátszelet kihasználva a déli elkerülőúton fokozom a tempót. Harminckét km/h. Valami jó kis poszt-metál, ez való a biciklizéshez, gitárzúzás, lavinaszerű dobfutamok. Olyankor nincs kedve megállni az embernek. Érzi, ahogy az izmok megfeszülnek a combjában, az izzadságcseppek végigfolynak az arcán. Nézi a horizontot, a szántöldeket, a virágzó fákat, az élénk kék eget kettészelő távvezetékeket. Tökéletes fotó lehetne, de nem állok meg, csak tekerek tovább, hajtom a pedálokat, szorongatom a kormányt, büszke vagyok magamra, hogy az élményt választottam a megörökítés helyett. Az azért egy kicsit idegesít, hogy a Runtastic valahol elveszítette a GPS-jelet, és hibás adatokat küldött a telefonomra.

Írhattam volna politikai tárcákat. Például arról, hogy rosszul vagyok a kenetteljes toleranciakultusztól. Hogy csak a saját másságunk iránt várjuk el a tiszteletet, a másik másságától meg be vagyunk szarva, a másik mássága fenyeget bennünket. Hogy a haverjainkkal szemben elnézők vagyunk, nekik jár egy következő esély, ellenfeleink viszont minden ballépésükkel azonnal leírják magukat, egy életre. Hogy mindent kiröhögünk, de nagyon jól tudjuk, mikor kell szipogni. Kettősmércézők kettős mércéje. És közben az ötvenedik, századik ismerősömmel beszélem meg ugyanazt. Hogy ezt, így, ebben a formában nyilvánosan nem lehet kimondani, mert akkor azonnal rásütik az emberre, hogy. Amíg ez van, addig semmi sincs, addig marad a hisztérikusok uralma.

Írhatnék a nyolcvanöt éves néniről, aki egymás után harmadszor ébreszt fel reggel hatkor. Meglocsoltam a virágokat, kitakarítottam a szobámat, reggel elmegyek a boltba, a munkát el kell végezni, a munkát senki nem csinálja meg helyettünk. Magában beszél, a papírvékony falakon keresztül minden szavát tisztán értem, meglocsoltam a virágokat satöbbi. Délután találkozom vele a közös udvarban. Sétálni indulok, a néni görnyedt háttal, műanyag kancsóval a kezében járkál az épület mellett. Ijedten bámul rám. Órákkal később hallom, ahogy a lánya ordítozik vele. Semmit nem értesz meg, most is hiába beszélek hozzád, semmi reakció. Elképzelem a töpörödött nénit, ahogy reszketve ül a fotelban, meg sem mer szólalni. Jót akart, de megint elcseszte. Csak szerette volna meglocsolni a virágait, beszélni kicsit hozzájuk. Ehelyett nyitva felejtette a csapot a fürdőszobában, a víz pedig folyt, folyt, órákon keresztül. Én is hallottam a csobogást a fürdőszoba felől, de nem jutott eszembe semmi, csak ültem a monitor előtt, és bámultam az üres képernyőt, amire írni kellett volna valamit.

Épületek romjain és temetőkön járunk. Egy éve írok a saját romjaimról, lassan megismerem a járást, lekaparom magamról a címkéket. Ennél többet nem is kaphattam volna ettől a sorozattól.

Kiss Tibor Noé

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.