Láthatóvá váló nagyon más világok

JAK Műfordító Tábor 2008

2008. július 9.
A József Attila Kör idén június 20. és 30. között rendezte meg a 25 éves múlttal rendelkező Műfordító Táborát a Budapest melletti Nagykovácsiban, a festői környezetet biztosító Teleki-Tisza-kastély Vendégfogadójában. A pályázati úton jelentkező műfordítók közül több, mint húszan kaptak meghívást, köztük orosz, udmurt, komi, brit angol, amerikai angol, hindi, spanyol, német, olasz, lengyel, cseh, szerb nyelvre fordítók, akik a magyar irodalmat ültetik át anyanyelvükre.

Rácz I. Péter (szervező) – A tíz nap együtt töltött idő alatt a fordítók délelőttönként szemináriumokon vehettek részt Rácz Péter, Szabó T. Anna és Imreh András vezetésével, délutánonként pedig a kortárs magyar irodalomról hallgathattak előadásokat, az esték pedig írók, költők társaságában telt.

 
Több mint ötven irodalmár (költők, írók, kritikusok, szerkesztők, irodalomtörténészek) fordult meg idén a Műfordító Táborban. Bemutatkozott az Európa Kiadó (Barna Imre), a Magvető Kiadó (Sárközy Bence), a Kalligram Kiadó (Szigeti László), a folyóiratok közül a Csodaceruza (Sándor Csilla), a Prae (Balogh Endre), Tom Bass angol-amerikai műfordító által a Pilvax nevű angol nyelvű irodalmi periodika – Tamás Zsuzsa révén a Csillagszálló nevű lap is az érdeklődés fókuszába került. Az irodalmi portálok közül a spanyol-katalán lho.es (Bakucz Dóra és Orbán Eszter), az angol hlo.hu (Orzóy Ágnes), a litera.hu (Nagy Gabriella) és a prae.hu (Balogh Endre) képviseltették magukat szerkesztőik által (utóbbit L. Varga Péter tíz napon át tudósította a Tábor történéseiről; a beszámolók a portálon elérhetőek). A kortárs magyar prózáról (Faragó Kornélia), líráról (Kulcsár Szabó Ernő) és drámáról (Benyovszky Tóth Anita) előadások révén kaptak áttekintő, információdús, elméletileg is megalapozott betekintést a résztvevők – de a fordítás kultúrájáról, illetve a kultúrák fordításáról is elgondolkodhattak a Rudaš Jutka előadása nyomán. Károlyi Csaba az elmúlt év magyar irodalmi terméséről, Károlyi Dóra a műfordítási pályázatokról és a finanszírozásról nyújtott tájékoztatást.
 
A Tábor 3. napja Grendel-nappá avanzsált: délután Görözdi Judit kérdezte a 60 éves író olasz (Vera Gheno) és szlovák (Karol Wlachovsky) fordítóját, este pedig Fodor Péter faggatta Grendel Lajost. Tematikus napokban máskor sem volt hiány, június 25-én Lovász Andrea előadása szortírozta a mai magyar gyerek- és meseirodalmat, majd Sándor Csilla révén bemutatkozott a Csodaceruza című folyóirat, este pedig Tamás Zsuzsa vezetésével Békés Pál, Kiss Ottó és Lackfi János mesélt. A „dráma-nap” estéjén Kukorelly Endre vezetésével Egressy Zoltán, Garaczi László és Zalán Tibor mutatkozhatott be a nagyérdeműnek.
 
A nagymérvű műfordítói tapasztalat okán is jelentős beszélgetésnek bizonyult Gergely Ágnes és Tarján Tamás diskurzusa; Báthori Csaba és Györe Balázs apaképeiről is sok mindent megtudhattunk, két hallgatag költőt, Szijj Ferencet és Győrffy Ákost is sikerült szóra bírni. A vajdasági magyar irodalom szereplői közül Mirnics Gyulát, Szakmány Györgyöt és Aaron Blumot Szerbhorvát György szólaltatta meg. Mindkét alkalommal üdítően hatott a női alkotók koncentrált jelenléte: Bánki Éva és Halász Margit beszélgetése mellett Ladik Katalin és Karafiáth Orsolya nem mindennapi történetmesélése, különösen Ladik hangköltészeti előadása hagyott mély nyomokat a hallgatóságban.
 
A Tábort a Zuboly zenekar hangversenye zárta, meglehetősen jó hangulatot teremtve a tánctér ördögeinek – itt külön kiemelést érdemel Sophie Aude, francia műfordító, aki nemcsak Füst Milán-szakértőnek, de ügyes táncosnak is bizonyult.
 
 
Tábortűz-gyújtás, kolbász-sütés, szaunázás, szamár- és kecskenézés, kutyasimogatás fokozta tovább az élvezeteket.
 
 
Pichler Eszter (németre fordító)Még mindig minden szabad percben visszaemlékszem. Ha most a nyári hőségben néha hiányzik az erő, akkor elég arra gondolkoznom, hogyan motivált bennünket Imreh András oly sok energiával még a legutolsó délelőtten: egy pár óra az elutazás előtt még készítettünk egy magyar népdalt (az egyik udmurti kollégám még három verziót is készített). Nagyszerű volt látni, hogy a műhelymesternek elég, ha meghall egy sor lírát a szerb fordításban és már a fejében egy-kettőre megszámolta, hogy hány szótagból áll a sor.
 
A mindennap délelőtti intenzív műhelymunkához kaptunk igen érdekes és néha jó nehéz feladatokat is: Rácz Pétert a használt szövegekkel kapcsolatban (József Attilától és Egressy Zoltántól) az érdekelte, hogy hogyan káromkodunk a saját nyelvünkben (ha egyáltalán nem szeretünk káromkodni, akkor is). Szabó T. Anná által megismerkedtem magyar halandzsával és hallottam Weöres Sándor lírának a szépségét a hangos felolvasásban. És aztán lehetett figyelni, hogyan oldják angol, hindi, udmurt, olasz, spanyol stb. nyelven egy feladatot.
 
Mindenkinek, aki műfordításokkal foglalkozik, nagyon ajánlom a JAK Műfordító Táborát. Ez csak tíz napnak számít, de mint tapasztalat sokkal többet jelent! Összesen egy nagyon érdekes és vegyes programot lehetett hallani: délután voltak irodalombevezetői és irodalomtudományi előadások és este beszélgetések műfordítókkal vagy egész különböző szerzőkkel (a lírától a drámaig, a prózától a gyermekirodalmig).
 
Nagykovácsi azonkívül csodálatos hely: a szép parkban lehetett a néha kívánt nyugalmat is találni, és még két szamár is pontosan akkor merült fel, amikor Szabó T. Annával Mesterházi Mónika A szamárról című versén dolgoztunk.
 
Méghozzá mindig jól el voltunk látva ételekkel. A kedves kollégák is hoztak bort meg kolbászt, és még éjfélkor is Dánél Móna és Rácz I. Péter, a szervezők, figyelmesen megkínáltak sajttal, datolyával, dinnyével és persze italokkal...
 
Mindezt nagyon köszönöm!
 
 
 
Orthmayr Kinga (angolra fordító) – A táborról csak egy rosszat tudok mondani: azt hogy vége lett.
 
Rendkívül üdítő élmény volt, mind szellemileg, mind emberileg. Csupa őszintén kedves emberrel találkoztam. A szervezők személyisége is nagyon alkalmas volt erre a feladatra és a közösségépítésre. Megismertem olyan írókat, akikről korábban még nem volt alkalmam hallani.
 
Hasznosak voltak a gyakorlati órák is. Személy szerint nekem Rácz Péter kicsit magasra tette a lécet a Szabad ötletek jegyzékével, ezt jeleztem is. De elfogadhatónak tartom az ő álláspontját is, miszerint „nem célja a résztvevők kímélése.” A Portugál mint fordítási feladat pedig felhívta a figyelmemet a vakfoltjaimra, vagyis, hogy milyen nehéz alulstilizálni egy szöveget, és vajon az angolok hogyan is beszélgethetnek egy lepukkant vidéki kocsmában.
 
Szabó T. Anna órái is nagyon inspirálóak voltak. Jómagam a kevés magyar résztvevők egyikeként láttam, hogy a külföldiek nem nagyon tudtak mit kezdeni a félig-meddig halandzsa szövegekkel, amiket ő érdekességként hozott, mint a XIX. Henrik Kálnoky Lászlótól vagy A szamárról Mesterházy Mónikától. (Ezek nem teljesen halandzsák, van bennük logika.) Tehát bár tudom, hogy nehéz lehetett a külföldieknek ezek megértése, szerintem nagyon felszabadítólag hatottak.
 
A gyerekei is nagyon figyelemre méltóak. Láttuk a két kisfiát. A végén azon se lepődtem volna meg, ha berohan még tizenkét kisfiú, és kiderül, hogy mind az övé.
 
Nagyon tetszettek a feladatok is, Weöres Sándortól és Mesterházi Mónikától kellett fordítani. Úgy éreztem, ezeknél kisebb hátránnyal indulok, vagyis számomra is megoldható annak ellenére, hogy nem az anyanyelvemre fordítok. Ezeken az órákon kezdődött, hogy felolvastuk a lefordított szövegünket, ami szintén nagyon tetszett. Mintha egy orgonának lennénk a sípjai. Persze nem értek szerbül vagy udmurtul, de a hangzás miatt érdekes volt, és a kommentárokból a jelentés is kiderült.
 
Imreh András nagyon dinamikus órákat tartott. Itt is voltak kihívások. A népmesénél például, amikor tájnyelvi elemekhez ér az ember, felmerül a kérdés, hogy milyen tájat is válasszon akkor magának. Már aki nem az anyanyelvére fordít. Utána egy népdalt kellett fordítanunk. Ez is nagyon inspiráló volt. Tetszett, hogy az ütemhangsúlyos verselés milyen könnyen megoldható az angolban, egyszerűen azért, mert rövidek a szavak.
 
Remélem, lesz tábor jövőre is!
 
 
 
Miklósné Noszticzius Magda (spanyol/német nyelvekre fordító) – Azzal kezdem, nagyon megörültem az értesítésnek, hogy részt vehetek az ez évi műfordítótáborban, melyre jelentkeztem Janikovszky Éva A lemez két oldala című könyvéből vett szöveg fordításával. Voltunk vagy húszan, olyan nyelveket képviseltünk mint a német, az olasz, a szerb, a szlovák, a szlovén, a hindi, a finn-ugor családhoz tartozó udmurt és a spanyol.
 
Dánél Mona és Rácz I. Péter remekül szervezték meg a tábort. Naponta három alkalommal „munka”, vagyis délelőtt 3 órás fordítóműhely (10-től 1-ig) Rácz Péterrel, Szabó T. Annával, Imreh Andrással, mindegyikkel 3-3 napon át (összesen 27 óra).
 
Rácz Péterrel kezdtük a munkát, fordítottunk, vagy legalábbis megpróbáltunk József Attila Szabad-ötletek jegyzékét fordítani. Ezzel kapcsolatban vita támadt a mű fordíthatatlanságáról, nehézségi szintjéről. Abban maradtunk, hogy nem szabad feladni a harcot, habár „gúzsban táncolunk, mi, fordítók”. Jó kihívásnak találtam, habár megrázott a szöveg, mert kiéreztem belőle az író gyötört lelkivilágát. Mivel létezik olasz változat, hozzá fogok merészkedni – de nagy nyugalom és lelki erő kell hozzá. A másik szöveg, amit Rácz Péterrel fordítottunk, Egressy Zoltán Portugál színdarabja volt – itt a káromkodás és a műveletlen beszédforma okozott bizonyos nehézséget. Nem a fordíthatatlanságról volt már szó, hanem inkább mi fordítók nem elég „univerzális, minden társadalmi szinten jártas műveltségünkről. A tanács az volt, több időt töltsünk országaink kocsmáiban (persze tanulmányi célból…). Rácz Péter nagyon lelkiismeretes vezetését megköszöntük a tábor végén egy verse (A számla rendezve) fordításával az összes résztvevők nyelvére! Örült neki és mi is örültünk, hogy így köszönhettük meg neki fáradozását velünk!
 
Szabó T. Anna jelenléte hozta a hangok világát a terembe. Nagyon élveztem a magyar „halandzsa” nyelvet. Példákat hozott (Karinthy), szó volt arról, hogy a költészet hang és tartalom, a ráolvasásról, a megigézésről, Weöres Sándor Bóbitájáról, Nemes Nagy Ágnesről, a gyerekmondókákról, ömlött a szó Szabó T. Annából, szívtam magamba a magyar hangokat és örültem, hogy tudom élvezni a magyar nyelvet (hiszen, ha nem is az én „Bildungssprache”-m, ahogy a német mondja, de az anyanyelvem érzelmi szinten. Verseket fordítottunk – ihletve éreztem magamat.
 
Végül Imreh András kitűnő vezetésével megint a versek világába utaztunk, de most nem intuitív, hanem nagyon is „tudományos” módón. Megtanultam, hogy kell magyarul a szavakat szótagokra bontani és hogy vannak hosszú és rövid hangú szótagok, és hogy ez milyen fontos a versek akár írásánál vagy fordításánál. Persze ezt a tudományt még tovább kellene tanulmányoznom. Szó volt a káromkodásokról is, de erről nincs kedvem írni, elég baj, hogy úgy látszik, jelenleg a „magas” magyar irodalomhoz tartoznak.
 
Délután 4-kor más-más előadók voltak, akik oly különféle témákról beszéltek, mint a műfordítás elmélete-gyakorlata, a kortárs magyar próza, megismertük Grendel Lajos írót, aki magyarul ír, de a szlovákok szlovák írónak tartják (fordításban olvassák műveit), tájékozhattunk a múlt könyvhét újdonságairól, hallottunk a kortárs magyar gyermekirodalomról, a vajdasági magyar írók nehéz helyzetéről (az ottani magyarok nem támogatják őket), a magyar drámáról, megismertük Füst Milán francia fordítóját, aki briliáns előadást tartott magyar nyelven, bemutatkozott az 1955-ben alapított Magvető Könyvkiadó, kinek híres magyar írókkal van szerződése, a pozsonyi Kalligram, mely magyarul ad ki irodalomtudományos könyveket , a litera.hu-t ismertette Nagy Gabriella (kiadtak egy kortárs magyar antológiát is), a litera angol változata a hlo.hu, a PRAE folyóirat. Szintén egy délutánon megismertük Sándor Csillát, aki a Csodaceruza szerkesztője, egy kéthavonta megjelenő gyermekirodalmi folyóiratnak, mely könyvtárosoknak, pedagógusoknak, szülőknek van szánva, de megtudtuk, hogy Magyarországon kimondottan gyermekek részére nincsenek jó folyóiratok. Fontos volt megismerni az lho.es spanyol és katalán irodalmi honlapot Orbán Eszter és Bakucz Dóra képviseletében, akik a magyar-spanyol kulturális kapcsolatok szempontjából nagyon hasznos munkát végeznek, de ennek dacára anyagi problémákkal küzdenek. Nagyon hasznos volt megismerni a Károlyi Dóra által vezetett alapítvánnyal, mely révén a fordítók pályázati lehetőséget kapnak, valamint, hogy itt-ott szó eset a fordítói honoráriumokról is.
 
Minden este 8-kor (néha kicsit később) újra összeültünk kb. 2 órás írói beszélgetéseket hallgatni, mindig volt egy kérdező író és 2-3, akik válaszoltak.
 
És mi volt ezen kívül? Hát a szabad órák sok evés-ivással teltek, remek volt a konyha, de a három étkezés közt is volt mindig mit enni, inni – szóval, teljes elkényeztetés! Na, és az éjszakai eszmecserék bor és sör mellett! Paolo, olasz kollega nagyon aktívan hozzájárult az éjszakai lakomákhoz – molto grazie, Paolo! Szauna is volt – de erről nem tudok beszámolni, mert nem használtam. Ellenben annál inkább az internetet, aminek nagyon örültem.
 
Végére: Mit hiányoltam? Hát talán azt, hogy nem volt sok szó a magyar klasszikusokról, a most 100 éves Nyugatról. Szívesen foglalkoztam volna Adyval, Babits-sal, de megértem, hogy nem lehet egy ilyen táborban egyéni gusztusokat kielégíteni. Egy legközelebbi alkalomra azt javasolnám még, hogy egy olyan híres kollega, mint a táborban részt vevő Buda György, német fordító, tartson előadást – akár többet – fordítói tevékenységéről és viszonyáról az általa fordított írókkal. Szintén több hangsúlyt kellene fektetni e pályán tevékenykedők megélhetési lehetőségeikről, kötelességeikről, jogaikról.
 
Ahogy kezdtem, úgy fejezem: Köszönöm a részvételi lehetőséget és remélem, ott lehetek jövőre is!
 
 
Anita Bisak (szerbre fordító) – A műfordító tábor szervezőinek idén is a legnagyobb érdeme a programok, a szálláshely és az étkezés magas szintű biztosítása volt. A délelőtti fordítói műhelyen a próza és a versek fordítása mellett halandzsa nyelvvel szórakoztunk.
 
Legérdekesebb volt hallani hogyan fordítanak más országokban magyar irodalmat magyarról saját nyelvre, például spanyol nyelvre és megtekinteni a spanyol-katalán irodalmi honlapot.
 
És kiváló társaság volt.
 
 
Zlatko Omerbasic (szerbre fordító) – 2007-ben szereztem diplomát a Belgrádi Bölcsészettudományi Egyetem Hungarológia szakán. Ösztöndíjas hallgatóként lehetőségem nyílott részt venni Budapesten a Balassi Intézet 1-1 éves hungarológia és műfordító képzésén, valamint 2006-ban a Balatonfüredi Műfordító Ház foglalkozásain.
 
Idén először vettem részt a JAK Műfordító táborán, amely 2008. június 20. és június 30. között zajlott Nagykovácsiban. Összehasonlítva a táborban szerzett tapasztalataimat az eddigi magyarországi tanulmányaimmal észrevételeim a következők.
 
Az első információkat az idei táborról akkor szereztem, amikor értesítettek, hogy a pályázatom sikeres volt. Örültem is neki egészen addig, amíg rá nem klikkeltem a mellékletként küldött programra. Az első benyomásom mindjárt az volt, hogy a sokszínűnek tűnő események egy túlzsúfolt programot takarnak. A mindennapos, reggel tíztől este tízig tartó előadások, beszélgetések nem keltettek bennem nagy örömöt.
 
Hétfőn érkeztem a tábor gyönyörű helyszínére. A kis falusi házakkal tarkított domboldalak és a kastély, amely egy igen magas színvonalú szállást kínált számomra ámulatba ejtett. Erre legkevésbé sem számítottam. Miután elfoglaltam a szállásomat megismerkedtem a tábor többi résztvevőjével. Röviddel ezután kezdetét vette a tényleges „táborozás”.
 
Az előadások hosszú sorát Barna Imre nyitotta meg. A táborban szerzett pozitív benyomások hatására csak azt tudom leírni, hogy összességében nagyon jól éreztem magamat, és valóban tetszett. No de milyen egy beszámoló, ami másra nem képes, kizárólag dicsérni? Rövidnek tűnő hosszú órák, sok-sok előadó, rengeteg új tapasztalat, komoly dolgok könnyed hangulatban… ilyen szervezésre csak Móna és Péter képes J. Itt szeretném nekik mindezt megköszönni.
 
A fordítóműhely vezetői megmutatták, hogyan lehet három órán át folyamatosan és észrevétlenül lekötni a hallgatóság figyelmét. Minden napunk velük indult. A szövegválasztás mindhármójuknál más volt, habár néhányan (hallgatók között) a prózai szövegeknek szurkoltak.
 
Napközben a műfordítás elméletben-gyakorlatban, a kortárs magyar prózáról, líráról és drámáról volt szó, de emellett a saját tapasztalatáról és a recepciójáról az adott országban beszámolt néhány műfordító.
 
Az esti előadásokon más-más írókkal és költőkkel beszélgettünk, amelyet felolvasások tarkítottak. Itt ki kell emelnem Ladik Katalin felolvasását, mellyel költészete számomra teljesen más árnyalatot kapott és előadása még egy dimenziót adott a versnek. Mindenképpen át kell élni! Később, kint az erkélyen a beszélgetések kötetlen módon folytatódtak, mint ahogyan ugyanez történt néhány éjszakai órán át egy-két üveg sör és bor társaságában a nagy erkélyen vagy akár a tábortűz mellett.
 
Summa summarum: én napokig tudnék mesélni erről a tíz napos happeningről, és máris próbálom megnyerni magamnak a következő táborra azokat a pályázókat, akik idén „nem értek rá”.
 
Új kapcsolatokat sikerült kialakítanom, új ismerősöket szereznem, és nem utolsó sorban képet kaptam a magyar könyvpiac jelenlegi helyzetéről. Nekem ez egy „dolgozó” vakáció volt és nyugodt szívvel mondhatom, hogy az év egyik jobb eseménye.
 
 
 
Sandra Buljanovic (szerbre fordító)– A JAK-táborról csak jókat tudok mondani. Nagyon tetszik nekem az ilyen napirend: napközben komoly munka, csupa hasznos dolgok, esténként viszont lazítás, bulizás!
Elsősorban a Rácz Péter és Imreh András által vezetett fordítói műhelyeket emelném ki. Hasznosabbak voltak fordítói tevékenységemre sok fordításelméletnél, amelyet be kellett magolnom a tanulmányaim folyamán. Mielőtt a JAK-táborba jöttem, úgy gondoltam, hogy én nem tudok költészetet fordítani, de most már másképpen gondolkodom – Imreh András sok jó tanácsot adott ahhoz, hogy hogyan tudjuk a magyar költemény ritmusait átültetni a saját nyelvünkre. Az első fordítási feladat, József Attila Szabad-ötletek jegyzéke verse volt a legnehezebb számomra, viszont a következő, Egressy Zoltán Portugál című drámája keltette bennem a legerősebb benyomást. Mivel egy olyan környezetből jövök, ahol a kocsma a mindennapi élet elválaszthatatlan része, könnyen el tudtam képzelni a drámában leírt személyeket és helyzeteket és könnyű volt lefordítanom őket szerb nyelvre.
Ryzhukhina Galina (oroszra fordító)Boldogtalan vagyok – mondta a költőnő, aki éppen szilvát (alighogynem egy tarlórépát), karfiolt (itt és tovább halandzsáról: evett) a nagykovácsi vendégfogadó pitvarában. Az állításában némi női felhang érződött, pedig több vendég író- és költőnő azt hangsúlyozta, hogy egy külön női magyar nyelv aligha létezik, így inkább nyelveket beszélnek. Ez pedig később volt. Az elején viszont ugyanezt kelkáposzta a szamár is magában (vagyis gondoltam én is magában), miközben a tizennyolcas villamosban döglött és a Hűvösvölgy felé petymegett. Azt érezte, hogy úgyis sok a jóból és visszafelé is meggy a szamóca (visszaviszi majd a villamos) akkor is, ha mandarin mangó (ha sikeresen kitalálja a gerlice, a szeretője és a vadgalamb szerelmes történetét, ahogy ez egy magyar népdalban nem szerepel).
A koncert pontot tett a nagykovácsi fordítói gyakorlat végére, amelynek jelentős részét a mai magyar szleng átültetésének szánta a műhely több vezetője, ami nagyon hasznos és érdekes volt. Így a táborlakók közötti egyik hosszú vitának tárgya az volt, hogy a fordító szigorú etikai szakmai kódexének megfelelően/ellenére szépítsük-e vagy sem a kurva és hasonló kifejezéseket tartalmazó szöveget, legyen ez akár a Portugál című dráma. E vita során az a kérdés merült fel, hogy mennyire tudná egy fordító (illetve fordítónő) a befogadó kultúrában is felhangoztatni a káromkodásokkal és trágárral teletömött, esetleg papírnak szánt költői szabad ötleteket? Rácz Péter, a műhely egyik vezetője, azt sem tagadta, hogy a fordítói szakma jövendő mesterének akár egy kocsmába is be kell ülnie azért, hogy annak a nyelvével ő is kínálja majd a saját olvasóját. És ha nálunk nincsenek kocsmák? – kérdezték az udmurt és komi fordítók. Igazából én sem láttam otthon, Oroszországban, egy élő kocsmárost, hiszen nálunk az ember egy kis bicskanyitogatót inkább egy bármantól kérne egy pompás bárban, illetve fényűző pubban.
Tavaly egy estét tölthettem a JAK műfordító táborában, Szabó T. Anna beszélgetőpartnere voltam. Közel két órán keresztül folyt a könnyed eszmecsere költészetről, művészetről, fordításról és még sok minden másról. Ezt követően a külföldi diákok szinte el sem akarták engedni Annát, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát az emberek gyűrűjében, de én magam is még sokáig folytattam sokmindenkivel a beszélgetést néhány pohár bor társaságában. Annyira kellemes élmény volt, hogy amikor idén Dánél Móna és Rácz I. Péter megkért, jöjjek el Nagykovácsiba s írjak napi tudósításokat, helyesebben talán, naplót a tábori történésekről, kapva kaptam az alkalmon. Az első perctől az utolsóig remekül éreztem magam, nem csak az intellektuális kihívások – a fordító szemináriumok figyelemmel követése, a délutáni előadások és az esti író-hallgató találkozások – végett, de a tíznapos kikapcsolódás miatt is, melyhez a hátteret a gyönyörű vidéki környezet, az igen hangulatos Teleki-Tisza kastély adja. Előtérben pedig, természetesen, a hallgatók voltak. Engem mindig lenyűgöz, ha egy külföldi diák arra vetemedik, elsajátítja a magyar nyelvet, hovatovább beleássa magát a magyar kultúrába. Nem azért, mert valamiféle vonzalmat táplálok a magyarság eszméje iránt, hanem azért, mert ezek a diákok kedvesen, alázattal fordulnak egy „kis” kultúra, egy „kis” nyelv felé, ami nekem voltaképp a „világom”.
„Azt gondolom eső esik,/Pedig a szemem könnyezik” – fordítottuk a népdalt, többek között japánra is Ichigo Yoko jóvoltából. Olyan szépen és egyszerűen szól magyarul a fájdalomról, és olyan szépen, komoran hangzott japánul annak ellenére, hogy nincs koporsó, hogy a temető „csúnya” szónak számít, és nem eltemetnek, hanem elégetnek, vagy szerbül, ahol a koporsóra borulás helyett a koporsóba ugranak, legalábbis nyelvileg. Hogyan lehet beszámolni a (tábori) érzelmekről a népdal kifejező egyszerűségével, hiszen nem lehet betelni a különbségekkel, a lassan láthatóvá váló nagyon más világokkal, és kész csodának tűnik, hogy ennyire más hátterű, nyelvű, korosztályú emberek tíz napon keresztül együtt tudnak lenni, kommunikálnak, magyarul, és megismerik, megértik egymást.