Ha rögtön az elején azt írnám le Jancsó Noémi könyvéről, hogy két részre osztanám: egy rendkívül jó és egy szinte olvashatatlan részre, akkor talán túl keveset tudnék elmondani erről a sok tekintetben mégis sikernek nevezhető vállalkozásról, amit Emotikon címen jelentetett meg az Erdélyi Híradó. Mondhatni, sok-sok év után egy olyan debüt prózakötetet dobott piacra a kolozsvári kiadó, amiben jóval több ígéret van, mint egy következő, második kötet: önmagában is nagyon jelentős. Fontosnak nevezhető a kiadása, talán a szerző miatt is. Szerző szövegein ugyanis keletkezési dátum nélkül is pontosan felmérhető (ha az ember a fejlődésben hisz), melyek a későbbi, tehát frissebb, és melyek a régebbi írásai: szerző láthatja hát, szövegei hogyan működnek, ha egymás mellé kerülnek. Ráadásul a mérleg egyértelműen az újabb keletűek, a szigorúbb, átgondolt szerkezetűek felé billen el, olyannyira, hogy menthetetlenül az olvashatatlanságba taszítja kötetének második, ziláltabb, esetlegesebb, borzasabb felét.
De ez egyáltalán nem baj, mert hiszen a könyv első fele mindenért kárpótolja olvasóját, és így a szerkesztői koncepció is érthető, elfogadható (lásd még: „Hatalmas biztatást jelent az első könyv, ám ugyanakkor felelős helyzetbe hozom, hiszen egy kötet után már komolyabban kell venni a dolgokat.” – mondja Orbán János Dénes sorozatszerkesztő – Helikon, 2009/6.).
Ritkán lehet tehát elmondani egy hullámzó, egyenetlen kötetről, hogy elképesztően jó olvasmány – a Jancsó Noémi könyvéről igen.
Bár a kötet egyharmada versekből áll össze, mégis a hangsúly, úgy érzem, a prózai szövegekre tevődik, több okból is kifolyólag. Elsőben is azért, mert a verseket mindig valamilyen epikus megágyazottság készíti elő, másfelől meg ez a narratív függőség többé-kevésbé erőteljes történetekhez kapcsolódik. Ott ahol szükség van rá, észre sem vevődik, hogy verset vagy prózát olvas az ember, annyira összeér a kettő, ahol meg indokolatlan, inkább zavaró. Ahol szükség van rá, ott annyira jó, mint A dzsungel könyvében az állatok különböző éneke, ahol indokolatlan, ott olyan, mintha helyettünk döntenének: kiűzetés  a Paradicsomból.
Az igazi Édenkert így hát a könyv elején található, Emotikon címet viselő történet, amely az izomsorvadásban szenvedő Daniel Ludensiről szól. Daniel egyetlen kapcsolata a külvilággal a chatszobákon keresztül valósul meg, illetve ápolónője révén, akinek segítsége nélkül lassan még a reggelijét sem tudná elfogyasztani. Adott még Nóra és Tina, akikkel szorosabb kapcsolatot alakít ki az internet segítségével. A szereplők viszonyában kétirányúság figyelhető meg: először a közeledés, utána mindig a távolodás tapasztalható. Kivéve Daniel és az ápolónő esetében: Daniel sosem közeledik az őt szinte ingyen, önzetlenül ellátó nőhöz, mert kiszolgáltatottságának emlékművét látja benne, az ápolónő pedig sosem távolodik el Danieltől, mert szerelmet érez iránta. Kettejük közelségét egyfelől tehát a kényszer, másfelől pedig az önkéntesség határozza meg. „Én vagyok az életed nője, mert én vetkőztetlek le esténként, és én főzök rád.”, mondja az ápolónő, Daniel viszont a Caritas Romana-szimbólum visszafordításával igyekszik eltávolítani magától a nem kívánt testi érintkezést: „Egy öregembert anyatejjel megitatni nem karitatív cselekedet, hanem álszentség, mesterséges lélegeztetés, amellyel a múlt ideig-óráig a jelenben tartható.”.  „... kettőjüket a testi közelség ellenére is fényévnyi távolság, minden mosdatáskor egy szappan választja el egymástól.”, ismeri fel Nóra, akit Daniel, hosszas chaten történő ismerkedés után nem enged be valóságos lakásának ajtaján.
Az Emotikon tavaly decemberben jelent meg, és elnyerte az Erdélyi Magyar Írók Ligájának debütdíját.